A világ számos nagyvárosában probléma a buszokon, villamosokon és metrókon, hogy ki hogyan van jelen, mennyi teret foglal, mennyiben zavar másokat. A csúcsforgalomban minden ülőhely számít, mégis akadnak utasok (khm, férfiak), akik úgy terpeszkednek ott is, mintha a közösségi tér a saját nappalijuk lenne. A jelenségnek neve is van: manspreading, magyarul „kanterpesz”.
Murinai Angéla írása.
Bár sokan csak internetes viccként találkoztak vele, a probléma mára odáig jutott, hogy több ország közlekedési vállalata is külön kampányt indított ellene. Csak nálunk gondolják az internetes terekben, hogy ez valami nyugati feminista ügy, valami olyan hiszti, amit vén, b@szatlan nők kreálnak a közösségi terekben.
A jelző nem véletlen, a napokban több, ezzel kapcsolatos cikkem alatt kaptam meg tucatjával az ehhez hasonló, szexuális töltetű, és sokszor ijesztő kommenteket fiam korú, de akár idősebb férfiaktól is, akik az írásaimra válaszul különös élvezettel tárgyalták a kolbászuk nagyságát, izzadását, hőérzetét, amely elvileg felmenti őket a kulturált utazás kényszere alól.
Szóval sokan szeretnék azt hinni, hogy ez valamilyen marginális hiszti, ám a valóság ezzel szemben az, hogy egymástól szokásokban nagyon távol álló országok jutottak ugyanarra a következtetésre: a közösségi közlekedésen mindenkinek egyforma joga van a rendelkezésre álló helyhez.
Törökországban 2017 óta vannak jelen azok a figyelmeztető táblák, amelyek arra kérik a férfiakat, hogy ne terpeszkedve üljenek.
Egyelőre nem jogszabályról van szó, hanem egy udvariassági kampányról, amelynek célja, hogy emlékeztessen arra, hogy egy zsúfolt buszon vagy metrón a kényelmes testtartás nem írhatja felül mások komforthoz való jogát.
Hasonló plakátok jelentek meg Madridban is, ahol a közlekedési vállalat egy piktogrammal ábrázolja a túlzottan széttárt lábbal ülő férfit, piros tiltójellel áthúzva. Ezzel figyelmeztet arra, hogy senki ne foglaljon el több helyet annál, mint amennyire szüksége van.
New Yorkban már évekkel ezelőtt kampány indult „Dude, stop the spread, please” szlogennel. A plakátokon különféle zavaró viselkedéseket mutattak be, köztük a manspreadinget is. Az amerikai megközelítés nem nemi kérdésként kezelte a kérdést, hanem ugyanabba a kategóriába sorolta, mint amikor valaki a táskáját teszi fel a szomszéd ülésre vagy hangosan zenét hallgat.
Ez utóbbival, a táskával nekem is rendszeresen érveltek a kommentelők, de szerintem ez téves párhuzam. A táskát nem tudod a földre tenni, és ha helyszűke van, akkor az ölébe veszi az ember. Ráadásul könnyebben szól valaki egy nőnek, hogy adja át a helyet, mint egy alapból térfoglaló, tehát dominanciát demonstráló férfinek.
Ráadásul, mint azt említettem is, az ágyék feltárása, mutogatása alapból visszataszító és tolakodó viselkedés.
Úgy tűnik tehát, hogy amit a nőknek gyerekkoruktól kezdve megtanítanak, vagyis, hogy nem illik széttárt lábakkal ülni nyilvános helyen, az valahogy a férfiak szocializációjából kimarad.
Talán pont azért, mert a társadalmi dominancia része. Míg a nő mindig legyen kicsi, vékony, láthatatlan, addig a férfi az, aki használhatja kedvére a teret, ott mutogathatja az ágyékát, sőt, tudjuk, hogy akár bámulhatja, zaklathatja is a nőket.
Mindez nem jelenti, hogy minden terpesz tudatos hatalmi demonstráció lenne.
Anatómiai különbségek valóban léteznek, és hosszabb utazás során mindenki ösztönösen kényelmes testhelyzetet keres. A közlekedési kampányok sem azt kérik, hogy a férfiak üljenek természetellenes pózban, sőt, én sem azt kérem.
A hangsúly azon van, hogy a saját komfort ne mások rovására valósuljon meg. Ne kelljen látnom, ne nekem kelljen szólni, és ha szólok, akkor ne kelljen tirádát hallgatnom, olvasnom mások bepállot ágyékáról.
