Vannak regények, amelyek a múltba néznek, de egyenesen a jelenünkről beszélnek. Nora Bossong Magda című kötete pontosan ilyen: egy húsbavágó, fojtogatóan izgalmas irodalmi utazás a weimari köztársaságtól a Harmadik Birodalom legsötétebb napjaiig. De miért fontos nekünk ma egy Magda Goebbelsről és egy meleg férfiról szóló történet? Mert a kötet a bűnrészesség anatómiája – egy kísértetiesen aktuális szöveg, amely a mai európai és hazai közéleti-társadalmi dilemmákra is reflektál.
A Magda nem holokauszt-regény és nem is száraz történelemkönyv. Arról a láthatatlan, csúszós lejtőről szól, amelyen egy társadalom elindul a szélsőségek felé. A jelenlegi polarizált világunkban, ahol a demokráciák sérülékenysége ismét kézzelfogható, Bossong arra a kényelmetlen kérdésre keresi a választ: hol van az a pont, amikor a személyes kompromisszumaink és a „túlélési” stratégiáink történelmi bűnné válnak?
A regény rávilágít, hogy a diktatúrákat nem csak a fanatikusok, hanem a csendes megalkuvók, az elfordult tekintetek és a saját kényelmüket féltő átlagemberek építik fel.
A feszült szerelmi háromszögben Hans – a narrátor – férfiak iránti vonzalmát titkolva próbál túlélni a fojtogató rendszerben. Tragikus szerelme, Hellmut elvesztése után a fiú fiatal mostohaanyjánál, Magdánál keres menedéket.
Kettőjük viszonya tökéletes alibi: a férfinak fedősztori a társadalom felé, a nőnek pedig izgalmas kitörés a státuszt és gazdagságot biztosító, de érzelmileg üres házassága aranykalitkájából.
Bossong nem szörnyetegeket fest elénk. A későbbi Magda Goebbelst eleinte egy esendő, unatkozó, felkapaszkodott luxusfeleségként látjuk, aki figyelemre és jelentőségre sóvárog.
A regény kíméletlen ismerős folyamatot mutat be: hogyan szippantja be a hatalom vonzása ezt a nőt, és hogyan lesz az unalomból, a sértettségből és a kiváltságok iránti vágyból elvakult radikalizmus – végül pedig a diktatúra mosolygó kirakatarca.
Nora Bossong a kortárs német irodalom egyik legbátrabb és legizgalmasabb hangja. Stílusa finom, mondatai érzékeny, mégis kíméletlenül mutatja meg szereplőit a legkiszolgáltatottabb és a leghataloméhesebb pillanatokban. Nem ítélkezik felettük – úgy képes a történelem nagy gépezetét ábrázolni, hogy közben mindvégig az egyén esendőségére, az emberi lélek sebezhetőségére fókuszál. Nem fél feltenni azokat a morális kérdéseket, amelyek elől a legszívesebben mi, olvasók, is elhajolnánk.
Részlet a regényből:
I.
Sokáig semmiféle elképzelésem sem volt a halálról. A történetek, amelyeket a szüleim gyerekkoromban felhőkről, angyalokról, lángokról meg ördögökről meséltek, annyira távoliak maradtak, hogy még csak nem is féltem. Talán azért nem fogtam fel, mit jelent ez a visszavonhatatlan veszteség, mert a nagyszüleim még a születésem előtt meghaltak, azt a tényt pedig, hogy apám az első iskolaévem végén pár napig csupán néhány szállal kötődött az élethez, anyám lelkiismeretesen elhallgatta.
Az, amire ma gondolok, szintén nem több segédkonstrukciónál. Hellmut anyjára gondolok. Nem sokkal a háború után vitte el a spanyolnátha, és nem is ismertem. Hellmut néhány hónappal később jött az osztályunkba, sápadtan és soványan, mintha ő maga is beteg lenne. Az első, amit megtudtunk róla, hogy az anyja meghalt, a második, hogy az apja egy nagyvállalatot vezet, és amikor szünetben a tanárunk odaküldött hozzá, hogy fejezzük ki a részvétünket, nem tudtuk, melyikért.
