Ültem az irodában a laptopom előtt, csak bámultam a képernyőn a mindentudóvá szerkesztett táblázatom. Mindig is szerettem rendszerezni és átlátni a dolgokat. Azt gondoltam, így kiszámíthatóvá tehetem, és kézben tarthatom a történéseket. Hosszú volt az út, amíg rájöttem, ez nem pontosan így működik. Miskolczy Viktória írása
Lassan kezdtem ráeszmélni, hogy a munkám – amit korábban mindig oly alaposan, nagy odaadással és odafigyeléssel, lelkiismeretesen végeztem – iránti elköteleződésemen repedések keletkeztek. Arra lettem figyelmes, hogy sokkal nehezebben veszem rá magam az összpontosításra, egyre-másra elkalandoztak a gondolataim.
Reggelente mind több és több energiámba telt elkészülődni: lassabban ittam a kávém, pár perccel többet tornáztam, tovább ácsorogtam a zuhany alatt, a fogmosás is hosszabbra nyúlt, hogy a sminkelésről már ne is beszéljek. Pedig már alig festem magam. A kontaktlencse berakásával hosszú-hosszú perceket tudtam bíbelődni, annak ellenére, hogy korábban néhány másodperc is elég volt erre.
A munkaadómnál már elértem, hogy később kelljen kezdenem reggelente, mégis úgy éreztem, csak húzom az időt. „Mi történik velem?” – kérdezgettem egyre sűrűbben magamtól. A precizitásom megmaradt, de mindinkább erősödött bennem egy belső hang, egy hívás, ami azt sugallta, nem ott kellene lennem, nem azt kellene csinálnom, amivel foglalkozom.
Vesztegetem az időmet! Eleinte próbáltam elnyomni ezt a hangot magamban.
„Jaj, ugyan már! Kényelmes, jó helyed van, szereted, amit csinálsz, biztos a pozíciód, rugalmasak veled, jól megfizetnek. Mégis mi mást akarsz?” – visszhangzott bennem. Csitítgattam a hívást, hogy változtassak, hisz féltem attól, hogy egyedülálló anyaként miként tartom el a gyerekeimet, fix kereset híján.
Odáztam a döntést, ugyanakkor éreztem, hogy ezt nem sokáig tudom csinálni, mert már szinte leküzdhetetlenné vált bennem a vágy, hogy ne csak robotpilóta-üzemmódban lavírozzak át a mindennapokon.
Valami olyasmivel kellene foglalkoznom, ami újra lázba hoz, amit szenvedéllyel tudok végezni, amiben kiteljesedhetek. De mi lehet az?
Nem ez volt az első alkalom, hogy olthatatlan vágyat éreztem az iránt, hogy új munkába fogjak, új környezetben, új kollégákkal, új feladatokkal. Már többször sikerült komplett szektorokat a hátam mögött hagyni, és új területekre evezni. A különbség az volt, hogy mire eljutottam a végső döntésig: felállok, már megvolt – vagy legalábbis körvonalazódott –, hova megyek tovább.
Az, hogy sötétben tapogatóztam, egyáltalán nem láttam, merre menjek, merőben új, ismeretlen érzés volt számomra. Addig-addig húztam az időt, míg végül rákényszerültem arra, hogy változtassak. Ellehetetlenítettem magam a munkahelyemen: kisebb-nagyobb hibákat vétettem (amik rajtam kívül talán senkinek sem tűntek fel, de a saját magammal szemben támasztott elvárásaimnak kicsit sem feleltek meg, és teljesen szokatlanok voltak részemről), néhanapján elkéstem, egyre gyakrabban lettem rosszul (sűrűsödő hasi görcsökkel, fejfájással, napokig tartó migrénnel küzdöttem), konfliktusba keveredtem a munkatársakkal.
„Nagyon nincs ez így jól.” – mondogattam magamnak. Válaszúthoz érkeztem: vagy maradok, és elfojtom az összes ellenérzésem, egyszerűen csinálom tovább a dolgom, vagy veszek egy nagy levegőt, összeszedem minden bátorságom, kihúzom magam, és emelt fővel távozom.
Végül nem kellett választanom, mert az első opció már annyira lehetetlennek tűnt, hogy egyszerűen képtelen voltam folytatni azt az életvitelt. Munka helyett hivatásra vágytam.
Ordító a különbség a kettő között.
Igazság szerint sosem gondolkodtam el azon, mi az én igazi hivatásom. Valahogy mindig sodort az élet: a gimnázium elvégzése után menekültem otthonról, és miután nem kerültem be arra az egyetemre, amit kiszemeltem magamnak, nekiálltam munkát keresni.
Szakirányú képzettség hiányában, asszisztensi pozíciót szemeltem ki magamnak. A banki szektorban landoltam, mélyvízbe dobtak, gyorsan meg kellett tanulnom megállni a helyem. Közben gazdasági főiskolára mentem, pedig a matek, a statisztika, a közgazdaságtan sosem volt az erősségem. A munka mellett lediplomáztam.
Majd váltottam, következett a média, aztán egy nagy hátraarcot követően az építőiparban kötöttem ki. És akkor eljött az igazi mélypont.
Rájöttem, hogy – ami korábban képzeletbeli biztonságot nyújtott – már nem én irányítok, hanem az intuícióm. És ha nem hallgatok a belső hangomra, akkor belebetegszem, nagyon súlyosan, akár menthetetlenül.
Ezért mondtam fel, és ugrottam egy nagyot az ismeretlenbe.
Visszanyúltam ahhoz, hogy mit szerettem a legjobban kisgyerek- és kamaszkoromban csinálni, mi az, amiben pengének éreztem magam, ami könnyedén ment.
És ekkor fényt kaptam: az írás az. Azóta elkészültem a saját könyvemmel, amit teljesen magán kiadásban jelentettem meg. Az „Üvöltő hegek” minden egyes betűjében, mozzanatában benne vagyok én magam.
Ha kíváncsiak vagytok rá, a könyv elérhető a www.uvoltohegek.hu oldalon.
Fotó: Miskolczy Viktória
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
