Vajon mi történik akkor, ha ez a világ már nem kér már a szépkorúból, de ő még kérne a világból?
Dolli pontosan tudja, mit szeret, és mit nem. Nem szereti a parkokat, a hangos embereket, a pizzát és általában semmit sem, ami kizökkenti a megszokott rendjéből. Hetven fölött már az ember megtanulja, hogy a világ akkor működik jól, ha kiszámítható. Csakhogy Dolli testében mostanában valami egészen furcsa dolog történik:
különös szívdobbanások, megmagyarázhatatlan érzések törnek rá, mintha valami változna benne.
Miközben Dolli próbál rájönni, mi ez a nyugtalanító átalakulás, átmeneti szállásán, a Margaréta Idősek Otthonában is egyre több a furcsa és aggasztó jel. Mikor úgy dönt, kideríti, mi folyik körülötte, véletlenül lázadást szít és alaposan fel is forgatja az otthon addigi nyomasztó rendjét.
Fekete Judit hol nevettető hol torokszorító története az újrakezdésről szól – hetven felett, gurulós bevásárlótáskával, pizzával, lázadással és egy csipetnyinél több bátorsággal. Az író kíméletlen humorral mutatja be: a fejünkben a családi-, az anyai- és a női szerepek mellett az öregedés is be lett betonozva.
– Azt hiszem, az egyik legnépszerűtlenebb témához nyúltam, valami olyasmihez, amit a legtöbben inkább kikerülnek. Egy történethez, ami leginkább olyan emberekről szól, akik mintha lassan eltűnnének a világ szemében. Az idősekről. Róluk alig beszélünk, és még ritkábban szólunk hozzájuk. Nem nekik készülnek az új kollekciók, nem nekik születnek az illatok, a filmek, az új márkák.
Mintha a világ egyszer csak elfordítaná a tekintetét. Maradnak a praktikus dolgok: a nagy gombos telefonok, a kapaszkodók a fürdőszobában — mindaz, ami a testükről szól, de szinte semmi, ami a lelküket érintené, ami örömet adna nekik.
Az én nagymamám hosszú éveken át élt egy idősek otthonában. Ott értettem meg igazán, milyen könnyen válik láthatatlanná az ember. Megdöbbentett, milyen természetességgel infantilizálják az idős embereket, milyen könnyen válik egy helyzet megalázóvá, csupán az érzéketlenség és az empátia hiánya miatt.
Ezeket a képeket pedig nem lehet elfelejteni. És talán nem is szabad.
Ez a történet egy kísérlet arra, hogy egy kicsit visszataláljunk hozzájuk. Hogy észrevegyük őket újra. Azokat, akik már annyi mindent láttak és megéltek, akiknek a történetei bennünk folytatódnak. Akikre nemcsak vigyáznunk kellene — hanem figyelnünk is – mondja Fekete Judit szerző.
A szépkorúság szupererejét magában felfedező Dolli korosztálya nevében kikéri magának (sőt, másoknak is): ne elégedjenek meg azzal, amit kapnak. Bár a regény rendkívül szórakoztató, a helyzet élét nem veszi el. A szépkorúság lehetőség ahhoz, hogy mindazt megéljük, amire egyszer vágytunk, csak lehet, hogy elfelejtettük, hogyan is kell… Hiánypótló, tabutörő és realista mű, úgy facsarja a szívedet, hogy közben nevetsz. I love Dolli.” – írta a könyvről Rácz Zsuzsa író.
Ismerjetek meg egy részletet a könyvből:
„Dolli pár perc múlva már a vizsgálóágyon feküdt, és a plafont bámulta. A gép halkan csipogott, és egyszer csak érezte, ahogy lassan lecsúszik a bordáiról egy tappancs.
A nővérke odahajolt, és újra rácsíptette.
Pár másodperc múlva a bokájáról kezdett lecsúszni a műszer. A nővérke felsóhajtott, és ismét megigazította, mire hirtelen mindkét oldalon leugrott a mellkasáról. A nővérke újabb sóhaj kíséretében helyezte vissza a tappancsokat, amitől Dolli kényelmetlen feszengésbe kezdett. Ettől ismét leugrott egy.
– Ejh, maga nagyon vékony! Borzasztó száraz a bőre is, mint a pergamen! Azért csúsznak le a tappancsok – ingatta a fejét.
