„Az egyik poggyászt elvesztették, aztán lekéstük a vonatcsatlakozást, és spontán meg kellett aludnunk Torontóban” – kezdi a kalandos költözés történetét Bagdi Beatrix, aki héttagú családjával éppen csak pár napja érkezett meg új otthonukba, amikor interjúztunk. A kanadai újrakezdésnek több izgalmas előzménye is van: először egy évet Máltán, aztán tízet Írországban töltöttek. A digitális nomád életformának, Beatrix megállíthatatlan szervezőkészségének és letörhetetlen kíváncsiságuknak köszönhetően pedig számtalan más országban töltöttek már heteket-hónapokat.
– Talán közhelyesen hangzik, de sosem késő, jóval inkább mentalitás kérdése, hogy bele merünk-e vágni valami újba, és tudom, hogy ez nem mindenki számára az utazást vagy a költözést jelenti. A lényeg, hogy ahelyett, hogy idejekorán azon aggódnánk – kis túlzással -, hogy milyen koporsót vegyünk, ne törődjünk bele azokba a helyzetekbe, amelyek nem a boldogságunkat szolgálják!
Tuningoljuk fel magunkat, igenis csodálkozzunk rá a dolgokra! Mindegy, hogy ez a szomszédos park vagy egy távoli ország.
Én 51 éves voltam, amikor 2020-ban úgy döntöttünk, hogy folyamatos újrakezdésben szeretnénk élni – osztja meg velünk Bagdi Beatrix fotográfus, grafikus, aki „az emlékeket soha senki nem veheti el tőlünk” gondolatiságban nőtt fel.
Már az első fizetéséből is repülőjegyet vásárolt
– Édesapám testvére író volt. Nagy világcsavargó. Mindig irigyeltem, amikor hazatért a távoli utazásokból és mutatta a képeit.
Édesanyám is nagyon utazós volt, emlékszem, hogy 16 évesen, az első nyári keresetemből repülőjegyet vettem magunknak, és kimentünk az NDK-ba – idézi fel Beatrix, aki a fotózáshoz és a grafikai munkákhoz kellő művészi vénát szintén édesanyjától örökölte, aki „iszonyúan jókat festett”.
– Tízéves koromban kezdtem el fotózni, de a szüleim lebeszéltek, mert szerintük abból nem tudtam volna megélni.
Ment az ötlet a padlásra.
Tizenkilenc évesen férjhez mentem, úgyhogy főleg a közös, családi vállalkozásokkal foglalkoztam, de idegennek éreztem azt a környezetet.
Nem volt szokványos házasság, korán megismerkedtünk és egy hónap után elhatároztuk, hogy összeházasodunk.
Mindenféle orvosi hercehurcán átestem, mert először úgy volt, hogy nem lehet gyerekünk.
Másfél év után viszont megérkezett az első baba, aztán minden villámsebességre kapcsolt.
Visszatérni nem csak helyekre lehet…
– Az első férjemtől négy fiam született,
akiknek mindig azt mondom, hogy nem kell rohanni, hiszen számomra is nagy tanulság, hogy először az első benyomások szimpátiája, és a saját érzéseink projektálása lelassítja, hogy igazán megismerjük a másikat.
A második férjemmel 15 éve vagyunk együtt, vele és 12 éves kislányunkkal közösen járjuk a világot. A négy – már felnőtt – nagyfiam hosszú évekre tervez Kanadában, és bár nekünk is ez lesz a bázis, mi digitális nomádként csak fél évet maradunk, aztán utazunk is tovább. Ezúttal Malajzia fog következni, ott leszünk hosszabb ideig – meséli Beatrix, aki korábban csak átutazóban járt a délkelet-ázsiai országban, de az annyira megfogta, hogy könnyes szemmel megfogadta, egyszer visszatér.
És ahogy szeretett országaiba, úgy a fényképezéshez is visszatért: kislányuk születése környékén kapott a férjétől egy gépet, és „onnantól jött vissza az a kattanás”, hogy ez mégis az ő útja. Ekkoriban költöztek Magyarországról Máltára, és számtalan jó visszajelzést kapott a megörökített pillanatokra.
