Egy szusszra hadarom el. Figyelj, én már tényleg nem bírom látni a mindenhol tekergő hosszú hajszálakat, elegem van a hajmosások közben csomókban kezemben maradó tincsekből, nem tudom már úgy fésülni, hogy ne látszódjanak a megritkult részek, vágd le. A kedves arcú fodrásznő megértően bólogat, de azért megmutatja: figyelj, ez akár 15 cm is lehet, biztos vagy benne?
Úgy néz ki, hogy az én kaméleon hajamat a hormonháztartásom szeszélyes hangulata alakítja kedvére. Kamaszkoromban kezdett begöndörödni a hajam, ami ellen elég sokáig küzdöttem változatos módszerekkel. A kiszárítástól, a hajvasaláson át a keratinos hajegyenesítésig mindent kipróbáltam, mire beletörődtem, sőt megszerettem az én nehezen megzabolázható, hatalmas, sűrű, göndör, fekete hajamat. A hajam lett a védjegyem. Még akik nem ismertek személyesen, de láttak újságban, tévében, azok is úgy szólítottak meg, te vagy a Gina, ugye? Megismertelek ám a hajadról!
A hajam árulkodott az őseimről, a hajam volt a bizonyítékom a PCOS ezerarcúságára, hiszen lám, lám, én sem vagyok kopasz, a hajam lobogott utánam a Margitszigeten futás közben. Amikorra megszerettem, nem korlátoztam többet: ritkán fésültem (úgyis beletörtek a fésűk), napon szárítottam, és sosem fogtam össze, nem, még edzés közben is csak nagyon ritkán. Hadd mozogjon, éljen velem.
Mikor történt a változás? Nem tudom pontosan. Arra emlékszem, hogy a terhesség első hónapjaiban kezdett drasztikusan ritkulni, de aztán nagyjából visszarendeződtek a dolgok. Arra is, hogy nem festettem, nehogy a babának baja legyen, és meghökkentő volt látni, elöl mennyire őszülök már. Az is rémlik, hogy a szülés utáni hetekben kisebb bajom is nagyobb volt annál, hogy hogyan néz ki a fejem. De nagyjából három hónap után, ahogy a hormonjaim összeestek és az október is beköszöntött, egyszer csak elkezdett mindent beborítani a haj. A szögegyenes hosszú haj, merthogy amíg én próbáltam életben tartani a gyereket, addig a hajam észrevétlenül kiegyenesedett.
Kétségbeestem, de mire tavasz lett, megjelentek a babahajak elől, és beleringattam magam abba, hogy majd biztos úgy lesz minden, ahogy régen volt, lesz nekem még göndör, sűrű hajam, mint egykor… Aztán újra ősz lett, és ki kellett végre mondanom, hogy a hajam: elmúlt. Elmúlt, és valószínűleg az én életemben már nem lesz még egy olyan hormonális megbolondulás, aminek köszönhetően újra begöndörödne, visszafeketedne és megsűrűsödne. Ideje ezt rendben meggyászolni. Ideje elengedni. Ideje változtani.
Veszek egy nagy levegőt. Vágd le. Rövidre. Tényleg. Belül annyira remegek, hogy hányingerem lesz az idegességtől. A szék alá hullanak az első tincsek, végül beterítik a földet. A hajam eltűnik a seprűlapáton, és ahogy újra felemelem a fejem, hogy megnézzem magam a tükörben, egy egészen más arc néz vissza. Ez egy új Gina, de még mindig én vagyok, nem a haj fontos, nem az mondja meg, ki vagyok én, az csak egy kis rész belőlem. Ez itt csak egy megváltozott arc, ami ugyanakkor eléggé emlékeztet a tini énemre… és hát, 44 évesen ez legyen a legnagyobb bajom az életben, nem?
Fotó: A szerző felvétele
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
