Rónai Kata vitalitása, szenvedélyes alkotásvágya teljében jár. Mint mondja, és rákbetegségéből felgyógyulva könyvében is megírja, fontos, hogy megtanuljuk szeretni önmagunkat, nincs mire várni! Kata azt üzeni, ne hagyjuk, hogy az orvosok csak statisztikai adatként nézzenek ránk, álljunk ki magunkért, akkor is, amikor minden félelmetesnek tűnik.
Húszévesen azt gondoltam, hogy hetven körül az is jó, ha valaki még járni tud, de a szeptemberi napfürdőben kedvenc fájához kísérő Rónai Kata láttán alaposan át kell értékelnem a szenior korszakról alkotott, ma is felbukkanó hiedelmeimet.
– Ő az én fám, és ő Ildikó – mutat be minket egymásnak a méretes törzsű és még zölden vibráló fának a parkban, miközben elmeséli, hogy egyszer látta, amint megcsonkítják, és úgy érezte, meg kell simogatnia, hiszen fájdalmat okoztak neki. Azóta minden héten eljön hozzá beszélgetni, megköszönni neki és Földanyának az életet.
Minden, ami nap mint nap velünk történik, illúzió
Olvasom egy posztjában, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy a találkozásunkról mit mond?
– Azt, ahogyan itt most ülünk a padon a verőfényben, és beszélgetünk, miközben ez a látvány és nyugalom vesz minket körül, ezt mi teremtettük magunknak. A hétköznapokban olyanok vagyunk, mint egy majom, aki egy zárt szobában ugrál, és kifelé néz, és amit az ablakon keresztül lát, arról elhiszi, hogy az valóság.
Biztos megfigyelted már, hogy ha valamit gyakran vizualizálsz, az egy idő után megtörténik, vagy gondolsz valakire, és másnap összefutsz vele, ezek látszólag megfoghatatlan dolgok, de mégis mi teremtjük meg őket.
Miközben a könyvemet írtam, rádöbbentem, hogy a teremtés a betegség előtt, alatt és azóta is folyamatosan történik, hisz minden rosszra érkezett egy jó élmény és fordítva, tehát az élet folyton kiegyenlíti önmagát, mert minden, ami körülöttünk van, az a gondolataink által létrehozott világ, s többek közt ennek a felismerésnek eredménye a betegségtudatból kiváló változás, amelyet megéltem.
Mindenáron mindenkinek megfelelni
Ha ajándékra gondolunk, akkor a legtitkosabb vágyainktól a hétköznapi, praktikus dolgokon át mindenre asszociálhatunk, de egy rákbetegségre valószínűleg soha. Kata hamarosan megjelenő könyvének mégis ez a címe: A daganat, mint ajándék.
– 2018. július 9-én este tapintottam ki a csomót a jobb mellemben. Az első percek, órák, napok hatalmas rémülete és pánikja után elkezdtem önmagamért harcolni. A daganatos betegséggel való szembenézés olyan állapot, amikor az egész világunk egy furcsa nagyító alá kerül. Minden és mindazok, akik körülvesznek, rávilágítanak a tágabb összefüggésekre is.
Próbáltam megfejteni, miért alakult ki a mellemben a daganat, és sok mindenre ráébredtem.
Megláttam a szeretetkoldusságot az egykeségemből és a gyerekkorom traumáiból, a házasságom anomáliáiból, a mindenkinek mindenáron való megfelelni vágyást.
Azt, hogy nem tudok kérni, elfogadni, csakis adni, de amikor ezt nem veszik észre, akkor bántom magam.
Egész életemben, ha valamit kaptam, akkor ezerszeresen adtam vissza, nem tudtam nemet mondani, így az évek alatt benyelt sérüléseket gyűjtöttem össze a csomóba.
|
Részlet A daganat mint ajándék – „Még jól is jártál” c. könyvből Történetem során sokszor nyíltak váratlan kapuk, amelyek utat mutattak, és csukódtak be olyan ablakok, amelyekre nem számítottam. A becsukódott ablakok mögött olyan baráti, ismeretségi körök húzódtak meg, akik mintha kimenekültek volna a kapcsolatból. Másoktól is hallottam hasonló történeteket, hogy baráti, vagy akár munkahelyi kapcsolat szakadt meg, esetlen még a rokonok is eltünedeztek, amikor kiderült a diagnózis. Ez fáj az embernek, amíg rá nem jön, hogy semmi másról nincs szó, a másik ember még jobban fél, mint én, s bár tudjuk, a rák nem ragályos, az emberi félreértések és félrenézések még azok lehetnek. Így hát pár tíz ember elmaradt mellőlem, de felzárkózott vagy száz, akikre számíthattam, ha másért nem is, de egy támogató mondat erejéig a közösségi oldalon, vagy a daganattal kapcsolatos novelláim, írásaim kapcsán. |
– A könyv alcíme is meglepően szokatlan: „Még jól is jártál…” Kata ezt azzal magyarázza, hogy amikor az operációra készült, a sebészi konzultáción az orvos részletesen elmondta, hogy kiveszi a daganatot, és ez egyúttal esztétikai beavatkozás is, így olyan ciciket fog kapni, mint amilyenek húszéves korában voltak. Ezt a közlést nagy örömmel újságolta mindenkinek, ami egyfajta félelem-kiegyenlítő mesélés volt, két embertől azonban azt a megjegyzést kapta, hogy „még jól is jártál…!” Ezt a furcsa hozzáállást nagyon méltánytalannak tartotta.
