Végre össze fogunk házasodni Ádámmal. 2190 napja ismerkedtünk meg, és 115 nappal ezelőtt kérte meg a kezemet karácsonykor. Már nem reménykedtem benne, hogy valaha is el fog jönni ez a nap. Tulajdonképpen beletörődtem, hogy sosem leszek a felesége. Nála minden olyan lassan megy, szép megfontoltan, óvatosan.
Vincler-Boros Viktória írása.
Megismerkedtünk, de csak 3 hónappal később jöttünk össze. Összejöttünk, de már pár nap múlva megerősítette, hogy nem akar komoly kapcsolatot sem velem, sem mással. 2 évvel később mutatott csak be a családjának. Mondjuk az egy véletlen baleset volt. Kijöttek elé a vasútállomásra, és mi együtt szálltunk le a Budapestről érkező vonatról. Szembe találták magukat velem, nem rejtegethetett tovább.
A megismerkedésünket követően 5 év múlva költözött hozzám. Azt hittem, ez most végre komoly, csak idő kellett neki.
El sem akartam hinni, hogy végre együtt lehetek a szerelmemmel. Évekig távkapcsolatban kellett élnünk, és hetente a szabadnapjainkon ingáztunk egymáshoz, mondjuk többnyire én őhozzá. Eleinte. Aztán később miután megvásárolta élete első autóját, megfordult az arány, és ő jött hozzám.
Összeköltöztünk és eltelt 1 év, elérkezett a szülinapom. Izgultam, mert azt hittem megkéri a kezemet. Egy bársonydobozka lapult az ajándékdobozban, amit kaptam tőle. Egy bársonydobozka, amiben egy pár fülbevaló volt. Egy pár fülbevaló, de nem az, amit mutattam neki az ékszerboltban.
Csalódott voltam. Kérdezte, hogy mi bajom van?
– Ádám, hiszen ez nem is az a fülbevaló, amit mutattam neked, mondtam.
– Tudom, de az nekem nem tetszett, nekem ez tetszik. Ennyi a bajod?
– Azt hittem megkéred a kezemet hüppögtem szomorúan.
– Éva! Én nem hiszek a házasságban, nem akarok megnősülni! Egyébként is lakva ismeri meg az ember a másikat, és még nem ismerlek elég ideje.
– Tessék? 6 éve együtt járunk!
– Igaz, de csak 1 éve élünk együtt.
Bolond ez a pasi! Ezek szerint soha nem lesz szép fehér ruhám, nem vonulhatok végig a templomban, nem fog megtörténni „életem nagy napja”, mert ő nem hisz a házasság szentségében.
Vajon miért nem hisz benne? A szülei is házasságban éltek, nem divat az ő családjában sem a válás, ahogyan az enyémben sem, továbbá velem ellentétben vallásos ő is és az egész családja is. Mi a fene baja van a házassággal?
– Éva! Te mit szeretsz bennem egyáltalán?
– Téged! Úgy, ahogy vagy. Jó ember vagy, erkölcsös, egyenes, a legjobb ember, akivel valaha találkoztam. Türelmes, kedves és gyengéd, és érzem, hogy nagyon jó apa leszel egyszer, te értesz a gyerekek nyelvén, szeretnek téged. Aztán komoly vagy, okos, egyforma a világnézetünk és tekintélyt parancsoló vagy, ezt mind szeretem benned. Imádom a humorodat is! Szeretnék olyan jó ember lenni, mint te. Egyébként meg megőrülök az illatodtól, és jó veled az ágyban.
– Éva, nem vagyok jó ember, gonosz vagyok. Nem ismersz engem.
– Miről beszélsz? Szeretlek, te vagy életem szerelme, és ahogyan mondtam, a legjobb ember, akivel valaha találkoztam. Tiszta, őszinte, becsületes, hűséges.
Egy évvel később, megint karácsony…
Fáradt vagyok. Sok és nagyon stresszes ez a munkahely, ahol egy éve dolgozok. Nem is akartam ide jönni, utálom. Még soha nem utáltam egyetlen munkahelyemet sem, de ezt szívből utálom.
