Papa, az állatokkal suttogó

Csak azért nem azt a címet adtam az írásomnak, hogy Családom és egyéb állatfajták, mert azt a címet már Durell jó előre lenyúlta. Apámról, alias Papáról szól az írás, de csak azért, hogy ti is mosolyogjatok. Papámnak mindig voltak őrült ötletei. Az ilyen volt, amikor egy napon beállított Tibivel, a galambbal.

Vincler-Boros Viktória írása.

A Papa mindenhez is értett. Több mint tíz szakmája volt; bármit megszerelt, és új dolgokat is feltalált. Amolyan örök gyerek, örült tudós volt ő.

Fiatalkorában a sportokban is jeleskedett: versenyszerűen szertornázott, focizott, boxolt és síelt; egyszer még országos síbajnokságot is nyert. A szaltót pedig még ötvenévesen is megugrotta, hogy prezentálja az akkor tízéves énemnek, hogyan kell,- de bezzeg én sosem tanultam meg szaltózni.

Ő tanított cipőfűzőt kötni, kötélre mászni, fütyülni; arra, hogy melyik gyógynövény mire jó, és hogyan kell a főzetét elkészíteni.

Az erdőben mi ehető és mi nem,- hogy ha háború lenne a világban, tudjam már, hogyan lehet túlélni. Papa a nagy háború előtt született, kisgyerek volt a háború alatt, és kényszerűségből megtanult túlélni.

Azt hittem, sosem fog meghalni,- ő bárkit túlél. Pedig mindig idősnek láttam őt születésemtől fogva, mert a Papának tejfehér haja volt. Valójában már tizenkét évesen elkezdett őszülni, és a húszas évei elejére már hófehér lett a hajkoronája. Erős, kisportolt testalkata volt egész életében, élete utolsó pár évét leszámítva. Vidám ember volt, igazi humorherold. Sokat nevettünk a morbid humorán.

Azonban amiben a Papa a legtehetségesebb volt, az az, hogy értett az állatok nyelvén.

Ez valami veleszületett tehetség lehetett, egyikőnk sem örökölte tőle (bezzeg a makacsságát igen). A jó oldala viszont az volt a Papa „állatokkal suttogó” képességének, hogy sok állatom lehetett gyerekkoromban.

Volt cicám, kutyám, sokféle madaram, de ne csak holmi divatos papagájokra gondoljatok. Nekem verebem és galambom is volt. Aztán volt nyuszim, sünim, csirkém, kacsám; az egyik akváriumban egy keszegünk, a másikban díszhalak.

Egy nyáron át pedig tarthattam egy pillangót is, Tónit. Mielőtt azonban elborzadnátok, természetesen nem egyszerre, egy időben és egy helyen tartottunk ennyi állatot,- szépen sorban, egymás után.

A Papának szót fogadtak a cicák. Pedig, mint tudjuk, a macska makacs állat, nem parancskövető.

A mi macskáink azonban nemcsak egyszerűen szót fogadtak a Papának: odamentek hozzá, ha hívta őket, és mutatványokat is tanított nekik. Volt olyan cicánk, akinek megtanította, hogy kézmozdulatokkal adott jelre feküdjön le a földre, hemperedjen például hármat jobbra és kettőt balra,- és a macska követte az utasításait. Vagy szlalompályát épített nekik, amelyen azok kacskaringózva végigmentek.

Aztán a kilencvenes évek elején egy szép napon hazaállított a Papa egy galambfiókával.

A kis galamb kiesett a fészekből egy vihar után, és a családja nem került elő. Még nem tudott repülni, túl kicsi volt hozzá. A Papa elhatározta, hogy felneveli, megtanítja repülni, majd szabadon engedi. A Tibi nevet adta neki. A születésem előtt is volt már erre példa: vitt haza kis varjút vagy galambfiókát, akinek eltörött a szárnya. Felnevelte és repülni is megtanította őket.

Tibi szépen cseperedett.

Búzával etettük, mást nem is volt hajlandó megenni. Az élelmiszerboltban azonban nem lehet búzát kapni, így a papagájeleségből egyenként válogatta ki hol Anyám, hol Apám a búzaszemeket. Mivel ez igen időigényes művelet volt, elmentünk egy termelőszövetkezethez, és előadtuk a kérésünket: búzát szeretnénk a galambunknak, Tibinek, akit otthon tartunk a panelben egy kalitkában.

Jót röhögtek rajtunk, de boldogan adtak, és mondták: jöjjünk bármikor, Tibinek búza mindig lesz grátisz.

Amikor pár hónapos lett, elkezdődtek a „repülésórák”. A Papa kivitte minden nap a ház előtti placcra, és feldobta az ég felé,- de a madár csak sután visszahullott, a szárnyával épp annyit csapkodva, hogy biztonságosan földet érjen. Aztán egy idő után Papa összekötötte a kutyasétáltatással a repülésoktatást.

