Szomjas a föld, és éhesek a fák, add már, Uram, az esőt!
Mikor Szenes Iván, Magyarország egyik legtermékenyebb dalszövegírója megírta híres esőbűvölő dalát, a hosszú idő óta hatalmas forróságot hamarosan országos eső enyhítette.
B. Hargitai Margaréta írása.
Mintha valakinek hatalmában állna pusztán szavaival megkarcolni, fölvágni az eget, hogy abból eső zúduljon Budapestre és az egész országra, gőzölgő aszfaltcsíkokat, pocsolyákkal foltozott járdájat, délibábos rónaságokat, felfrissülő erdőket, gabonatáblákat, újra vízzel teli tavakat hagyva maga után.
Mintha a föld kiszáradt torokkal, rekedten könyörögne pár csepp vízért, mintha a fák csonttá aszottan, kemény, ráncos bőrüket némán mutogatnák, s jelbeszéddel hívogatnák magukhoz azt az értőt, aki képes a jeleiket dekódolni, szavakba önteni: éhesek vagyunk, adjatok enni, porrá válunk, ha nem kapunk édes vizet, segítsetek.
És jön ez az ember, aki hall, és ért, és szán, és hat, és a poros járdán lépegetve kerülgeti a pocsolyák helyét, megsimítja a kornyadozó bokrok leveleit, összehúzott szemmel méregeti a felhőtlen eget, majd tenyerét az ég felé tartva áttáncol az Erzsébet hídon és énekel.
És énekével felhasítja az eget, hosszában, mintha cipzárt húzna le, amely eddig magában tartotta a hájas, duzzadó, életadó, szomjoltó cseppeket, a kedvéért most megkönnyebbíti magát: hát tessék kérem, zuhogjon.
És zuhog.
Persze én ezt csak képzelem, hisz hol voltam még hetvenkettőben, de az eső valóban esik ettől a daltól, kipróbáltam.
A kilencvenes évek végén is működött, amikor egy vidéki rockfesztiválon ezredmagammal ordítottam a szöveget, jól el is áztunk mindahányan, aztán az ezredforduló után majd húsz évvel megtanítottam a kisfiamnak is, hadd segítsen, mert ő is halló és látó ember, mint Szenes Iván volt, és érzi, mikor reszket a föld a szomjúságtól, mikor ernyed, mikor veszti hangját, és mikor használja fel utolsó tartalékát egy növény az esőkertben.
Az én kisfiam is érti a szavukat, és a poros járdán lépegetve kerülgeti a pocsolyák helyét, megsimítja a kornyadozó bokrok leveleit, összehúzott szemmel méregeti a felhőtlen eget, és óvodába menet már énekli is a kettes villamoson a dalt, s én csak csittegek, hallgass, majd délután énekelj, nem hoztunk esőkabátot.
De nem tudom visszafogni, árad a szájából a könyörgés, a természet zsoltára, hömpölyög, mint az esőtől megáradt folyó, és lemossa a város reggeli szürkeségét, kisüt a nap az utasok arcán ettől az óvodás esőbűvölőtől, és két-három idősebb férfi és nő is bekapcsolódik, együtt árasztják a dalt kifelé magukból a világba…
És a villamoson kívül már zuhog is.
nyitókép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