Ádámmal egy napon mondtunk fel a közös munkahelyünkön egy évvel ezelőtt, az összeköltözésünk napja előtt. Azt megelőzően egy fél éves kiválasztási folyamatban vettünk részt ugyanannál a multi cégnél. Áruházigazgatónak jelentkeztünk egy újonnan nyíló nagyáruházba.
Mindkettőnknek volt nagy áruházak nyitásában tapasztalatunk, ezt csináltuk, ehhez értettünk, ez volt az életünk. A pályázatomat én adtam be előbb, Ádám ki is volt akadva, hogy minek képzelem én magam, miből gondolom, hogy felvennének engem erre a pozícióra?
Mondtam neki, hogy adja be ő is nyugodtan a pályázatát, őt biztosan fel fogják venni. Aztán elkezdődött a kiválasztási folyamat és behívtak interjúra. Egymás után vettem az akadályokat, Ádám folyton bosszankodott, hogy őt be sem hívták.
Amikor a második interjú körömön is túl voltam, Ádám is megkapta a meghívólevelét a saját interjújára. Még a 2000-es években járunk, nem volt Teams meg hasonló csodák, mindent személyesen kellett intézni, az interjúk is személyesen történtek az ország különböző pontjain lévő nagy áruházakban. Ádám szintén ügyesen vette a megmérettetést, de morgolódott is, hogy én előrébb járok a kiválasztási folyamatban.
Csak nevettem és nyugtattam, hogy hiszen előbb adtam be a pályázatomat, nem csoda, hogy előrébb járok. Fél évig tartott a kiválasztás, összesen 6 kör volt, de a végén csak egy maradhatott, mint a Hegylakóban.
Az élet furcsa fintora az volt, hogy az utolsó körre két ember maradt, akik közül választaniuk kellett. Ádám volt az egyik, én pedig a másik. Több ezer jelentkező közül ketten maradtunk, ironikus. Az utolsó megmérettetésen Ádámot választották ki.
Őszintén örültem a sikerének, hogy igazgató lesz, ez komoly előrelépést jelentett a karrierjében. Aztán kaptam egy telefonhívást, és egy ajánlatot az ominózus cégtől, hogy bár nem én nyertem el az ügyvezetői állást, azonban felajánlanak nekem egy kereskedelmi igazgatói állást az új áruházban, mert nagyon jól szerepeltem. Repkedtem örömömben. Bár nem én lettem az ügyvezető, de továbbra is együtt dolgozhatok Ádámmal, jó csapat vagyunk mi ketten!
Este boldogan meséltem, hogy ajánlatot kaptam én is, amit már írásban is megerősítettek. Ádám azonban picit sem örült, azt mondta szó sem lehet róla!
– Te végiggondoltad, hogy én lennék a főnököd? Ez összeférhetetlen!
– De miért? Nem tudják, hogy együtt vagyunk, és nem is kell tudniuk!
– Éva nem! Szó sem lehet róla! Menj, és keress magadnak másik állást.
Nagyon elszomorítottak Ádám szavai, de meggyőztem magam, hogy igaza van, mint mindig, ez valóban összeférhetetlen. Ádámnak mindig igaza van.
A következő napon fájó szívvel megköszöntem, és egyben visszautasítottam az ajánlatot.
Miközben az orromat lógattam, hogyan legyen tovább, váratlanul kaptam egy telefonhívást egy másik cégtől, ahol szintén bent volt a pályázatom, és egy személyes interjún pár hónappal korábban részt is vettem. Állást ajánlottak ők is.
Nem csilli-villi igazgatói állást, fizetésnek is csak épp hogy annyit ajánlottak, mint amit addig is kerestem, igaz azt is csak a próbaidő után, de legalább kaptam egy ajánlatot üzletfejlesztés területén, amit végül elfogadtam. Elfogadtam, de már az első napon azt éreztem, hogy én ezt nem akarom, ez valami teljesen más feladatkör, mint amiben én otthon érezném magam, nem egészen az a fajta üzletfejlesztés, amiben én részt szeretnék venni és több dolog is van a vállalatnál, ami nem egyezik az én értékeimmel, de nagyon nem.