A titok nyitja: nem beleülni a rosszba
– A költözés kritériumai először azok voltak, hogy mediterrán, meleg időjárás legyen, és angol nyelvterületet válasszunk. A keresztmetszetet Málta jelentette, ahol fix munkahelyet kerestünk. Tapasztalatnak kiváló volt, de annyira nem jött be, mivel a helybéliekkel néha falakba ütköztünk, télen pedig csizmában mászkáltunk a lakásban, hiszen nem volt ott fűtés.
Aztán egyre inkább Írország gondolata körvonalazódott bennünk, és bár először ideiglenes ugródeszkaként tekintettünk rá, 10 évig mégiscsak ott maradtunk – fogalmaz Beatrix mosolyogva, aki férjével és kislányukkal a koronavírus-járvány előtt kezdték el a szinte non-stop utazgatást.
– Spanyolország, Barbados, Mexikó, USA… rengeteg országot végigjártunk. Rádöbbentünk, hogy nekünk ez az életforma való.
Ha 3-6 hónapot maradunk egy helyen, akkor szinte csak a pozitív dolgokat éljük meg. Ha pedig valami nem sikerül, keresünk egy B tervet. Nem ülünk bele a rosszba, nem sajnáltatjuk magunkat, inkább azt keressük, ami boldoggá tesz minket.
Fontos számomra, hogy a gyerekeim is magukévá tegyék a nyitottságot. Büszke vagyok rájuk, hogy ők is mindig arra próbálnak koncentrálni, ami előrevisz. Ezt nem otthon tanulták meg, hanem azzal, hogy elindultunk a világban.
Kijönni a kötekedő kommentek sortüzéből
– A vidámság, színesség, kiegyensúlyozottság, a nyüzsgés és a lelassulás elegye, amit például egy mexikói vagy maláj temperamentum kapcsán tapasztaltunk, sokkal közelebb áll hozzám, mint a magyar mentalitás, amely sokszor még olyan apró dolgokba is beleállt, hogy 40 évesen miért volt hosszú, szőke hajam (még mindig az!), vagy hogy miért merek felvenni ilyen vagy olyan ruhát.
Ne bántsunk valakit azért, mert más, mint mi! És ne gondoljuk azt, hogy ismerünk valakit azért, mert látunk néhány képet róla a közösségi médiában!
– Instagramon szerencsére olyan közösség alakult ki az oldalamon, amely pozitív és támogató. Facebookon viszont (ahol főleg rokonok, régi ismerősök, iskolatársak vannak) sokan kikövettek, kaptam kritikákat, éles kommenteket.
Először bosszantott, sőt néha ki is akadtam, de aztán elkezdtem ignorálni, vagy ha szükség volt rá, letiltottam a durva kommentelőket. Én minden ember sikereire úgy tekintek, hogy „de jó, hogy ezt meg tudta lépni”, nem pedig a „nézd már, megint mit csinál” kritikával, ám ezt sajnos nem mindenki látja így.
A leggyakoribb beszólások kislánya taníttatását és baráti kötelékeit célozták meg, a külső megfigyelők ugyanis hamar arra a hamis következtetésre juthattak, hogy a digitális nomád életforma teljesen ellehetetleníti mindezt.
– Írországban, az iskolában folyamatosan olyan tudást tudott megosztani a többiekkel, amit az utazások során sajátított el.
Emellett az utazás tágítja a komfortzónáját. Korábban félt a repüléstől, félt a hajózástól, de szép lassan ledőltek ezek a félelmek.
Nyilván nem erőltetünk rá semmit, például Mexikóban nagyon szeretett volna flamingókat látni, de oda csakis csónakkal lehetett elmenni. Ez az élmény segített leküzdeni a hajózástól való ijedelmeket.
