A személyi számom 2-essel kezdődik. Másodrendű állampolgár vagyok. Már húszezer éve. Boszorkány, hisztérika, feminista, femináci, kékharisnya: a szavak változtak, a működésük hasonló maradt. Mindegyik címke azt sugallta, hogy a szerepéből kilépő nő nem egyszerűen vitapartner, hanem rendellenesség vagy veszélyforrás.
Vincler-Boros Viktória írása.
A boszorkányüldözések okai korszakonként és közösségenként eltértek: vallási félelmek, helyi konfliktusok, társadalmi válságok és személyes vádak egyaránt szerepet játszhattak bennük. Az üldözések mégis jól mutatják, milyen könnyen válhatott gyanússá az a nő, aki függetlennek látszott, szokatlan tudással rendelkezett, vagy nem illett bele a közösség által elvárt szerepbe.
A boszorkány alakja ezért az önálló nő megbélyegzésének történelmi jelképévé vált.
Aztán később jöttek a hisztérikák, akinek a hangja túl hangos volt A „hisztéria” diagnózisa nem orvosi kategória volt, hanem társadalmi fegyver. A női düh, fájdalom, fáradtság, szexualitás, szabadságvágy, mind „betegségnek” lett bélyegezve. A hisztérika nem beteg volt. A hisztérika veszélyes volt, mert kimondta, hogy valami nincs rendben. És a rendszer nem szereti, ha a nő kimondja az igazságot.
A „hisztérika” címke azt jelentette: a nő érzései nem valósak, csak zavaróak.
Aztán jöttek a feministák, akitől féltek, mert nem volt hajlandó második lenni.
A feminista nő nem azért volt radikális, mert a férfiak ellen harcolt. Hanem azért, mert a rendszer ellen harcolt, amely a nőt automatikusan a második helyre sorolta.
A feminista nő kimondta: a nő nem kiegészítő. A nő nem dekoráció és nem tartalék. A nő nem második. A társadalom pedig azonnal rásütötte a bélyeget: „túl hangos”, „túl agresszív”, „túl sok”. Mert a rendszer fél attól, aki nem fogadja el vagy nem tudja, hogy hol van a helye a dolgok rendszerében.
A társadalmi egyenlőtlenség nem egyedi balszerencsék sorozata, hanem egymást erősítő struktúra.
Abban válik láthatóvá, hogy a nő munkáját és idejét könnyebben tekintik feláldozhatónak, a döntéseit gyakrabban kérdőjelezik meg, a fájdalmát pedig könnyebben bagatellizálják. Ugyanez a logika működik akkor is, amikor egy nőnek többet kell bizonyítania ugyanazért az elismerésért, vagy amikor a teljesítményét szerencsének és a körülményeknek tulajdonítják.
A női lét ma is tele van láthatatlan akadályokkal. A nőnek ma is gyakran kétszer annyit kell bizonyítania, hogy feleannyit kapjon.
A női kompetenciát ma is gyakran „szerencsének” vagy a „jó csapatnak” tulajdonítják. A női vezetést ma is gyakran „kockázatnak” tekintik. Ezek pedig nem egyéni kudarcok, ez rendszerszintű hátrány.
Milyen egy nő élete a valóságban?
Kiszolgáltatott. Amikor a nőnek nincs hova mennie egy bántalmazó kapcsolatból az nem elmélet, hanem a mindennapi valóság.
A nők évszázadokon át korlátozottan rendelkezhettek a vagyonukról, a testükről, a döntéseikről és a biztonságukról. A modern jogrend e korlátozások jelentős részét eltörölte, de a jog és a tényleges mozgástér nem mindig esik egybe.
A gazdasági függés, a párkapcsolati erőviszonyok, a munkahelyi hierarchia, a zaklatás és a hatósági tehetetlenség egymást erősítve teheti nehézzé, hogy egy nő valóban éljen a papíron biztosított jogaival.
A kiszolgáltatottság pedig nem a nő hibája, – hanem a rendszeré, amely nem védi meg a nőket időben.
Az a nő, aki visszaveszi a történetét azzal a történelem minden korszakában ugyanaz történt. Amikor a nő túl sokat mert, a társadalom talált rá egy címkét, amellyel megszégyeníthette. De ma már a nő nem fél a címkéktől. Ma már a nő felismerte: a címkék nem stigmák, – hanem bizonyítékok. Bizonyítékok arra, hogy a nő mindig is veszélyes volt a rendszerre. Mert a nő mindig is tudta, hogy nem másodiknak született.
A történelem minden korszakában akadt olyan címke, amellyel megszégyeníthették a túl sokat kérdező, túl önálló vagy túl határozott nőt.
Ma azonban ezek a címkék már nem feltétlenül hallgattatnak el: bizonyítékai is lehetnek annak, hogy a nő kilépett a neki kijelölt szerepből. Nem engedélyt kér a saját történetéhez, hanem maga alakítja azt.
A férfiak világában nőnek lenni olyan, mintha egy előre megírt színdarabba érkeznél, ahol a főszerepet már kiosztották, – és nem rád. A te neved a stáblistán valahol a támogató háttér és a „szükség esetén beugró között szerepel.
A feminizmus pedig az a pillanat, amikor a nő feláll, letépi a papírmasé díszletet, és közli, hogy a darab átírásra kerül.
A férfiak világa konstrukció. A társadalom évszázadokig úgy tett, mintha a férfiak uralma valami biológiai törvény lenne. Mintha a gravitáció mellett létezne egy külön paragrafus: „A férfi az első, a nő a második.” Ez persze sosem volt igaz, csak kényelmes. A férfiaknak.