Szóval már egy éve a nem szeretem munkahelyen dolgoztam.
Leszívtak, kizsigereltek és 7 napból 7 nap rendelkezésre kellett állnom, és nem volt olyan, hogy munkaidő, az kábé reggel 7-től este 11-ig tartott, kvázi megszűnt a magánéletem. Mindemellett a karácsony is sok logisztikával járt, hogy minden tökéletes legyen. Az erdei fakereskedésben a fa kiválasztása, majd az autómmal annak általam való hazaszállítása és egyedül felvonszolása a második emeletre.
A tiszta illatos feldíszített lakásban, a tökéletes karácsonyfánk alatt sorakozó hibátlanul becsomagolt ajándékok mellett a hat fogásos menü, amelyet egyedül készítettem, mind-mind kivették belőlem a maradék energiámat is.
Ádám persze nem segített, soha nem segített, mert nem ért rá.
Elfoglalt volt, mint ügyvezető igazgató és a karácsony a csúcsszezon a kereskedelemben. Megértő voltam, mint mindig. Ebben is és minden másban is, azonban végtelenül fáradtnak éreztem magam, és már-már életuntnak is.
Ádám most is egy dobozkát húzott elő karácsonyi ajándéknak, kis rózsaszín masnival átkötve. Furán vigyorgott, de nem értettem, hogy minek örül. Vajon vett megint egy fülbevalót, ami neki tetszik, és nem nekem? Mindegy is, a lényeg végül is az, hogy neki tetsszek. Azt hiszem.
Nem fülbevaló volt, egy gyűrű, gyémántkővel. Ez most mi az ördög? Ádám megkéri a kezemet? Fel sem fogtam. Nem is mosolyogtam. Perceknek tűnt, mire reagálni tudtam és kinyögtem, hogy IGEN.
– Ádám! Nem azt mondtad, hogy nem hiszel a házasságban, és te nem is akarsz megházasodni?
– Továbbra sem hiszek benne, de gyereket akarok, és egy gyereknek házasságban kell megszületnie!
Micsoda old school gondolatai vannak ennek a srácnak!
– Tessék? Egy pasi engem magam miatt vegyen el, ne azért, mert gyereket akar!
– Éva! Ne hisztizz már! Megkértem a kezedet, ezt akartad, nem?
Másnap elmentem egy benzinkútra, mert ünnep lévén a boltok be voltak zárva.
A benzinkúton felvásároltam az összes fellelhető esküvői újságot, és azokkal állítottam haza.
– Mi ez Éva?, kérdezte meglepetten Ádám.
– Nem látod, esküvői magazinok, mosolyogtam. Elkezdem szervezni az esküvőt.
– Milyen esküvőt!?
– Hogyhogy milyen esküvőt? Tegnap megkérted a kezemet Ádám.
– Jójó, megkértem a kezedet, de arról nem volt szó, hogy most el is veszlek!
– Nem most, majd a nyár elején vagy májusban. Csodás a május, igen, legyen májusban!
Ádám kétségbeesett arcot vágott.
– Ádám! Megkérted a kezemet, 7 évig vártam rád, 30 éves vagyok, nem várok egy perccel sem tovább. Ha megkértél, vegyél is el! Nem újabb 2 vagy 5 év múlva, nekem nincs erre több időm!
Nem szólt, nem ellenkezett. Elkezdtem szervezni az esküvőt. Az álom esküvőt.
A Balatonon lesz, szabadtéren, imádom a Balatont. Milyen ruhát válasszak? Az elmúlt egy évben legalább 10 kilót szedtem fel, nem leszek szexi menyasszony. Valami ápol, eltakar, de elegáns ruhát kell választanom. Mi lenne, ha kibérelnénk egy hotelt a vízparton? Ádám egyre rémültebb arcot vágott a vadabbnál vadabb öteleim hallatán.
Aztán 2 héttel később kiderült, hogy babát várok. Ádám végre boldog volt. Sikerült, elsőre! Oh, akkor pocakos menyasszony leszek, tök cuki.
