Október a mellrák elleni küzdelem hónapja. Balassa Gabriella, a Mellrákfórum alapítója maga is túlélő. Őszintén mesél arról, mit érez, amikor a rákra gondol. Megrázó sorok a saját tollából.
8 évvel ezelőtt mellrákom volt. Az október számomra egész 2012-ig utálatos hónap volt. Onnantól a második születésnapomat ünneplem.
Amikor kiderült, hogy a mellemben lévő csomó, ami már külső elváltozásokat is okozott, mégsem az én agyszüleményem, igazán felgyorsultak az események. Persze akkor, amikor a kezembe kaptam a földbe döngölő diagnózist, csigalassúsággal múltak a napok. Három hetet kellett várni a műtétre, és csak azon tudtam gondolkodni, hogy a testemben lévő valami ez alatt a három hét alatt vajon mennyit növekszik? Növekszik-e egyáltalán, hiszen nem tudhatom, mennyi idő kell ahhoz, hogy elérje a rosszindulatú daganat státuszt.
Kérdések kavarogtak bennem ebben a három hétben. Aludni sem bírtam. Persze rögtön eltemettem magam, sokszor, sokféleképp elképzeltem, hogy ki fog eljönni a temetésemre. Meg azon is sokat gondolkodtam, hogy a gyerekeimet ki fogja jóra és szépre nevelni? Aztán elkezdtem azon agyalni, hogy úristen, hogy fogom kibírni a kibírhatatlan kemoterápiát? Rettegtem még a gondolatától is. Mondjuk, ha szóba hoztam otthon, nem igazán volt kivel megbeszélni, mert a családom is rettegett, így csak elütötték egy „biztos minden rendben lesz”, vagy „ne izgulj, meg fogsz gyógyulni”- val…
De honnan tudhatták volna? Honnan tudhattuk, hogy valóban így lesz? Én a kemotól rettegtem, ők meg tőlem. Attól, hogy a mindig erős és „tudja, mit akar” Gabival most mi lesz. Összeomlik-e? Meggyólul-e? Meghal-e?
Ezek a kérdések lebegtek közöttünk, de kimondani senki sem merte őket. Miért? Azóta már tudom, hogy azért, mert nem volt őszinte a kommunikáció.
Aztán jöttek a kezelések, és beszippantottak, mint egy örvény.
Vannak emlékképeim, emlékszagok ragadtak az orromba, és emlékérintések a kezemen, a mellem helyén. Emlékmondatok is belémégtek. Ezek jók, így visszagondolva mindenképp fontosnak tartom őket.
Az első kezelésem napjára emlékszem, meg arra a fából készült padra, amin ültem kint a folyósón. Az onkológiai ambulancia bejárati ajtaja mellett állt egy barna színű, régi, de persze nem antik, fából faragott pad. Nagy volt, emberes méretekre tervezték, ha hátradőltem rajta, akkor a vállammal éreztem a felső peremét. Karfája is volt, én ott kucorogtam a végén, jobb kezem a karfán tartva. A fa puha volt, már-már selymes, az évek alatt elkopott a sok kapaszkodó kéztől. Erőt merítettem belőle. Sokan fogták már előttem is.
A folyósón félhomály volt, talán spórolni kellett az árammal, talán nem volt égő a fénycsőben, vagy csak elfelejtették felkapcsolni. Akár békés is lehetett volna itt üldögélni, mert csönd volt. A folyósón várakozók mind magukba burkolózva merültek el a gondolataikba. Nézelődtem, és feltűnt egy nő. Velem szemben ült. Gyönyörű félhosszú, szőkésbarna haja volt. Néztem, hogy milyen szép ápolt a haja, és azon gondolkoztam, hogy vajon mennyit költ havonta fodrászra. Megérezhette, hogy őt nézem, rám mosolygott, megigazította a haját, én zavartan elfordultam.
Emlékeszem arra is, mikor behívtak, nem akartam elengedni a padomat – addigra már birtokoltam azt az ülést, és bármikor, amikor újra mentem kezelésre vagy kontrollra, mindig oda ültem le.
Emlékeszem a szagra, a kemoterápia szagára. Örökre beleégett az agyamba.
Emlékszem a nőkre is, akikkel együtt kaptuk keddenként a kezelést. Ötös fogatnak hívtam magunkat. Ma már csak ketten vagyunk.
Emlékszem a nővérekre, a végtelen türelmükre, támogatásukra. Az is megmosolyogtat, hogy fogadtunk, ki fog elsőre hányni, vagy, hogy kinek hányadik szúrásra tudják bekötni a kemoterápiás infúziót.
Persze a kezelések múlásával a tűszúrás fogadószámai egyre magasabbak lettek, na, nem azért, mert a nővérek direkt rontották volna az esélyeket. Megtette azt a kemo. Alig maradt ép vénánk, mire a végére értünk.
Arra is emlékszem, hogy a folyósón zokogtam, mikor megtudtam, hogy még sugárkezelés is vár rám, és Marcsi vigasztalt, ölelgetett, pedig neki a kezelés alatt derült ki, hogy nem fog meggyógyulni. Mégis engem vigasztalt. Emlékszem a szégyenre, amit éreztem. De ő csak átölelt.
Sok emlékkép, szag és érintés, szó és arc maradt meg azokból az időkből. Akarom is őket itt tartani, mert hiába kell elengedni a múltat, én úgy gondolom, hogy a múlt az életem része, a miatt vagyok az, aki most itt írok. Így hát sokszor előveszem ezeket az emlékeimet, leporolom őket, némelyiket megölelgetem, némelyiket csak félreteszem, és végül mind visszakerülnek a rákos dobozba.
Mint az a gyönyörű hajú nő ott a folyósón, akit aznap délután a mellékhelyiségben láttam zokogni a parókájával a kezében.
Nyitófotónk illusztráció: Freepik.
