Minden hidat felégetve költözött a Balaton partjára Schmek Eszter, hogy családjával új életet kezdjen, de sokakkal ellentétben neki nem jött be a váltás. A kezdeti idillt nyomasztó érzések váltották fel, tetézve némi lelkiismeret-furdalással.
Új élet vidéken, távol a zajos nagyvárostól, fővárosból kiköltöző emberek, akik megtalálták a boldogságot és kiteljesedtek egy nyugodt faluban vagy csendes kisvárosban – tucatjával záporoznak ránk a hasonló történetek, amelyeket olvasva minden nagyvárosi elvágyódik egy kicsit, és titkon irigykedik azokra, akik megcsinálták…
Nincs mit csodálkozni azon, hogy Schmek Eszter is azt gondolta hat évvel ezelőtt, csak jól sülhet el, ha családjával maguk mögött hagyják a budapesti forgatagot.
Hogy hova költözzenek, nem volt kérdés.
– A férjem mindig is Balaton-imádó volt, minden szabadidejét a vitorlásán vagy a családi nyaralóban töltötte. Szinte minden hétvégén Balatonfűzfőn voltunk, ami egy idő után kezdett nagyon megterhelő lenni – meséli Eszter.
– Rengeteget utaztunk, a baráti programokból mindig kimaradtunk, miközben a Balatonon nem igazán voltak barátaink. Két otthonunk is volt, mégsem voltunk igazán otthon sehol…
Amikor az édesanyja meghalt, hirtelen azt érezte, hogy valami nagy váltásra van szüksége, s mivel semmi nem kötötte már őket Budapesthez, férjével a költözés mellett döntöttek. Nem volt kérdés, hogy a Balatonnál horgonyoznak le – miért is lett volna, hiszen rengetegen találták meg a boldogságot a magyar tenger partján.
– A végső lökést az adta, hogy a kisfiam akkor fejezte be az óvodát, és láttuk: ez az ingázás, a kétlaki élet nem tartható fenn tovább. Arra gondoltunk, hogy az nem lehet, hogy a fiam sehol ne legyen otthon.
Minden hidat felégettek maguk mögött
Így aztán Eszterék vettek egy nagy levegőt és egy csapásra felszámolták a fővárosi életüket: eladták a kis munkaruhagyártó céget, a család két lakását, és hátat fordítottak Budapestnek – amit egyébként Eszter tiszta szívből szeretett, minden negatívumával együtt.
– Felégettünk magunk mögött minden hidat. Ma már, visszatekintve, nem így csinálnám, de akkor az egy nagyon határozott, tudatos döntés volt.
Nem voltak kétségeim, hiszen egy Balaton-parti ház minden vidékre költöző család álma. Irigyelt is mindenki az új életünkért – mondja Eszter.
A nagy elhatározást további nagy tettek követték.
Mivel a balatonfűzfői nyaralójuk hosszabb távra pici volt hármuknak, építkezni kezdtek Balatonalmádi egy gyönyörű telkén, és vettek egy házat befektetésnek is, amiből Eszter otthonos vendégházat csinált, elvégre mégiscsak kellett egy vállalkozás a régi helyett.
– Ez a része jól is sült el a dolognak, már az első nyáron telt házzal mentünk – mosolyog Eszter. Aztán tovább mesél az első két idilli balatoni évről, amikor a napok az örömteli rácsodálkozás jegyében teltek.
– Nem bírtunk betelni vele, milyen szép helyen élünk, minden nap rácsodálkoztunk a tájra, a Balatonra, az élővilágra…
Imádtam azt is, hogy ennyi kreatív ember él itt, hiszen rengeteg művész, alkotó és inspiráló vállalkozónő költözött le a Balatonhoz az elmúlt években – mondja.
Hogy mi változott meg két év után? A Balaton biztos nem, hiszen ugyanaz a vonzó célpont maradt a nyugalomra vágyóknak, mint addig volt. Eszter sem lett más, csak éppen ráébredt, hogy egyszerűen nem kompatibilis a nyugodt, vidéki életformával, amit a Balaton kínált.
– Érdekes, de korábban nem tűnt fel, hogy ennyire nagyvárosi lány vagyok. Talán azért, mert tősgyökeres 12. kerületiként természetesnek vettem, ami körülvett.
Elkezdett egyre kínzóbban hiányozni a régi életem. A sok inger, ami éri az embert a nagyvárosban. Én imádom azt a nyüzsgést, azt a sokszínűséget, kreativitást, amiben korábban éltem. A kirakatokat, a forgalmat, az embereket a metrón. Tudom, hogy sokan éppen ez elől menekülnek, de engem feltölt.
Mindenki azt mondja, Budapest drága, koszos, büdös és veszélyes, de én akkor is imádom! Hozzáteszem, mi a fővárosban minőségi életet éltünk, jó helyen laktunk, gyakran jártunk színházba, moziba, múzeumba, élveztük, amit a város kínált.
„Az volt bennem, hogy nem ezt kellene éreznem”
Közben javában zajlott a vidékre költözési hullám, sorban jöttek szembe Eszterrel a beszámolók arról, hogyan találták meg az emberek önmagukat, a belső békéjüket a Balaton-parton, hogyan lassultak le a fővárosi rohanó élet után.
– Egy idő után elkezdett motoszkálni bennem a kérdés: talán velem van a baj, hogy én nem ezt érzem…? Tetézte a dolgot, hogy közben mindenki irigyelt; akárhol be kellett diktálnom a címemet, az emberekből kiszakadt egy irigykedő, elvágyódó sóhaj… Lelkiismeret-furdalásom lett, amiért nem azt éreztem, amit „kellett volna”, amit elvártak tőlem – emlékszik vissza Eszter.