Azonban anyáink hallani sem akartak a pocakos menyasszony dologról, az nem illik, kiáltották szinte egyszerre.
Miért nem? Nem a középkorban élünk, bár szerintem ott sem csináltak volna ebből problémát. Pocakos menyasszony leszek és kész! Igaz, most biztos mindenki azt fogja gondolni, hogy azért vesz el Ádám, mert babát várok, de kit érdekel, hogy mások mit hisznek. Higgyenek, amit akarnak. Ez így jött össze és kész. Boldogok vagyunk, és csak ez számít!
A szüleink azonban azt mondták, hogy nem várhatunk nyárig, az esküvőnek, amilyen hamar csak lehet, meg kell lennie. Így április közepére tűztük ki. Rohamtempó volt, hogy minden időben a helyére kerüljön, és tökéletes legyen. Tökéletes, mert Ádám csak a tökéletes dolgokat szereti.
Az életben azonban semmi nem tökéletes. A kisbabánk az esküvő előtt 1 hónappal a Mennybe szállt, a terhességem 15-16. hetében jártam ekkor. Örökre beleégtek a lelkembe az akkor történtek, de tovább kellett mennünk, nem volt idő megállni, gyászolni, megbeszélni, segítséget kérni.
Napi szinten szállítanunk kellett az eredményeket a munkahelyeinken, és az esküvőig visszalévő napok is meg voltak számlálva.
Elérkezett a nagy nap. Egy pici kápolnában volt a templomi esküvő egy hegytetőn csodás kilátással a Balatonra. Az emberek egymás után érkeztek a helyszínre, egyre többen és többen lettünk. Azonban az ég színe türkízre váltott, és feltámadt a szél.
A vendégek elfoglalták a helyeiket az ódon padsorok között, csak én álltam a kápolna kapuján kívül, vártam a templomi zene felcsendülésére, hogy beléphessek. Vártam, de ekkor egy erős széláramlat belemarkolt a fátylamba és letépte azt a fejemről.
Szaladtam, kétségbeesetten kergettem az utcán a fátylamat, mert tudtam, hogy bármelyik pillanatban felcsendülhet a zene, és nekem indulnom kell Apukámmal karöltve az oltárhoz.
Nem lehet! Fátyol nélkül nem mehetek! Le kell legyek fátylazva. Végül Judit barátnőmmel elkaptuk azt a fátylat. Már szólt a templomi zene, és az utolsó pillanatban, mielőtt kellemetlenné vált volna, hogy hol van már az a menyasszony visszaillesztette azt a fejemre. Apám meghatott, büszke mosollyal vezetett Ádámhoz az oltár elé. Aztán miután a pap belekezdett a beszédébe, a torkomat elkezdte valami nagyon erősen kaparni.
Talán a fátyol kergetés közben a szélben port nyeltem, nem tudom, de elviselhetetlen volt a kaparás. A könnyeim kicsordultak és számoltam a perceket, hogy meddig tart még a beszéd, mert úgy éreztem, hogy megfulladok, ha nem köhöghetek. De nem köhöghetek, a saját esküvői szertartásomon veszek éppen részt. Fuldoklok és közben Ádámot nézem. Ádám izzad, patakokban folyik a veríték az arcán.
Melege van? Vagy nem érzi jól magát? Lehet, hogy beteg? Megfulladok! Ádám halkan, elhaló hangon mondta ki az igent, amikor elérkezett a pap a nagy kérdéshez, én pedig féltem, hogy nem tudok megszólalni, mert fuldoklok.
A szertartást követően, ahogy kiléptünk az utcára az ég türkizből már mély kékre váltott és érezni lehetett a közelgő eső illatát, a szél pedig komolyabb fokozatra kapcsolt.
Emberek! Gyerünk siessünk, vissza kell érnünk a hotelbe, ahol a polgári szertartás lesz, mielőtt kitörne a vihar, járt a fejemben.
Ahogy lépdeltünk az utca kövén a kápolna előtt, a nyoszolyó lányok kosarából minden rózsaszirmot elrabolt a szél és színes konfetiként mindenhol rózsaszirmok hullottak az égből, a földön pedig apró porördögök járták pokoli táncukat. A baljós előjelek ellenére, bevallom, csodás látvány volt.
