Majdnem egy év telt el, mire A.-tól bocsánatot kértem. Tavaly nyáron született meg a kisfia. Amikor traumatikus szülésélményét elmesélte nekem, bár együttérző voltam, azonnal a klasszikus mondattal próbáltam vigasztalni: de hát a kicsi egészséges, és ez a lényeg, nem? Már a harmadik trimeszterben voltam, amikor valóban megértettem, hogy mi volt olyan őrületesen gáz ebben a mondatban, és írtam rá A.-ra. Akkor még hátra volt az én traumatikus szülésem.
Ha csak egy tanácsot adhatnék friss anyaként, akkor az biztos az lenne, hogy jól válogasd meg, kinek beszélsz a szülésedről.
A trauma feldolgozásában nem segítenek a “lépj már túl rajta”, “hát meddig akarsz még ezen rágódni”, és a “koncentrálj a kicsire, most nem lehet a saját sebeidet nyalogatni” jellegű mégoly jó szándékú gondolatok.
Nekem a legnagyobb segítség közvetlenül utána az volt, hogy a férjemmel újra és újra átbeszéltük, ami történt, illetve hat hét után a dúlámmal volt egy hosszú beszélgetésünk, aki a covid miatt csak online lehetett velünk a szülés közben.
Ahogy megértettem a teljes folyamatot, a kezdeti csillapíthatatlan sírás rohamok napról napra rövidebbek lettek, végül nagyjából elmaradtak.
A hosszú távú feldolgozás érdekében jelenleg is egy hónapok óta tartó pszichoterápiás folyamatban vagyok egy remek szakemberrel.
Sosem fogok úgy visszagondolni a szülésemre, egyetlen percére sem, mint jó élményre. A mai napig vannak olyan dolgok, amik triggerként hatnak, és elsírom magam tőlük.
De mégis volt egy nagyon fontos dolog, amit ezeknek az óráknak köszönhetek: hogy megbizonyosodtam arról, hogy a férjem a legjobb támaszom, akire mindig számíthatok. A kislányom pedig itt van, egészséges, ami természetesen a legfontosabb a világon, de ez nem a borzalmas szülésem eredménye, hanem attól teljesen független.
Akkor tehát mit mondj és mit ne?
Burgony Lily, Dublinban élő magyar dúla és pszichológus meglátása szerint a probléma ott kezdődik, hogy a tanácsok mögött is a beszélgetőtárs értékítélete húzódik meg.
– A traumatikus szülésélményekkel foglalkozó szakdolgozatomnak is az volt a címe, hogy “De legalább a baba egészséges”, és nem is gondolnánk, mennyire gyakran hangzik el ez a mondat. Az anya addig érdekes, amíg állapotos, aztán egy hirtelen huszárvágással, ahogy a baba megszületik, minden figyelem a csecsemőre kerül át. Innentől “illik”, hogy magadat háttérbe tedd, szorítsd össze a fogad, és menjél előre. Te és a szülésélményed már nem számít, felejtsd el, lépj túl rajta, fókuszálj a gyerekre, mert ez a dolgod. – mondja.
Ez a hozzáállás nemzedékek óta tartja magát, csakhogy a mai anyák már nemcsak megtapasztalják, hanem egyre gyakrabban be is ismerhetik önmaguknak és a környezetüknek, hogy az “állj fel, és menj tovább” módszer nem mindig működik.
– A pozitív pszichológia klassz irányzat, de traumatikus élmény esetén nincs létjogosultsága – hangsúlyozza Lily. – Ahogy nem mondhatjuk egy gyermekét balesetben elveszítő szülőnek, hogy “szerencsére van még két másik, nektek most rájuk kell koncentrálni”, ugyanígy egyszerűen nem lehet annyival elintézni egy traumatikus szülést, hogy “bár neked lehet, hogy rossz volt, de a gyerekkel minden rendben”, mert ez azt a mérgező üzenetet közvetíti, hogy mostantól te már nem vagy fontos, és ahogy te megélted, ami veled történt, nem számít. – emeli ki a szakember.
Lily szerint sokan automatikusan azt gondolják, amikor valaki megosztja velük az ilyen élményeit (vagy bármilyen más nehézségét), hogy “itt egy megoldásra szoruló probléma”. A gond ezzel az, hogy minden jó szándék ellenére, mivel az adott esemény nem önmagában, hanem az illető saját élettapasztalatának és személyiségének szűrőjén lecsapódva okozott sérülést, azt kívülről nem tudjuk helyette megoldani.
Ilyenkor, ha valóban segíteni szeretnénk, akkor a magunk tapasztalatának megosztását (“amikor én szültem, velem így és így volt) és az értékítéletet tartalmazó megjegyzéseket is (“biztos azt érezted közben/utána, hogy…”) érdemes tudatosan visszatartani.
– A traumát átélt anyáknak általában térre és figyelemre van szükségük. Arra, hogy azt érezze: a másik figyelmesen meghallgatja őt, bármit elmondhat neki, és azt a beszélgetőpartnere nem kérdőjelezi meg: elfogadja az érzelmeit, akkor is, ha furcsán vagy értelmetlenül hangzanak.
Ha valaki megtisztel bennünket a bizalmával, az elsődleges feladatunk, hogy biztonságos környezetet teremtsünk neki, ahol bátran megnyílhat, ahol biztosítjuk arról, hogy együtt érzünk vele. Aktívan hallgassunk, és ha kérdezzük, nyílt, nem pedig eldöntendő kérdéseket tegyünk fel. Ha pedig nem tudja, hogy mit mondjon, vagy hogyan fejezze ki magát, akkor csak biztosítsuk arról, hogy ott vagyunk mellette, egy telefonhívásra akár, és bármikor meghallgatjuk értékítélet és jó tanácsok osztogatása nélkül. Aztán pedig igyekezzünk így is tenni, bármennyire is nehéz – javasolja a dúla.
Ha valakinek mindez túl idegen, akkor tettekkel is sokat lehet segíteni, hangsúlyozza Lily.
– Kérdezzük meg őt, hogy mire van szüksége, miben tudunk segíteni. Ha pedig nem tudja maga sem, vagy nehéz számára nyíltan segítséget kérni vagy elfogadni, megpróbálhatunk finoman könnyíteni a mindennapokon.
Mindenkinek más a szeretetnyelve és az aktuális igényei, de habitustól és lehetőségektől függően számtalan módon kifejezhetjük, hogy nekünk fontos az illető és ott vagyunk számára. Lehet, hogy egy közös séta, egy kondér leves felbukkanása a viszonzott vendéglátás igénye nélkül, egy pár tehermentesített óra, amikor egyedül maradhat a gondolataival vagy éppen megfeledkezhet a nyomasztó dolgokról mások társaságában, vagy egy személyre szabott figyelmes cselekedet lesz az, ami betalál majd.
Valójában nem is az a fontos, hogy eltaláljuk-e, hogy mi lenne a leghasznosabb, hanem hogy megpróbáltuk kifejezni, hogy mellette állunk, és hogy az érdeklődésünk nem szűnik meg az első pár hét után. – mutat rá a szakember.
Kiemelt kép illusztráció – Freepik
Burgony Lili fotója: doula.ie
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
