Már nem bírom két nap alatt kitakarítani a lakást, valahogy a korral a kedv és az erő is elfogyott. Abból viszont nem engedek – mert nem tudok –, hogy tavasszal, nagyjából húsvét előtt és télen, karácsonyra alapos nagytakarításon essen át az otthonom.
Timár Anikó írása.
Idén november első napjaiban kezdtem. Mihaszna dolgokat tároló szekrények és polcok lettek az első áldozatok. Egészen jól haladtam, mondhatnám, hogy terv szerint, de valójában nem készítettem táblázatot az elvégzendő feladatokkal, csak azt döntöttem el, hogy kívülről befelé haladok.
Egyrészt a terasszal kezdtem, az pipa, másrészt a szekrények belsejéből kifelé teszem a rendet.
Tegnap aztán beütött a krach. Megtaláltam egy doboz fényképet. Igazi papírképeket.
Az egyiken az anyai nagymamám van, aki tizennégy gyerek megszülése után állt a fotós elé, az 1940-es évek elején, vagy lehet, hogy még ennél is hamarabb, mert még nem volt háború. A hátoldalán feljegyezte szépséges gyöngy betűivel a dátumot, május 16., de az a sarok, ahol az évszám volt, letörött.
Szépia színű, vastag kartonra dolgozott fotó. Nagymamám olyan, mint egy modell, dereka karcsú, arcvonásai finomak, kedvesek.
Anyukám is ilyen világszépe volt, egészen addig, amíg betegeskedni nem kezdett. Azután már nem volt szép, inkább olyan volt, mint a télire eltett alma, amit tavasszal veszel elő, és a héja annyira aszott, hogy ha meghámozod, szinte semmi nem marad belőle.
Anyából sem maradt semmi, csak az ölelése, meg az intelme, ha széthagyom a lakást és még másnap is kerülöm a munkát: „Kislányom, ez így nem maradhat!”
Lehet, hogy azért takarítok ilyen kitartóan évente kétszer, mert nem akarom hallani a síron túlról jövő feddést?
Rakom a dobozból az asztalra a képeket. Dühös vagyok, csupa halott, pedig a telefonomon mennyi vidám kép van utazásokról, emberekről, állatokról és a virágba boruló teraszomról! Ha mindet kinyomtatnám, elfedné ez a rengeteg hiányt… De akkor meghalna egy esőerdő, annyi papír kéne hozzá…
Na végre, egy kép, amit szeretek, amitől mindig nevetnem kell, ami felvidít, ami olyan korba visz, amikor még senki nem volt halott, akit szerettem. A kép a másik nagyszüleim kertjében készült, Árpádföldön, 1972-ben.
Egy motor mellett állok, sötétkék kertésznadrágban, rózsaszín garbóban, lábamon rózsaszín gumicsizma.
A kép persze fekete-fehér, akkor még az is nagy dolog volt, az ötéves gyereket lefényképezni csak úgy, egy őszi szombaton. Az egyik kezemben egy karéj vajaskenyér, még nem haraptam bele, a másik kezem a csípőmön. Kacéran pózolok, mögöttem a háttér a leszüretelt szőlősor.
Imádtam a vajas kenyeret. Reggelente elsőnek keltem, odahúztam a kisszéket a konyhaszekrényhez, levágtam egy darab kenyeret – ahogy sikerült – , és megvajaztam. Mire nagyapám felkelt, már jártam a kertet, néztem, mi kelt ki, mi száradt el, és cukkoltam kicsit a kakast, mert szerettem, ahogy rikácsol.
Papának voltak csirkéi, kacsái és egy gyönyörűséges pávája, ami nagyon tetszett, csak sosem engedték, hogy a közelébe menjek, nehogy megcsípjen.
A madár majdnem olyan magas volt, mint én, de nem látszott veszélyesnek. Azon az őszön, amikor a vajaskenyeres kép is készült, úgy gondoltam, összebarátkozom a pávával. Elképzeltem, hogy szorosan követ, ahogy megyek a Pemetefű téri játszótérre, és mindenkinek megengedem, hogy összeismerkedjen vele. Köszöntésül szétnyitja majd a tollait, így üdvözli a barátaimat.
Nem volt nehéz kinyitnom a tyúkudvar ajtaját, egy kisebb farönköt görgettem a kerítésoszlophoz, felálltam rá és már nyílt is a rigli. Szélesre tártam a drótkaput. Néhány tyúk azonnal élt a szabadsággal, kiszaladtak mellettem. Nem akadályoztam meg őket, mert ahhoz oldalra kellett volna néznem, inkább farkasszemet néztem a pávával.
Félretartott fejjel belement a játékba a madár, sőt, hamarosan megtette az első lépéseket felém. Rendületlenül álltam, szálfa egyenesen, mígnem felém jövet egyszer csak széttárta a szárnyait, felfújta az arcát és jött belőle az a fura, rikácsoló és félelmetes pávahang.
Nem mondom, gyönyörű volt a zöld tollazata a lila pávaszemekkel a végükön, na de az a hang! Nem voltam ijedős, de jobb lett volna, ha az vagyok és azonnal futni kezdek, mert így még megfordulni sem volt időm, a páva nagyon gyorsan fut, ha tudni akarod, és mire kiadtam volna a lábamnak a parancsot a menekülésre, már késő volt.
Becsuktam a szemem és vártam, hogy belém csípjen, és közben már azon gondolkodtam, mennyire ki fogok kapni anyától ezért, de még lehet, hogy a nagyapámtól is, mert közben az összes tyúk, vagy húsz, meg a kakas már szanaszét voltak a kertben.
Vártam a halálos madártámadást, és akkor valaki átkarolt, a magasba emelt, és közben káromkodott:
– Hogy szakadjon rád az ég, te páva, ez nagyon fáj!
Mondott a nagyapám még cifrábbakat is, de hogy mit, a mi titkunk marad, nem árulom el neked. Papa megint megmentett. Segítenem kellett visszaterelni a rengeteg tyúkot, de ez nekem nem büntetés volt, inkább játék.
Ezért maradtam eleven gyerek. Mert papa mindent megbocsátott.
Anyukám viszont nem.
Amikor a következő nyáron, egy végetelenül forró napon nagyapám felcukkolt, hogy úgysem merem a ruhákat teregető anyukámat lelocsolni a kerti slaggal, akkor én mertem, de anya nagyon megvert, fakanállal püfölt, szét is törte a hátamon. Aztán az ölébe vett, simogatott, közben hullott a könnye, úgy mondta maga elé:
– A nagyapádat kellett volna agyon csapnom, ne haragudj, kislányom!
Nem haragudtam, nekem az a verés nem fájt. Megtanultam belőle, hogy anya nem szereti, ha játszunk.
Kicsit pityeregtem tegnap, ahogy ezek eszembe jutottak. Megint kezdett visszajönni a veszteség érzése, de nem vártam meg, míg teljesen ideér. Az összes képet besöpörtem a dobozba, azt meg bedugtam a gardrób aljába. Felvettem a kabátomat és lementem a parkba, hátha találkozom egy ismerős kutyással, akinek a blökijét lehet simogatni.
Hazaérve pirítottam egy szelet chia-magos kenyeret, megkentem vajjal. Még most is szeretem.
Kiemelt kép: freepik
8 éve mutatjuk meg független magazinként a hétköznapi hősöket: benneteket. 
Most mi kérjük a Te segítségedet. Add a Női Váltó Alapítványnak az adód 1%-át! Hogy cikket írhassunk, eseményt szervezhessünk és tovább segíthessünk, amikor szükséged van rá!
Női Váltó Alapítvány adószám: 19345811-1-41
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
