Sok sorstársához hasonlóan kolléganőnk, Prónay-Zakar Gina is későn találta meg azt a férfit, akinek szívesen szült volna. Így lett Gina negyven fölött édesanya. Hogy milyen mindez? Csupa móka és kacagás! Ja, nem. De akkor is, így is szép. A többit Gina elmeséli.
Nagyon vidáman telt a 40. születésnapom. A gyönyörű Írországban voltam, életemben először, és egy dublini U2 koncertre készültünk a barátaimmal.
Amikor fél évvel korábban megvettem a koncertjegyet, egy valamire biztosan nem számítottam: hogy ott és akkor fogok találkozni a leendő gyerekem apjával.
De most komolyan: ki a fene gondolná, hogy 40 évesen ez a dolog még hátravan az életében?
Huszonnyolc évesen váltam el, és onnantól kezdve kínosan kerültem a tartós elköteleződést igénylő kapcsolatokat. Erős és független voltam, edzőként és újságíróként is nőknek segítettem, és minden szabadidőmben vagy edzettem, vagy a következő koncert túrámat szerveztem. Őszinte leszek, nekem már nem szerepelt a vágyaim között a gyerek. Családra vágytam ugyan, de olyan sok szép és okos barátnőmnek nem sikerült párt találni, miért pont nekem jönne össze?
De mégis megtörtént. Azon a bizonyos dublini U2 koncerten a társaságunk tagja volt egy Írországban élő magyar srác, aki kevesebb mint három év múlva a kislányom édesapja lett.
Ezt a 40 pluszos anyanaplót akkor kezdtem írni, amikor a lányunk kéthónapos volt. Nem róla fog szólni, mert védem a privátszféráját, de neki írom, magunkról. És nektek, akik olvassátok majd, és talán sok mindenben magatokra ismertek, akkor is, ha fiatalabb anyukák vagytok.
Mert bár kevés mondatot rühelltem jobban, mint a “majd ha anya leszel, megtudod”, azért mégis van valami nagy közös tapasztalatunk, minden különbözőség ellenére is.
A szülői klub
“A szülői klub első számú szabálya: nem beszélünk a klubról. Most már te is tudod, miért: mert akkor kihalna az emberiség”. Ezt egy barátom mondta nevetve, amikor viccesen számon kértem, amiért nem készített fel, hogy milyen rohadt kemények lesznek az első hetek.
Valójában persze mondhatta volna bárki, talán mondta is, ki tudja ezt elképzelni tapasztalat híján? Én, aki nyolc óra alvás nélkül mindig is használhatatlan voltam, idestova három hónapja nem aludtam egyhuzamban 5 óránál többet, és még élek. Sőt, a gyerekünket is életben tartom.
Amikor az apukája hazaér, és átveszi kicsit, annyi mindent tudok egy óra alatt megcsinálni, mint korábban fél nap alatt.
Ja nem, nem alszom olyankor, az időpocsékolás volna, haha. Valójában már nem is tudok normálisan aludni. De hiába vagyok tiszta zombi az alvásmegvonás miatt, mégis sokkal egyszerűbb minden, mint a legelején volt.
Amikor N. megszületése után tíz nappal visszakerültem a kórházba, és kétszer négy napot bent töltöttem – javarészt vénás antibiotikumra kötve -, akkor közben kétségbeesetten próbáltam értelmezni a gyerekem jelzései és, úgy általában ezt az egész csecsemőgondozás dolgot.
A fizikai fájdalmaim ellenére kint tartani a fejem a vízből, egyúttal fenntartani az anyatej termelést, a körülmények ellenére biztonságot nyújtani az újszülöttemnek, bizakodni abban, hogy talán a születésnapomra hazaengednek minket, és nem belecsúszni a szülés utáni depresszióba, szóval kb. a hatodik napon megkérdezte egy nővér, hogy mit érzek a legnagyobb kihívásnak. Oh, nem is tudom így hirtelen, talán azt, hogy életben tartsam a gyereket?
Láttam a fiatal nő arcán, hogy ezt a magyar humort nem nagyon tudja hova tenni, de őszintén ez érdekelt akkor már a legkevésbé. De végül ezt is túléltük. Még ha volt is dolga a komplett angyalseregének bőven, és azt hiszem, a mieink is kaptak erősítést ezekre az első hetekre. Hál’ istennek.
A következő részben az őrangyalokról mesélek majd, de most mennem kell, mert felébredt az aprótestű.
Fotó: A szerző saját felvétele
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