A női ambíciót sokáig úgy kezelték, mint egy rossz viccet. A női harcot, mint valami zavaró háttérzajt. A női teljesítményt, mint egy kedves mellékszálat. pl. Karikó esetében „Asszonyság” vagy gondoljunk Madame Curie-re vagy bármely nőre, aki letett valami jelentőset az asztalra.
A rendszer nem azért tette a nőt második helyre, mert oda tartozott, hanem mert így volt egyszerűbb fenntartani a rendet, amelyben a férfi az alapértelmezett, a nő pedig az „opcionális”.
Aztán jöttek a feminácik…
A „femináci” mítosz a rendszer utolsó, kétségbeesett védekezése volt. A „femináci” kifejezés nem vélemény, hanem a toxikus kommunikációs pöcegödör legalja. Egy szándékosan kreált, manipulatív mítosz, amelynek egyetlen célja van: lejáratni a nőt, aki nem hajlandó második lenni. Ez a szó nem a feminizmusról szól, hanem a félelemről, amit a női öntudat vált ki azokból, akik a régi rendhez ragaszkodnak.
Mi a „femináci” mítosz valójában?
A „femináci” kifejezés retorikai trükk: a női egyenjogúság követelését összemossa a szélsőséges ideológiákkal, hogy a megszólaló nőt nevetségessé, ijesztővé vagy hiteltelenné tegye. Nem a feminizmust írja le, hanem eltereli a figyelmet annak állításairól. A vita tárgya így már nem az egyenlőtlenség lesz, hanem az, hogy a róla beszélő nő állítólag túl hangos, túl dühös vagy túl radikális.
A „femináci” mítosz tehát nem más, mint a női öntudat kriminalizálása. Egy címke, amely azt üzeni: „Ha nem maradsz csendben, rád sütjük, hogy veszélyes vagy.”
Ez a szó nem a nők viselkedéséről árulkodik, hanem arról, hogy a társadalom mennyire fél a női erőtől. Konkrétabban attól, hogy nem lesz több ingyen munka, ingyen szex és a végén még gyerekeket sem akarunk szülni. Ezek nagyon veszélyes gondolatok… Tudja már mindenki, hogy hol a helye a társadalom rendszerében!
Miért baromság az egész mítosz? Mert a feminizmus nem szélsőség, hanem társadalmi alapjogokért folytatott küzdelem.
A feminizmus nem arról szól, hogy a nők uralni akarják a világot, hanem arról, hogy nem akarnak alárendeltek lenni. A „femináci” mítosz azért káros, mert a feminizmus nem gyűlölet, hanem egyenlőség. Nem elnyomás, hanem felszabadítás és végképp nem szélsőség, hanem emberi jog, mert minden ember egyenlő!
A feminizmus nem radikalizmus, hanem túlélés.
A feminizmus célja nem az, hogy a nők legyenek az elsők, hanem az, hogy ne legyen sorrend. A „femináci” szó tehát nem kritika, hanem félelemreakció. A rendszer pánikja, amikor rájön, hogy a nők már nem kérnek engedélyt.
Ez a mítosz azért született, mert a társadalom nem akarta beismerni, hogy a nők évszázadokon át kiszolgáltatottak voltak és sokszor ma is azok.
A női egyenlőtlenség nem véletlen, hanem egy beépített rendszer, hogy a nőket ne kelljen komolyan venni. Hogy a női fájdalmat ne kelljen meghallani. Hogy a női egyenlőséget ne kelljen megadni.
A modern nő azonban már nem fél a „femináciságtól”. Mert tudja, hogy a címke nem róla szól, hanem arról, aki mondja. A modern nő felismerte, hogy a „femináci” mítosz nem más, mint a rendszer utolsó, kétségbeesett próbálkozása arra, hogy visszatartsa. De nem fog sikerülni, mert a modern nő nem kér bocsánatot. Nem kér engedélyt. Nem kér jóváhagyást.
Tehát a feminizmus nem arról szól, hogy a nők szeretnének egy kicsit több teret. A feminizmus arról szól, hogy a nők rájöttek, a tér az övék is. Nem kell engedély. Nem kell jóváhagyás. A feminizmus az a történelmi pillanat, amikor a nők nem hajlandók tovább csendben maradni. Amikor a nők végre büszkén felemelik a hangjukat. Amikor a női jelenlét nem csak egy kellék, hanem maga a központi elem, mert a nő nem a második, hanem egy saját kategória.
A feminizmus nem a férfiak ellen harcol, hanem a rendszer ellen, amely a nőt automatikusan a „maradék” pozícióba tolja.
És a rendszer nem szeret veszíteni. De előbb-utóbb veszíteni fog, mert a modern nő nem illik a régi struktúrába. A modern nő nem kér bocsánatot azért, ahogy él. Nem kér jóváhagyást azért, hogy dönt. A modern nő bizony probléma a patriarchátus számára. És ez így van jól.
A jövő nője nem rangsorolható. A jövő nem akkor jön el, amikor a férfiak „megengedik” az egyenlőséget. A jövő akkor jön el, amikor a nők nem hajlandók tovább várni.
A nő nem az első. Nem a második. Nem a harmadik. A jövő nője nem fér bele a sorrendbe, mert ő maga írja a történetét, nem kér helyet senkitől, – helyet teremt.
Ha eleged volt a második helyből, itt az idő, hogy hallasd a hangodat! Csatlakozz és írd együtt Hajnal Edinával és Murinai Angélával a magyar NŐK 12 pontját itt!
Kiemelt kép: freepik
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