Dolli hallgatott. Fogalma sem volt, mit is mondhatna. Hogy az öregedés nem az ő hibája? Hogy mindegy, meghízik-e öregkorára, vagy lesoványodik, valakinek majd úgysem tetszik?
Lenézett a ráncos lábára. Valaha az övé volt a legformásabb láb a környéken, és ez olyan természetes volt számára, mint a levegővétel. Eszébe sem jutott soha, hogy egyszer majd olyannyira nem nézik őt nőnek, hogy fel sem merül egy férfiban, hogy ki kellene mennie a vizsgálóból, ha le kell vennie a ruháját.
Azt sem gondolta volna, hogy ami fiatalként kicsit sem zavarta, az mostanra megalázóvá válik. Nem akarta, hogy egy idegen lássa a szégyenletes ráncokat, a bőr megereszkedését, a csontsovány testét. A test, amelyben élt, cserben hagyta. Megvénült, megöregedett, pedig a lelke még csak most él igazán.”
,,– Jöjjön csak, Fenyvesi néni, foglaljon helyet! – mondta a doktornő anélkül, hogy felnézett volna.
– Doktornő, megkérhetném, hogy ne nénizzen?
A nő meglepetten kapta fel a fejét, türelmetlenség futott át a tekintetén.
– Nekem mindegy. Szóval, ha jól tudom, az utóbbi időben rosszul érzi magát, és a szívműködése sem az igazi. Volt már korábban ezzel a problémával vizsgálaton?
– Nem érzem magam rosszul, csak szokatlanul, és a szívemmel eddig nem volt baj – húzta ki magát Dolli.
– Pedig a kartonján ez áll. Na jó, akkor máshogy kérdezem. Mit érez mostanában, ami eltér a megszokottól? – kérdezte a doktornő.
Dolli bólintott.
– Tudja, az imént is épp ezt meséltem kint a fiatalembernek. Az utóbbi időben valami egészen érdekes történik velem. Például a minap majdnem délig aludtam. Altató nélkül! Régóta nem volt már ilyen.
– Hmm… Alvás-ébrenlét zavar, enyhe alvászavar – diktálta a nő monoton hangon az asszisztensnek.
– Nem zavar! Éppen hogy most jó! Végre kialudtam magam!
– Mondja tovább. Mit tapasztalt még?
– Például éhséget. Korábban szinte semmi étvágyam nem volt, most újra kívánom az ételeket, és újra éhes vagyok!
– Marika, kérlek írj fel egy candidát és egy pajzsmirigyet.
Mi van még, Dolli?
– Candida? Figyeljen, pont azt akarom elmagyarázni magának, mennyire más most minden. Amikor a szívem megdobban, az egészen mélyről jön, tudja, milyen az?
– Ühüm – bólintott a doktornő. – Marika, egy szívultrahangot írj fel, légy szíves. Dr. Almásival még konzultáljunk erről, jó? Van még bármilyen furcsa tünete? – fordult újra felé a nő.
Dolli nagyot sóhajtott.
– Doktornő, mikor mehetek haza?
– Ezt most sajnos nem tudom megmondani. Megírom a beutalókat, és ha túl lesz mindenen, majd a kezelőorvosával megbeszélik a többit.
– Rendben, de nem lehetne, hogy a vizsgálatok után haza- megyek, és ha megvannak az eredmények, visszajövök? Hisz nem vagyok beteg.
– Azt, hogy ki beteg, és ki nem, hadd állapítsuk meg inkább mi, rendben?
– Figyeljen, kedveském, a fiam orvos. Valószínűleg ezért egy kicsit jobban aggódik, és azt hiszem, túlreagálta a helyzetet. Az az esés egy kis baleset volt csupán, amiről meg eddig beszéltem, nos… Tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna, jó?
– Ide figyeljen, Fenyvesi néni!
– Dolli.
– Jó, akkor Dolli. Ne haragudjon, de nem a maga dolga eldönteni, hogy beteg-e.
– Úgy érti, nem szólhatok bele a saját életembe? Na ne mondja! Mi vagyok én, valami csecsemő?
A nő felsóhajtott. Éhes volt, hajnali ötkor kelt, és hetek óta nem volt egy szabad hétvégéje. Egy csöpp ereje sem volt már harcias nyugdíjasokhoz. Semmi mást nem akart, csak enni, aztán aludni. Esetleg fordítva.”
Kiemelt kép: Fekete Judit
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