Amikor azt kérdezem, elégtétel-e számára, hogy gyógyulásának története megjelent, azt válaszolja, hogy nem erről van szó. Inkább a változás folyamatát akarta bemutatni, hogyan alakítja át az embert a betegség, bármi legyen az.
Azt hangsúlyozza, hogy minden nap vegyük észre a szépséget magunk körül és önmagunkban.
Mert szerethetjük magunkat akkor is, ha mástól ezt nem kapjuk meg, és hogy érdemes harcolni az álmainkért, és soha fel nem adni.
– Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy se daganatos, se daganatból gyógyult embernek, vagy hozzátartozójának soha senki ne kérdőjelezze meg a helyzetét, ne kicsinyítse le a problémáját. Azt is üzenem, hogy ne hagyd, hogy az orvosnak Te csak egy statisztikai adat legyél! De talán ami a legfontosabb, hogy ha megtanuljuk szeretni önmagunkat, nem leszünk betegek, nem öregszünk, örök fiatalság fénye ragyog belőlünk. Nincs idő várni, legyünk jók önmagukhoz!
Én készítettem a karácsonyi ajándékokat is
A 71 éves Kata régebben babákat varrt, élethű figuráival kiállításokon vett részt, most pedig fest, mert mindig alkotni vágyik, valamiből valami mást.
Ez a jóféle „izgágaság” gyerekkorába nyúlik vissza – meséli Kata. Édesapja aranykezű kárpitos volt, olyan egyedi dolgokat készített, amilyet senki, de nem volt bátorsága kiállni vele, képtelen volt elkérni az árát, a családon kívül nem is kapott elismerést, és hiába alkotott, a lánya nem látta boldognak.
– Tíz-tizenkét éves koromban már ott álltam mellette, és amit ő nagyban elkészített, én csináltam kicsiben, például rekamiét a babáimnak. Te már nem emlékezhetsz rá, volt egy tisztítószer a „Mos 6”, kék és piros flakonban, a pirosból készítettem mikulást, és teleraktam cukorkával a szüleimnek.
Amikor az első tévénk elromlott, kijött a szerelő, én egész idő alatt mellette ültem, kérdezgettem, mit csinál, majd elkértem tőle a kidobásra ítélt nagyfeszültségű blokkot, amit részeire szedtem, és mini porszívót, meg egyéb „fontos” játékkelléket fabrikáltam magamnak.
Átadni szeretem az alkotás örömét
Kata kézügyessége, anyagok iránti szenvedélye a gyerekkorából ered, de ahogy sokunknál ez a készség idővel elkopik, őt ez vezette a technikatanárságig megtett úton.
– Lányaimnak mindent én varrtam kamaszkorukig, csak a cipőt nem. Amikor megláttam a Burdában egy selyemsálat, elvarázsolt, nekiugrottam a selyemfestésnek. Ha műselyemre, hernyóselyemre, bélésselyemre selyemfestékkel dolgozol, a festék szerteszalad, ezért addig-addig kísérleteztem, hogy lehetne ezen segíteni, míg találtam megoldást. A tapasztalataimat és a munkáimat továbbadni vágytam, és Selyemképek címmel jelent meg a kézműves kiskönyvem.
A technikatanításban különösen azt szerettem, hogy megmutathatom a gyerekeknek, hogyan lehet a kreativitásukat erősíteni, miként lehet az alkotás mentsvár és sikerélmény. Ha egy gyerek az órán szebbet készített, mint a mintadarab, akkor nagyon büszke voltam arra, hogy túlszárnyalt engem.
Festeni mosogatószivaccsal is lehet
– A karantén alatt szerelmem lett a festés, úgy éreztem, hogy megint kell valami más, amibe mélyebben bele tudok ereszkedni, így találtam rá egy japán festőművészre, aki megmutatja a videóiban, hogy mindennel lehet alkotni, akár szivaccsal, összegyűrt alufóliával, fogkefével, plasztikkártyával is – mondja lelkesen Kata. Muszáj közbevágnom, mert ha ő mondja, neki elhiszem, de mégiscsak kell hozzá némi tehetség, különleges látásmód, mert én hiába is próbálkoznék, aligha lenne értékelhető.
Rónai Katalin könyvét itt találjátok meg.
Fotók: Rónai Katalin.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