– Egy kicsit olyan ez, mint a szülés utáni depresszió: mindenki érezteti veled, mit kellene érezned, te meg még rosszabbul vagy attól, hogy éppen az ellenkezőjét érzed… Ráadásul láttam a sok ideköltöző nagyvárosi embert, akik életük legjobb időszakát élik, és a média is ezt erősítette.
Fel sem merült bennem, hogy a költözés rosszul is elsülhet, mert nem vettem figyelembe, hogy nem vagyunk egyformák.
Nem segített az sem, hogy Eszter férjében közben éppen ellentétes folyamatok játszódtak le: megtalálta önmagát a víz mellett, csak azt bánta néha, hogy nem sok évvel korábban hozta meg ezt a döntést…
– Eleinte nem is értette, miről beszélek, mi a bajom, értetlenül állt az érzéseim előtt. Évekbe telt, mire el tudta fogadni, hogy én máshogy működöm, mint ő, és ráérzett, mi játszódik le bennem – vallja be Eszter.
Nem titkolja azt sem, hogy a kisfián látja, gyereknek lenni a Balaton partján csodálatos. Jó a levegő, remek a közbiztonság, és hát hol máshol tehetik meg a gyerekek, hogy suli után leugranak úszni egy kicsit a tóban?!
Talán nem véletlenül akadt meg a szeme egy nemrég olvasott regény egy mondatán, ami a szívébe hasított: „Az, hogy elvágyódom innen, nem jelenti azt, hogy ez nem egy csodálatos hely”. Mert a Balaton az – de rá kellett ébrednie, hogy sajnos nem neki.
– Be kellett vallanom magamnak, hogy nem szeretem annyira az új életünket, ahogy vártam. Nekem ez a környezet, minden gyönyörűségével együtt, nagyon ingerszegény, hiányzik a pezsgés, a változatosság, az energia.
Skizofrén állapot
Eszter próbált alkalmazkodni a balatoni életmódhoz, de nem igazán sikerült. Azt például öt év alatt sem tudta megszokni, hogy a tömegközlekedés nem opció.
– Itt, ha nincs autód, halott vagy, mert a tömegközlekedés pocsék. Pesten hozzászoktam, hogy bárhova könnyen eljutok autó nélkül, hogy beülök a körúton kávézni a barátaimmal, vagy hogy mindent meg tudok venni helyben, amire szükségem van.
Ehhez képest most, hogy még a Balatonnak sem a frekventált részén lakunk, tizenöt percet kell autóznom, hogy eljussak egy nagyobb üzletbe… – mondja.
Abba csak utólag gondolt bele, hogy az sem véletlen, hogy amióta Balatonfűzfőn élnek, kizárólag dübörgő nagyvárosokban – Londonban, Berlinben – nyaral a család; a „nyugodt, csendes pihenés” megszűnt vonzó hívószó lenni.
Nem volt könnyű hozzászokni a balatoni lét ciklikusságához sem, hiszen nyáron zsúfolásig tele van a tó környéke, télen meg szinte teljesen üres. Ráadásul a turistaáradat mára „kinőtte a Balatont”, ami rányomja a bélyegét a mindennapokra.
– Nem találok parkolóhelyet, minden étterembe foglalni kell, a strandon pedig megesik, hogy kiteszik a Megtelt táblát. Mondom ezt úgy, hogy én is a turistákból élek, ami kicsit skizofrén állapot, mert rettentően szeretem ezt a munkát!
A vállalkozásomban igazán megtaláltam magam, úgyhogy mondhatjuk, hogy mégis van sikeres oldala számomra a balatoni létnek – mondja keserédesen Eszter.
„Elkövettük azt a hibát, hogy érzelemből végleges döntést hoztunk”
A csalódott, nyüzsgésre és kultúrára éhes családanya nem titkolja, rengeteg pénzt és időt áldoznak arra, hogy visszajárjon Budapestre és ne kelljen elengednie teljesen a régi életét. Mégis minden hazatérés – és a hazán most a Balatont értjük – fájdalmas elszakadás.
– Tudom, hogy borzasztóan hangzik, de amikor jövök vissza vonattal Pestről és egy nagy kanyar után előbukkan a láthatáron a Balaton, látom, hogy mindenki boldogan felpattan, fényképez, örül a látványnak…én meg majdnem elsírom magam – vallja be.
Ma már nem így csinálná, mondja, egy ilyen komoly döntés előtt először kipróbálná magát, magukat az új helyen – elvégre a munkahelyeken sem véletlenül van próbaidő -, nyitva hagyva az ajtót visszafelé…
– Mi elkövettük azt a hibát, hogy érzelemből végleges döntést hoztunk. Úgy éreztem, a vidékre költözésnek egyfajta univerzális megoldásnak kell lennie az élet problémáira, de az új helyzetre aztán teljesen máshogy reagáltunk a férjemmel.
Hogy merre vezet a bátor újrakezdő család útja, hol lesz az otthonuk, azt egyelőre Eszter sem tudja. Saját bevallása szerint túl vannak néhány olyan hullámvölgyön, amikor úgy tűnt, nem éli túl a házasságunk ezt a konfliktust, és még most sem tudják, merre és hogyan tovább.
– A fiunk most hatodikos, lassan el kell gondolkodnunk a továbbtanuláson, közben rengeteget agyalunk azon, mi az a kompromisszum, amiben mindannyian együtt tudnánk élni. Próbáljuk egymás felé forduló szeretettel és józan ésszel megoldani a problémát, megtalálni azt a közös metszetet, ami mindkettőnknek elfogadható – mondja.
Fotó: Schmek Eszter
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
