Szilda ismét belenyúl a méhkasba, bátran, nem félve a csípésektől. Mert ki merné leírni, hogy bizony előfordult, hogy rácsapott a gyerekére… És ki merné leírni, hogy megtalálni az egyensúlyt saját lelkiállapotunk, reakcióink, gyerekeink jogai és a társadalmi elvárások négyszögében igencsak nehéz. Ezeket a kérdéseket feszegeti most Szilda. Lehet vele együtt bólogatni, és lehet elutasítani. De mindenképpen érdemes elgondolkodni a kérdésen.
A napokban belekezdtem egy általam kedvelt YouTube csatornán a legújabb videó megtekintésébe. Nem aprózták el a témát: A gyermek fizikai bántalmazása a nevelés során.
Egészen elgondolkodtató, hogy egyetlen interjú mekkorát tud emelni egy téma társadalmi értékén. Ez a téma pedig most nem más, mint hogy szabad-e verni a gyereket. Szabad-e testi fenyítést alkalmazni gyermekünk nevelése során? Az, hogy milyen műfajt választott az adott szerkeszői csapat a téma feldolgozására figyelemre és elismerésre méltó. Az is, hogy ehhez a témához nyúlni mertek. Mert a téma fontos. Méghozzá nem is az a legfontosabb, hogy társadalmilag konszenzusra jussunk, hanem az, hogy minden gyereket olyan közeg vegyen körül, ahol a cseperedő emberke épülését és a jövő építését célként tartja szeme előtt a gyermeket kísérő közeg. Mert ez a fontos.
Gyermekbántalmazás egy pofon?
Ludas Matyit megverték. Méltatlanul, minden kétséget kizáróan megengedhetetlenül, és kincset épített a hős ebből az élményből.
Döbrögi megverésével azonban mi a helyzet? A mese csúcspontja, a gonosznak járó büntetés mókás átadása. A jó győzelme. Nem tudjuk, hogy Döbrögi tanult-e a dologból. Mert ez, ha a mese keretét nézem, már nem fontos. Most mégis feltenném a kérdést. Döbrögit megverni helyesebb, mint Ludas Matyit?
A fent említett vitaműsorban civilek szólaltak fel a témában. Vegyes korosztály, vegyes társadalmi helyzet, vegyes gonolkodás. Inspiráló, mert az ember lánya négy gyermek mellett elmereng azon, hogy ő mit is gondol erről.
Nyilván, abban a pillanatban, amikor kellemes gondolataim közé repülve ilyen videót nézhetek, a gyermekeimet épp teljes biztonságban, és békében tudom.
A gondolataim határait nem súrolják olyan esetek, amikor megpendítette bármelyik a pofon húrját. Mert volt ilyen. Olyan is volt, hogy a lábára csaptam valamelyiknek bizonyos helyzetben. Pofonra is volt példa. Büszke vagyok rá? Nem. Szükséges volt? Akkor ott a legjobb cselekedhető lépés volt, amit tenni képes voltam. Hatásos volt? Nem mindig, de mindig átlendített minket a krízis egy pontján.
Nem állítom, hogy nem lehet gyereket nevelni ilyen helyzetek nélkül, de nem lehet elítélni egy családot ilyen helyzetekért. Ez nem gyermekbántalmazás, és összemosni sem építő jellegű, sem társadalmi szinten, sem ott, ahol valós probléma, hogy szülők eszköztelenek a gyerekekhez való kapcsolódás, iránymutatás terén.
Az említett vitán körülbelül 50 felnőtt vett részt. Volt köztük aki már felnevelt 4 gyereket, és volt olyan, aki még csak elméletileg gondolkodott el ezeken a kérdéseken.
Gyereket nevelni azonban nem lehet sem elméletben, sem emlékek alapján. Az élet nagyon színes helyzeteket teremt, amikben helyt kell állni szülőként. Nem fiktív problémák vannak, hanem nagyon is élesek, általában egyszerre több.
Rossz szülő vs jó szülő
Ismét furcsán érzem magamat a bőrömben, mert úgy érzem, ki kell mondanom, hogy nem ott válik el a jó anya a rossztól, a jó szülő a rossztól, hogy ütötte-e már meg a gyermekét. Egyetlen szülő sem büszke azokra a pillanatokra, amikor elveszti az irányítását egy adott helyzetben. Nem ezeket tesszük posztokba vagy családi albumokba.
De léteznek krízisek, amit örülünk, hogy túlélünk, és utána együtt sírunk a gyermekeinkkel, hogy milyen jó, hogy minden tettünk után is még bízunk egymásban, és szeretjük egymást.
Sok családban lenne szükség arra, hogy fejlődjön a kríziskezelési technika, bővüljön az eszköztár. Nekem is érdemes ezen dolgoznom. Kinek nem érdemes ezen dolgozni?
Fontos beszélgetnünk arról, miképp gondolkozunk a gyermeknevelésről. De még fontosabb időt tölteni együtt, ahol támogató közeg tart meg engem, mint anyát, nőt, a gyermekemet pedig pajtások, pedagógusok és élményekben gazdag lehetőségek veszik körül.
Ahogy néztem a vitát, azon gondolkodtam, hogy mit is gondolnak erről a kérdésről a gyerekek. Azoknak az embereknek a gyerkőcei, akik megszólaltak ott. Hogy vannak azok a gyerekek?
Mert a szülői munkásság sikere nem az, hogy megütöttem, vagy nem, hanem hogy boldog-e, az általam kísért emberke, vagy nem.
Lehet, hogy ma vacsoránál meg is fogom interjúvolni az enyéimet erről a kérdésről…
Öleljük sokat a gyermekeinket. Beszélgessünk velük, és adjunk nekik teret, amiben kibontakozhatnak, és magukra találhatnak. Halljuk meg őket, hogy ők is meghalljanak minket.
Arról, hogy a gyereket verni nem ideális beszélgetni is kár. A helyzetekről, ahol kicsúszik a talaj a lábunk alól, érdemes lehet szót ejteni, ha tudunk a fejlődés nézőpontjában maradni, és biztatóak lenni önmagunk, gyermekeink vagy bármely érintett felé.
Fotó: Bulla Bea
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
