Nagyik! Előre lépj!

Alma a világ legédesebb kislánya. Négy éves. Az anyukája Anett, tanítványom volt közel húsz évvel ezelőtt. Mindig közel álltunk egymáshoz, sokszor kérdezett meg az élete döntési helyzetei előtt, alatt, közben. Anett meglátogatott nemrég. Jött a húga is, akit szintén tanítottam, és Almát is hozták. Alma ugyanis utálja az óvodát. Otthon szeret lenni, otthon játszani is szeret az ovis barátokkal, de mégsem szeret oviba járni. Játszunk beszélgetünk, figyelem őket, hátha kisütünk valamit.

Kecskeméti Zsuzsanna írása.

Halkan beszélgetünk, Alma nem szereti a zajt. Kiskorában is csak teljes csendben aludt el, és mivel egyedüli gyerek volt, és Anett sem egy harsány nő, ez nem jelentett problémát. Otthon szeretik a csendet, apa is beszélgetős, nem megy mindig háttérzajnak tv.

Alma szereti nézni a meséket, de szeret rajzolni, babázni, főzőcskézni. Beszélgetni is szeret. Ellenálhatatlan a szőke fürtöcskéivel és a nagy kék szemével, ahogy kérdez, és várja a választ. Alma nem neurodiverz. Egy csendes, kicsit visszahúzódó, okos, introvertált személyiségű kislány. Az óvodában sokan vannak, hangosak, és ő elfárad.

Alma az igazi óvodás, aki délelőtt játszik, ebéd és egy nagy szunya után boldogan meg udvarra, és aztán haza. De valami mégsincs a helyén.

Beszélgetünk, Alma el is mondja, hogy nem szereti, hogy a fiúk szaladgálnak, kiabálnak, elveszik a főzős játékból a káposztát és golflabdának használják, és ő nem tud főzni töltöttkáposztát csak teát. És közben igazán fájdalmas a tekintete, amitől nekem mosolyognom kell. Kérdezem, mit szeret az oviban, kik a barátai, mi a kedvence. És egy igazán jó helyzet vázlódik fel.

Évi óvónéni az állandó, vele nagyon egy hullámhosszon vannak, délután érkezik Zsófika vagy Fannika néni, akik szeretik megfésülni a haját. Szereti, hogy mindig a macis polc mellé teszik az ágyát. Szereti elpakolni az asztalról a poharakat ebéd után.

Az óvónénik mosolygósak, nem kiabálnak, nekem úgy tűnik, igyekeznek kedvezni a kis szokásainak, hogy állandóságot biztosítsanak. A gyerekek hasonló helyzeteket produkálnak időnként, mint amit elmesélt a káposztáról, és mindig nagyon fájdalmas képet vág, de érezhetően nem bántják egymást, agresszív gyerek, direkt bántás nincs az oviban.

Akkor mi van?

Hát az van, hogy nagyon szerencsés lenne, ha lenne a kedves, empatikus szülők mellett valaki, aki jól ismeri a gyereket és a családi folyamatokat, segítene a szülőknek eligazodni.

Alma ugyanis nem utalja az óvodát, csak nem olyan könnyű neki alkalmazkodni. Kellene valaki, aki elmondja az anyukának, hogy semmi baj. Ne is csináljunk. Kicsit beszélgessünk az óvónénivel mit javasol, és jó lenne, ha valaki elmondaná neki – nyilván jelen esetben én megteszem – hogy a gyerekek nem egyformák, és egy könnyen nevelhető gyermeknél is adódni fognak nehézségek, például a csendes gyermekek befelé fordulása, tipikus nehézség lesz kicsit nagyobb korban.

Ebből megint azt látom, hogy sajnos egyszerűen nem állnak rendelkezésre a társadalmi mikro folyamatokat menedzselő idősebb nőrokonok. Alma és családja teljesen rendben van. Nagymama is van, igaz másik városban, de segít ha kérik. Őt viszont erről nem kérdezték meg. Én azért kaptam meg a feladatot, mert „szakember” vagyok, és nyilván a fiatal anyuka megbízik bennem.

De hol van a mostani 30-as korosztály anyukája, és annak biztos tudása a világról?

Tudom, hogy a mamák dolgoznak, vagy épp önmegvalósítanak. Azt is tudom, hogy jó ideje nem divat bevonni a nagyszülőket a nevelésbe, és inkább „szakemberekhez” szaladgálunk. De azt a szokást azért mindenképp meg kellene tartani, hogy legalább a saját tapasztalatokat megoszthassák egymással a generációk. A nagymama biztos el tudná mondani Anettnek, hogy ő is ilyen volt, és lassan szokta meg, hogy sokan vannak és hangosak.

Egy introvertáltabb gyereknek ez bizony fárasztó, de nem tudja a kis fejével megfogalmazni. Vagy sír hangosan, vagy ha olyan típus elcsendesedik és szomorú lesz.

Tudom, hogy ez furcsa, manapság nem nagyon használjuk ezt a szót, de a gyerekek el tudnak ám szomorodni.

Mondok valamit: nem baj. Mert jelez. Olyan szépen megmutatja, mi történik. Csak megijed tőle egy fiatal édesanya. Erről neki senki nem szólt. És a következtetés is hibás. A gyerek szereti az ovit. Nem szereti a tömeget és a zajt, elfárad a túl sok ingertől.

Mert hát ugye újra és újra mondom, nem minden négyéves egyforma, és ez pont ezt jelenti. Nyilván ezt az anyukák is tudják, csak hogy ez pontosan mit is jelent, azt nehéz megérteni.

Szóval én indítani fogok egy mozgalmat: Nagyik előre! Most meg is hirdetem.

Beszéljünk sokat arról, hogy merjük elmondani a gyerekekeinknek hogy volt ez korábban. Tudom, hogy most inkább az a trend, hogy majd azt ők tudják. És én is azt javaslom, ne is a képernyőidőt és a mesterséges intelligencia használatot próbáljuk megmondani. Az is jó lenne persze, de abban a nagyiknak tényleg nem lesz tapasztalata.

Abban viszont, hogy egy csendesebb vagy épp egy intenzívebb gyerek hogyan működik, mit érez, sokat számít a tapasztalat.

Gyerünk nagyik, légyszi segítsetek a gyerekeiteknek, ők most először anyukák, nem tudják! Jobbak vagytok ebben bárkinél.

Nyilván a gyerekeknek is el kell ezt fogadni, de ti ne adjátok fel akkor sem, ha idegesítőnek tűntök, mert ti tudjátok, hogy a gyereketeket tanítgatni kell az életre, és ti már végig csináltátok egyszer, ők pedig nem. Emlékeztek milyenek voltak ezek az anyukák apukák tininek? Na az biztos idegesítő volt, de azt is meg tudtátok ugrani! Ebben pedig még nagyobb segítség kell, mert nem csak hiperaktív, ordibáló ovisok vannak, akiknek szakember kell.

Sok sok semmilyen problémával nem küzdő, csak kicsit magára maradt ovis van a rendszerbe, ahová kellene a nagymamás tapasztalat.

Alma széles mosollyal konstatálta, hogy elutaznak a hétvégén a nagyihoz. A nagyi ugyan meglepődött mikor Anett felhívta, de nagyon örült. Megint egy elképesztő tapasztalat, hogy szólni kell, hogy a családtagok támaszkodhatnak egymásra. Hu nagyik, van mit bepótolni! Hajrá!

kiemelt kép: AI fotók