– Ekkora hülyeséget még nem is hallottam! Ez nem igaz!
– Pedig így van, én tudom. A fiú beteszi a fütyijét a lány puncijába, így lesz gyerekük.
Bobkó Éva írása.
Három egészen hasonló, rövid barna hajú lány bandukol hazafelé a hetvenes évek vége felé. Hátukon iskolatáska, az álmos kockaházak riadtan hallgatják a már-már kiabálásba hajló párbeszédjüket. Nyolcévesek. Igazából ketten vitáznak, mintha az életük múlna rajta, a harmadik csendben hallgat, ő még meggyőzhető. A kétségbeesetten tiltakozó kislány én vagyok, aki szentül meg van győződve az igazáról, s mint végső perdöntő érvet hozom fel:
– Az anyukám ezt biztos mondta volna, mert ő mindent elmond nekem, azt is elmesélte, hogy a kisbaba az anyukája hasában növekszik. – Így próbálom az édesanyámat, mint koronatanút, megidézni a nagy vitához.
Igen, anya mondta, hogy a kisbaba a mamája hasában fejlődik, s amikor én rákérdeztem, hogy akkor felvágják az anyuka hasát és úgy születik meg a kicsi, ezt rám hagyta.
– S utána, mint egy rongyot összevarrják? – néztem rá elkerekedett szemekkel.
– Úgy valahogy – válaszolta.
Talán nem talált megfelelő szavakat a rejtett női járatok megnevezésére. Ennyiben maradtunk. Hogyan is találhatott volna, csak hat évig járt az orvosi egyetemre.
Nem tetszett, nem akartam rongy lenni. Ilyen áron lehet, hogy nem is akarok gyereket. Ez is olyan kérdés volt, amiben bizonytalan voltam. Gyakran változtattam meg a véleményemet, hasonlóan ahhoz az életbevágóan fontos témához, hogy melyiket szeretem jobban, a madártej levét vagy a habját.
Tizenhét év múlva a vasárnapi ebéd után sziesztázok a koranyári napsugarak által átmelegített szobában. Váratlan reccsenés töri meg a csendet. Ez a reccsenés belőlem jön, mintha valaki szétszakítana egy szövetdarabot.
– Te is hallottad ezt? – könyökölök fel a franciaágyon, kérdőn nézve Tamásra.
A következő pillanatban, amikor felállok, nedvesség csorog végig a combom belsején.
– Indulnunk kell, folyik belőlem valami…nem, nem pisiltem be, ez a magzatvíz lesz.
Kezdődik, megyünk. A gondosan összekészített okkersárga utazótáska az előszoba kockás kövén már két hete várja ezt a pillanatot. Megkeresem a legvastagabb törölközőnket, azt rakom magam alá az anyósülésen. Negyedóra, s már a szülészeti osztály szürke épülete előtt kászálódok ki az autóból.
– A feleségemet hoztam, harmincnyolc hetes terhes, folyik a magzatvíz. Apás szülés lesz.
A kórházi személyzet látja a jól edukált, viszonylag nyugodt fiatal párt, akik mi vagyunk. Még alig érzek fájdalmat, tízből kettes… beöntést kapok, ezt inkább nem részletezem… a zuhanyzás utána már nehezebben megy, alig állok a lábamon.
Aztán ahogy a vizes univerzum kezd megszűnni a baba körül, az ár-apályként hullámzó fájdalom fokozódik. Ekkor már pittyegő monitorok közt fekszem a szülőszobán, a szülésznő és az ügyeletes orvos időnként bejön, majd távozik. Éjfél előtt harminc perccel érkezik meg az orvosom, továbbképzésen volt Budapesten.
– Rendben, akkor megcsináljuk ezt a császármetszést – hallom a hangját.
– Hogyhogy? – nézek rá értetlenül.
– Nem tud kijönni a baba, és már kezd fáradni.
Rövidlátó vagyok és persze nem szemüvegben vajúdok, így azt sem látom, ahogy időnként lassabban ver a kicsi szíve. Szerencsére nem látom.
Néhány perc alatt felgyorsulnak az események, hallom a betegágy zörgését ahogy áttolnak a műtőbe.
– Üljön szépen előre hajolva, domborítsa a hátát – kéri az altatóorvos.
– Akkor jöjjön ide valaki, akit megfoghatok! – kiabálok, mert ahogy az alhasamat, derekamat és egész testemet behálózza az ismeretlen fájdalom, úgy hullik le rólam a civilizált jókislányos modor.
A következő pillanatban már a műtősfiú karjaiba kapaszkodok. Szúrják a gerincemet.
– Most már könnyebb lesz – hallom a hangját.
S mint a cirkuszi szemfényvesztésnél, mikor a bűvész gyönyörű segítőjét kettéfűrészelik, testrészeit széttolják egymástól és a szája még akkor is mosolyog, én is megszűnök deréktól lefelé létezni. Deréktól lefelé nem érzek semmit, nemcsak a fájdalom tűnik el, de huss, mindenféle testérzet tovaszáll.
Picit oldalra billentem a fejem. Megpillantom Tamást, időközben steril zöldbe öltözött ő is. Tekintetünk találkozik.
A szülész vág. Először bőr-bőralatti kötőszövet, másodszor izom, harmadszor a méh simaizom szövete. Kiemelés, kislány. Kikerül az anyai méh védelméből, ami mára már szűk kalitka, segítség nélkül halálos veszedelem.
Az orvos zárja a rétegeket, egyiket a másik után varrja össze.
Igen, pont úgy, mint a gondos édesanya az elszakadt ruhát.
Kiemelt kép: Freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