Amikor visszaértünk a hotelbe, még reménykedtem benne, hogy a vízpartján meg tudjuk tartani a polgári esküvőt, ahogyan elterveztük. Azonban a hotelbe érve már az a látvány fogadott, hogy a szél papírmaséként tépi szét a pavilonok tetejét, a kerti székeket egymás után borogatja fel. Nem, ez nem lehet! Kint lesz az esküvő!
A hotel személyzete próbált győzködni, hogy Éva, gyere vissza, ne menj ki, veszélyes! Senki nem fog kimenni a vízpartra, sajnos most nem lehet! Bent az étteremben kell megtartani az esküvőt, onnan is lélegzetelállító a kilátás a Balatonra, hiszen az étterem tóra néző fala üvegből van.
Az a sok szervezés, a feleslegesen kidobott pénz, de nem lehetett mit tenni, el kellett fogadnom, hogy már pedig a szertartás bent lesz az épületben.
Az Apocaliptica Nothing Else Matters Metallica feldolgozására vonultunk az anyakönyvvezető elé. Mindeközben a vihar teljes erejével megérkezett az esküvőnk helyszínére. Óriási villámok csapkodtak robajló mennydörgések kíséretében a felkorbácsolt Balaton vizébe.
A fények remegtek a teremben, miközben vonultunk az asztalsorok két szélén külön-külön, hogy az anyakönyvvezető előtt végre találkozhassunk. A vendégek hol minket néztek, a fülüknek hinni nem akarván a zene hallatán, hol a felkorbácsolt Balatonba csapkodó villámokat nézték döbbenten. Valaki még halkan be is nyögte, hogy ez rossz Ómen.
Miután összeházasodtunk, kezdődött a lakodalom.
Bár én szerveztem az eseményt, Ádám ragaszkodott ahhoz, hogy egy élő zenekar húzza a talp alá valót, és hagyományos lakodalmi zenét akart, még azt sem engedte, hogy legalább éjféltől legyen DJ a fiatalabb korosztályra való tekintettel. Határozott elképzelése volt arról, hogy egy lakodalomnak hogyan kell kinéznie.
Ragaszkodott a vőfélyhez, én pedig szabályosan rosszul éreztem magam annak szexista perverz vicceitől a lakodalom alatt. Megalázó volt, és nem helyénvaló. Két világ találkozott és feszült egymásnak.
A merev konzervatív, hagyományokhoz ragaszkodó és a laza, vagány Carpe Diem életstílus. Meghajoltam Ádám akarata előtt, hiszen ő is engedett abban, hogy a Balaton parton rendezhessük meg az álomesküvőt wellness programmal egybekötve.
Azonban hátra volt még a meglepetésem, amit a szerelmemnek szántam. Meg sem fordult a fejemben, hogy balul is elsűlhet.
A hotel igazgatóval szövetkezve hetekkel az esküvő előtt meglepetésprogramot rendeltem Ádámnak. Mivel szűk volt a választék, a bűvész, a bohóc és a hastáncos produkciók közül az utóbbira esett a választásom. Nem láttam a lányokat, nem tudtam mit fognak előadni, de a hotel igazgató biztatott, hogy jó lesz, ügyesek a lányok, és a férjem is biztosan nagyon fog örülni a meglepetésnek, és hogy felejthetetlenné teszem a lakodalmunkat a különleges produkcióval.
A tervek szerint a lányok a vacsora alatt érkeztek, miközben a sültes tálakat szolgálták fel. Előre izgultam, és reméltem, hogy Ádámnak tetszeni fog a meglepetésem. Izgalmamban pár vendégnek jeleztem is, hogy meglepetés fog következni mindjárt, de azt nem árultam el, hogy micsoda.
Ekkor szót kért a vőfély, odajött Ádámhoz, és elvezette őt a táncparkett közepére, és ott egy székre kiültette a terem középpontjába. Várjunk csak! Erről nem volt szó! Hová viszik a férjemet? Miért kell oda mennie?