A kutyánk, Lili egy kisborjú méretű kaukázusi juhász–dalmata keverék, egy hetvenöt kilós „kiskutya” volt, aki szerencsére sem a dalmata bolond természetét, sem a kaukázusi harci kedvét nem örökölte. Ellenben a világ legjámborabb állata volt.

Az arca szabályosan ketté volt választva: az egyik fele fekete, a másik fehér; a teste pedig tele pöttyel és folttal, mint egy indián pónilóé.

Szóval a Papa minden nap levitte az „indián pónit” sétálni, a hátán pedig Tibi trónolt.

Az utcabeliek már megszokták a látványt, csak az idegenek, akik az utcánkba tévedtek lepődtek meg igazán. Papa, Lili és Tibi átsétáltak a szemközti placcra. Lili békésen lefeküdt, és Tibi nagy jelenete következett,- azonban mindhiába.

Papa már mindenféle módszert bevetett: levette a kutya hátáról a madarat, a lábfejére helyezte, és a lábával együtt lendítette a magasba. Ezt meglátta valaki a szemben lévő tízemeletesből, és az erkélyről üvöltözött Apámnak, hogy mit csinál, hívja a rendőröket,- miért rugdalja azt a madarat, maga állatkínzó!

Apám visszaüvöltötte, hogy nem bántja, a madár az övé, és repülni tanítja.

Fél évig is eltartott az oktatás, de Tibi semmit nem fejlődött. Apám arra a következtetésre jutott, hogy eltörhetett a szárnya, amikor kiesett a fészekből, és nem jól forrt össze.

Be kellett látnia, hogy ez a madár soha nem fog megtanulni repülni, így hátralévő életében velünk marad.

A napi közös sétákat továbbra is megtartották, és a placcon minden nap elengedte Tibit sétálni, kapirgálni, más galambokkal haverkodni. De Tibi egyáltalán nem akart más galambokkal barátkozni,- teljesen antiszociális volt a saját fajtársaival.

A kutyán szívesen utazott, a macskákkal is barátságot ápolt, de galambokról hallani sem akart. Aztán egy napon bemondták a tévében, hogy madárinfluenza-járvány tört ki, amely Magyarországra is átterjedt. Anyukám teljesen kétségbe esett, és megtiltotta Apámnak, hogy levigye Tibit.

A madár többé nem mehetett ki az utcára.

Évekkel később, amikor egy romantikus hosszú hétvégét töltöttem a férjemmel egy hotelben, este telefonáltam a szüleimnek. Megrendülten hallottam, hogy Tibi meghalt.

A kalitka aljában fekszik, a lábai az égnek merednek. Megsirattuk őt, mert a sok év alatt a család részévé vált. Másnapra tervezték a temetését.

Reggel újra telefonáltam, hogy mikorra érjünk haza, Anyám azonban furán jókedvű volt: csoda történt, Tibi feltámadt! A rúdján ül és pislog.

Úgy döntöttünk, nem szakítjuk meg az üdülést, maradunk még egy napot. Este ismét telefonáltam.

Anyám szomorúan közölte, hogy Tibi megint meghalt: a földön fekszik, a lábai az égnek merednek, mint előző nap és most már nem is pislog. Szegény kismadár, gondoltuk.

Reggel hazautaztunk, és első utam a szüleimhez vezetett. Tibi a kalitkájában a rúdon ült, és látszólag semmi baja nem volt. Elvittem állatorvoshoz, és kiderült: középfülgyulladása van; attól vesztette el az egyensúlyát, és feküdt tetszhalottként. Tibi felgyógyult, és velünk maradt.

Közel harminc évig élt. Igaz, kétszer azt hittük, hogy elpusztult,- egyszer majdnem el is temettük, – de reggelre mindig „feltámadt”. Ő is halhatatlan volt egy kicsit, akit Apám mentett meg a haláltól.

És talán nem is az a legfontosabb, hogy Tibi végül megtanult-e repülni,- mert nem tanult meg. Hanem az, hogy valaki hitt benne akkor is, amikor minden jel az ellenkezőjét mutatta. Apám ilyen ember volt: nem azt nézte, mi nem működik, hanem azt, hogy mit lehet még megpróbálni.

Ez a történet erről is szól. Arról, hogy a türelem néha fontosabb, mint az eredmény. Hogy a szeretet nem attól igazi, hogy „sikeres”, hanem attól, hogy kitart.

Hogy nem mindenki arra születik, amire eleinte szánják, és ez nem hiba, csak egy másik út. Tibi nem repült, de megtanult tartozni valahova. És néha ez többet ér minden szárnycsapásnál.

Az élet néha egészen abszurd: egyik nap még temetnéd, másnap meg ott ül a rúdon és pislog rád. És ilyenkor az ember vagy sír, vagy nevet, – mi inkább nevettünk. Sokat.

A tanulság, hogy nem minden történet végződik szárnyalással. De attól még lehet teljes. És persze nem az számít igazán, ki meddig és milyen magasra jut, hanem hogy volt-e valaki, aki hitt benne, vigyázott rá… és soha nem engedte el igazán.

kiemelt kép: freepik