Anyámban bámulatot keltett a család neve, noha apám szerint a vezérkarban hírét sem hallották a Quandtoknak. Anyám arra biztatott, hogy írjak egy részvétnyilvánító levelet is, de nem találtam a megfelelő szavakat.
Elvégre Hellmut anyja nem a hazáért halt meg, mint azok az apák, akik nem tértek vissza a háborúból, az ő halálának nem volt értelme.
Leírtam ezt, majd széttéptem a papírt, mert szemrehányásnak hangzott.
Megmutattam a leragasztott, megcímzett, gyászkeretes borítékot anyámnak, aki adott tizen-öt pfenniget portóbélyegre. Odakint egy szemetesbe dobtam az üres borítékot. A pénzből egy tábla csokoládét akartam venni, de kétségeim támadtak, és később beledobtam egy hadirokkant pléhpoharába. Úgy gondoltam, hogy így tiszta marad a lelkiismeretem.
Mégsem mertem kettesben lenni Hellmuttal. A tornaöltözőben mindketten a leglassabbak közé tartoztunk. Amikor már csak három-négy fiú maradt a hintőportól és gyerekek izzadságától bűzlő öltözőben, féltem, hogy otthagynak vele. Aztán ha nem szólok hozzá, az olyan, mintha helybenhagynám a mulasztásom; ha szólok, akkor meg az anyja elvesztésére emlékeztetem. Minél több idő telt el a részvétnyilvánítás óta – hamarosan hat hónap, aztán meg már több mint egy év –, annál kínosabb lett. Általában a cipőm megkötése nélkül hagytam el az öltözőt.
Eljött a húsvét utáni hét, egyben Hellmut Arndt Gimnáziumba érkezésének második évfordulója, és bár még csak tizenkét éves voltam, és egy szót sem értettem a politikából, éreztem az iskolaudvaron forrongó hangulatot, amely sehogy sem illett a fagyott földhöz és a párálló leheletekhez.
Röviddel az ünnep előtt a kommunisták fegyverrel és pokolgépes merényletekkel megpróbálták megdöntenia kormányt.
Friedrich Ebert köztársasági elnök szükségállapotot hirdetett, és a zavargásokban csaknem kétszáz embert agyonlőttek. Megint eszembe jutott a halál, és hogy milyen képtelen és végérvényes lehet.
Amikor Hellmut a tanórán felém fordult, rosszul éreztem magam. Kitéptem egy lapot az irkámból, és megírtam a részvétnyilvánító levelet. Egyszeriben ment, mint a karikacsapás. Azt írtam, hogy már rég írni akartam, de nem találtam a megfelelő szavakat. Hogy talán nincsenek is megfelelő szavak, de tudnia kell, hogy nem közömbös számomra a gyásza. Szívesen megkönnyíteném, de tudom, hogy nem lehet.
Szünetben odamentem hozzá. Két felsőbb éves fiúval beszélgetett, akik hozzá hasonlóan bentlakásos diákok voltak, és hét közben a Wettin-házban laktak. Kelletlenül rám pillantott. Azt mondtam, hogy sajnálom, és átnyújtottam a papírt.
Természetesen nem értette, mire gondolok, hisz már rég történt. A két nagyobb fiú kajánul elvigyorodott, nekem pedig égni kezdett a fülem. Az mentett meg, hogy Hellmut arca felragyogott, és biztosított róla, hogy semmi vész, úgyis síelni voltak, és majd valamelyik nap bepótoljuk a tananyagot.
Elfordult, én azonban tapodtat sem mozdultam, és súgva megkérdeztem: Holnap?
Nem, inkább vasárnap, felelte, és talán csak azért, hogy lerázzon, hozzátette: Otthon leszek.
Kiemelt kép: Open Books kiadó
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