Úgy gondoltam, hogy az asztaltól fogjuk mindnyájan nézni az előadást, Ádám is és én is, ahogyan a többi vendég is. Nem volt lehetőség szólni, az események felpörögtek, mire felocsúdhattam volna, Ádám már kint ült a táncparkett közepén, és felcsendült a keleti zene.
Három csinos harmincas nő érkezett a parkettre felül melltartóban, alul színes bő nadrágokban és ütemesen a zene ritmusára tekergették a testüket jobbra-balra Ádámot körbe táncolva. Nem láttam Ádám arcát, azzal csak később a videófelvételen szembesültem. Nem láttam az arcát, azonban feszült voltam, mert a zsigereimben éreztem, hogy Ádámnak ez nem jön be.
A lányok csak tekeregtek-vonaglottak, és csak nem akarták abbahagyni. Az előadást végtelennek éreztem. A vendégek arcát kémleltem, de jókedvű volt mindenki, nem láttam annak jelét, hogy túlzásnak éreznék a produkciót, ettől megkönnyebbültem. A furcsa tánc után folytattuk a vacsorát, csókolóztunk, mert a vendégek ütemesen kiabálva kérték, aztán táncoltunk hajnalig. Ádám nevetett, boldognak és önfeledtnek látszott. Semmi jele nem volt annak, hogy elégedetlen lenne az élete ezen pillanataival kapcsolatban.
Hajnal 2-kor azonban a buli a tradicionális lagzi zene és az elfogyasztott alkoholmennyiség okán kifulladt, bánatomra. Nem így képzeltem el, azonban izgatottan vártam a nászéjszakámat Ádámmal.
Jó, nyilván nem mirtusz koszorúval a fejemen léptem be a páratlan panorámával rendelkező szobánkba, de mégis csak ez volt A Nászéjszakánk, az első és az egyetlen. Ádám azonban merev arccal nézett rám és azt kérdezte:
– Hogy tehetted ezt velem?
– Mit?,értetlenkedtem.
– Megaláztál mindenki előtt! Azon gondolkoztam, hogy azonnal felállok arról a székről és örökre otthagylak, elválok tőled azonnal! Csak azért nem tettem meg, mert az ország minden részéről egy csomó vendéget meghívtunk és ezt nem tehetjük meg velük!
– Ádám! Miért csinálod ezt? De hát nevettél és úgy tűnt, hogy tetszett neked a meglepetés, az este egész hátralévő részében jól érezted magadat, énekeltél, táncoltál, most mi a bajod?
– Éva! Ezt nem tehetted volna meg velem, ez a mi lakodalmunk volt, nem csak a tiéd! Nem dönthetsz semmiről a hátam mögött!
– De hát ez egy meglepetés volt, ha elmondom előre, akkor nem meglepetés.
– Utálom a meglepetéseket! Ennyire nem ismersz, hogy még ezt sem tudod rólam!?
– Ne haragudj Ádám! Annyira sajnálom! Én tényleg csak meg akartalak lepni téged, és azt hittem, hogy örömet okozok neked.
– Ne akarj te nekem örömet okozni! Ezt soha nem bocsátom meg neked, és nem lesz nászéjszaka, mert nem érdemled meg!
– Ádám! Ne szórakozz velem. Gyere, hadd öleljelek meg.
– Ne érj hozzám!!! Ezt a megaláztatást SOHA nem fogom neked megbocsátani.
És valóban. 20 éven át minden egyes összezörrenéskor Ádám Éva fejéhez vágta, hogy megalázta őt már az esküvőjük napján azzal, hogy pokoli hastáncosokat rendelt meglepetésből a lakodalmukba, és ez olyan megbocsáthatatlan bűn, hogy Éva semmi jót nem érdemel az életben. Éva több ezerszer kért bocsánatot a pokoli táncért, de Ádám olyannyira hajthatatlan volt, hogy végül Éva 20 évvel később megfogadta, ha Ádám hagyná el előbb ezt a világot, akkor a temetésére is hastáncosokat fog hívni kapcsolatuk méltó lezárásaként.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