Úgy tűnik tehát, hogy a manspreading rendszerszintű, több országban megjelenő probléma. Idehozhatnám mellé társbetegségként a meztelen férfi felsőtesteket ugyanígy közösségi terekben. Ez utóbbi talán kikopóban, nyilván épp azért, mert évek óta és annyiszor beszéltünk már arról, mennyire alpári és visszataszító üzletekben, belvárosban, bárhol is szőrös férfimellekkel szembenézni, hogy az urak lassan elszégyellik magukat.
De ez is probléma még mindig, ráadásul egy olyan társadalomban, ahol egyébként a magát kendővel eltakaró, csecsemőjét szoptató nőt megbámulják és megszólják. Lám, mell és mell között is van különbség hatalmi pozíciótól függően.
A kanterpeszről szóló vita tehát zajlik, amennyiben vitának lehet nevezni az ocsmány, alpári, kolbászlengető érvelést, illetve a témát felhozó nő verbális kivégzését.
Itt Magyarországon ugyanis erre lehet számítani, ha beszélsz erről. Ez nekem azt jelzi, hogy ez valóban valami férfias status quo, amelynek kritikája szinte vadállati agressziót vált ki egyes férfiakból. Az embernek kedve lenne megrázni őket: Hé, nem a farkad akarom levágni, csupán annyit kértem, hogy zárd össze a lábaid!
Összegzésként pedig levonhatjuk a konklúziót, miszerint a patriarchális hatalom nem kizárólag törvényekben vagy intézményekben, jobb fizetésben jelenik meg.
Sokkal inkább megmutatkozik a hétköznapi gesztusokban is.
Ki beszél többet egy értekezleten, ki szakít félbe kit, ki érzi természetesnek, hogy nagyobb teret foglal el, és kinek kell ehhez alkalmazkodnia. Kinek tanítják, hogy húzza össze magát (majd kérik számon rajta a helyfoglalók, ha mégis merészel a táskájával némi helyet csinálni magának), és kinek természetes, hogy az ágyékát közszemlére tárja.
A test a társadalmi jelenlét egyik eszköze. Aki szétterpeszkedik, elfoglalja a közös teret, az azt üzeni: én kényelmesebben szeretnék ülni, mint amennyire fontos nekem, hogy te is kényelmesen elférj, vagy hogy komfortosabban érezd magad. Az én golyóim szellőzése fontosabb, mint a te biztonságérzeted, egész pontosan.
És miért hangsúlyozom ennyire az ágyékot, a kolbászt. Hát egyrészt, mert a tiltakozók is ezt hangsúlyozzák, másrészt mert tudjuk, hogy a patriarchátusban a férfi nemi szerve a hatalom, az erő és az uralkodás szimbóluma is.
Ezért tehát a terpesz nem egyszerű ülőhelyzet, hanem társadalmi jelentése van. A nyitott, nagy helyet elfoglaló testtartást számos pszichológiai és szociológiai kutatás a dominanciával, a magabiztossággal és a státusz kifejezésével hozza összefüggésbe. Ezzel szemben a kisebbre húzott, zártabb testtartást gyakrabban társítják alárendelt szerephez.
Amikor valaki azt mondja, hogy egy zsúfolt villamoson mindenki próbáljon egyetlen ülésnyi helyet használni, akkor valójában ezt a hagyományt, ahogy írtam is, a status quot érinti.
A szent falloszt, és annak szellőzését. Éppen ezért beszédesebb számomra a kommentek hangneme, az a zsigeri őrjöngés, amit kivált ez a férfiakból, mint maga a vita tárgya.
Ha valóban csak anatómiai kérdésről lenne szó, aligha születnének ilyen indulatos reakciók. Az agresszió arra utal, hogy sokan identitásuk, státuszuk vagy tekintélyük elleni támadásként élik meg a témát.
És persze hangsúlyozom, mert enélkül már nem születhet meg egyetlen társadalomkritika sem, hogy igen, tudjuk, nem minden terpeszkedő férfi tudatos dominanciára törekszik, vannak nagyon aranyos férfiak, akiknek megsimítjuk a buksiját, ám azt nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy egy látszólag jelentéktelen hétköznapi viselkedés mély társadalmi jelentéseket hordozhat.
A vita valójában nem a lábak helyzetéről szól, sokkal inkább arról, hogy a közös térben kinek a kényelme számít természetesnek, és kinek kell ahhoz alkalmazkodnia.
kiemelt kép:
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