Alapból egyébként zárkózottabb, szégyenlősebb típus, ezáltal neki nem szokatlan, ha nem egy 40 fős társaság veszi körül.
Dublinban, az ottani barátokkal is sokszor virtuálisan játszott, ez nekik természetes. Igazi nemzetközi gyerekcsapat jött össze, bangladesi, francia, kínai, bolgár barátja is lett az iskolában.
Azóta is online tartják a kapcsolatot. Írországban alapból is 6. osztály után van iskolaváltás, tehát jól időzítettük a költözést.
Korábban például Barbadoson is járt iskolába, januártól pedig Malajziában is be lesz íratva, mivel ott év elejétől kezdődik a tanítás. Ám addig is ugyanúgy meglesz az órarendje, közösen olvasunk, jógázunk…
Az anyanyelvét sosem cserélné másra
– Az első nagy ugrás, a máltai költözés nehéz volt, sírtam, amikor elindultunk, de inkább a félelem miatt, hogy hogyan fog ez az egész működni. Ott még volt egy kis honvágyam is, főleg az ételek terén.
Aztán később rájöttünk, hogy szinte bárhol be tudjuk szerezni a magyaros alapanyagokat, vagy hasonlót, könnyen el is tudjuk készíteni a hazai ételeket, hiszen két szakács is van a családban, és ők bármit megfőznek bármiből.
Persze bárhová megyünk, az indulás mindig nehéz, fel kell térképezni a dolgokat. Az a taktikám, hogy először kis körben, aztán azt egyre tágabbra nyitva járjuk be a környező helyeket. Gyakran olvasok arról, hogy sokan nem tudnak huzamosabb ideig elszakadni a szülőhazájuktól,
de bennem abszolút nincs honvágy, talán azért sem, mert a felmenőim már sajnos nem élnek, a bátyám pedig Ausztriában találta meg a boldogságot.
Az viszont tény, hogy az anyanyelvünknek olyan mélységei és magasságai vannak, amihez ragaszkodom, amit sose cserélnék le másra – hangsúlyozza Beatrix, aki olyan helyeket szeretne bejárni a jövőben, mint Ausztrália, Dél-Afrika, Japán, és Alaszka.
Létbiztonság és elszántság nélkül szinte lehetetlen
Míg Beatrix sosem tudta elképzelni, hogy főnök-beosztott hierarchiában, illetve egyetlen fix munkahelyen dolgozzon, addig férje éppen az ellenkezőjét, a stabilitást kedveli. Ő tehát úgy éli a digitális nomád létformát, hogy mindeközben egy ír cég teljes munkaidős kollégája, ám az, hogy a home office éppen melyik országban valósul meg, már egy nyitott kérdés.
Természetesen az ő útja sem volt hullámvölgyektől mentes, először IT-s területen dolgozott, de azt nem érezte annyira magáénak, és autodidakta módon elsajátította a grafika szinte minden ágát, legyen szó csomagolás-tervezésről, vagy épp nyomdai előkészítésről.
Beatrix szabadúszóként szintén kapott megrendeléseket ettől a cégtől, emellett Írországban családfotózással is foglalkozott. Ha sikerül a megfelelő dokumentumokat elintézni, Malajziában is szívesen lencsevégre kapná a családok legszebb pillanatait. Mint mondja, az online jelenlét is sokat lendít fotós, illetve grafikusi megkeresésein.
És vajon mit tanácsol Beatrix, ha más is hasonló útra szeretne lépni, és digitális nomádként nyakába venné a világot?
– Kell a létbiztonság – hiszen a hátizsákos verziót nem biztos, hogy hosszú távon élvezni fogjuk -, de ha az megvan, akkor ez a fajta szabadság mindent visz.
Kell még hozzá egy jó adag elszántság, alkalmazkodó-, szervező-, és befogadókészség. Sokan úgy gondolják, hogy ez olyan egyszerű, mint egy csettintés, így azt mondom, realitásérzékre is mindenképp szükségünk van!
Fotó: Bagdi Beatrix
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
