Vannak olyan nők, akik valami különös, mélyen a személyiségükben gyökerező erővel rendelkeznek. Ez a láthatatlan energia táplálja és segíti őket abban, hogy másokat támogassanak, és abban is, hogyha úgy adódik, túléljék a legnehezebb helyzeteket. Kinyílnak és a semmiből is képesek teremteni valamit akkor is, amikor más már rég feladta volna. Bander Csilla is közéjük tartozik.
Most éppen virágkötőnek készülsz, de közel húsz évig szellemi munkát végeztél. Miért váltottál?
Alapvetően német szakos nyelvtanárnak tanultam, 12 évig tanítottam, és tolmácsoltam. Aztán 2000-ben elkezdtem hátrányos helyzetű roma emberekkel foglalkozni, és beszippantott ez a világ. Dolgoztam a Kalyi jag Roma Művészeti Egyesületnél, majd a Türr István Képző és Kutató Intézetnél, itt hátrányos helyzetű gyerekek iskolai integrációjának kezelése volt a területem, valamint pedagógusoknak tartottam előítélet kezelő tréningeket.
Aztán megcsináltuk a saját szervezetünket, a Romassist-ot. Rengeteg kulturális programot szerveztünk az elfogadás jegyében, voltak telepfelszámolási programjaink is. Később a Társadalmi Esélyteremtési Főigazgatóságnál a szegregált élethelyzetek felszámolása volt a projektem. Ez volt az utolsó munkahelyem a témában.
Mi lett aztán?
Megbetegedtem, méghozzá súlyosan. 2019-ben pajzsmirigyrákot diagnosztizáltak nálam.
És azt hiszem itt jött el annak az ideje, hogy mások segítése mellett magammal is foglalkozzak. Aztán annak is eljött az ideje, – mivel rákényszerültem – hogy csak magammal foglalkozzak.
Először is 25 év után letettem a cigit, és vegetáriánus lettem. A betegség miatt pedig mindenféle terápiát kipróbáltam: Simonton trénig, pszichoterápia, jóga, zumba gold, kineziológia, meditáció…
De azt hiszem a leghatékonyabb az volt, hogy elkezdtem másfél órákat sétálni az erdőben Pirivel, a labradorunkkal. És persze elolvastam a létező összes könyvet, ami a rákbetegek gyógyulásáról szólt. Közben napi szinten vizsgálatokra jártam, vártam a műtétre, és próbáltam elhinni, hogy nem fogok meghalni.
Honnan volt erőd mindehhez?
Egyrészt ott volt mellettem a családom -a férjem, a két fiam, a szüleim – és a barátaim, akik maximálisan támogattak, másrészt azt hiszem fentről kaptam valami különös erőt, ami nem engedte, hogy feladjam. Pedig, bár ezt akkor még nem tudtam, nem ez volt a mélypont.
A műtétem után jódizotóp terápiát kaptam, és amikor túl voltam rajta azt gondoltam:
most már tényleg nincs más dolgom, mint meggyógyulni és visszakapni az életem.
Éppen hazafelé tartottam a régi munkahelyemről (TEF), ahol alírtam egy újabb szerződést, amikor rosszul lettem. Beültem a kocsiba, és azt éreztem, hogy iszonyúan szorít a mellkasom, nem tudok tovább vezetni. Muszáj volt letennem az autót, kiszálltam és tudtam, hogy nagy a baj, azonnal hívtam a mentőket.
A mentőkocsiban rám tették az EKG gépet, és közölték, hogy súlyos infarktusom van. A Honvéd-kórházba vittek, ott defibrilláltak, végül műtőbe kerültem, ahol beültettek egy sztentet (ez egy sűrű fémhálóból készült csövecske, amely nem engedi, hogy a koszorúér ismét beszűküljön).
Gyorsan csináltak egy covid tesztet is, ami persze pozitív lett.
Ez még a járvány legelején volt, senki nem tudta mire számítson, úgyhogy úgy néztek rám, mint egy földönkívülire, és tényleg, embert napokig csak néhány percre, szkafanderben láttam.
Senki nem látogathatott. Egy hetet voltam az intenzív osztályon, aztán még négy hetet kórházban. Na ez azért kikészítette a családot is! Itthon maradt Piri kutya, meg a három férfi. A fiúk akkor voltak 13 és 14 évesek.
Nem lehetett könnyű ezzel a tudattal a gyógyulásodra koncentrálni…
Aggódtam miattuk, aggódtam a szüleim miatt, azért, hogy ők mennyire aggódhatnak értem…
Amikor végre hazajöttem a kórházból, egy dologban voltam biztos, hogy mindenen, amit eddig csináltam, változtatnom kell!
Nem tudtam, hogy mit akarok, de azt igen, hogy valami egészen mást, valami újat, valami kreatív dolgot kell csinálnom. És persze vissza kellett vennem a tempóból, de én nem tudok egész nap pihenni, semmit csinálni. Az tiszta volt, hogy a legszívesebben növényekkel foglalkoznék, azt szoktam mondani: ha lehetne én egész nap csak ültetgetnék.
Most végre lehet. Hány növényed van?
Fogalmam sincs. Több, mint száz, és folyamatosan szaporítom őket. Mindegyiknek kellett kaspó, úgyhogy dekupázsolni kezdtem, és valahogy így, menet közben született meg a Pont Most Kreatív Műhely ötlete.
Miért Pont Most a neve?
Mert amikor alkotok, az pont most történik. Azt hiszem, én akkor tudok a jelenben lenni, az itt és most-ban, amikor éppen készítek valamit. És mert pont most – vagyis éppen akkor – jött el az ideje, hogy megszülessen a műhely. Valószínűleg minden kellett hozzá – a betegség, a trauma, a gyógyulás, a terápiák – szóval minden, amin keresztülmentem, ahhoz, hogy belekezdjek.
Az alkotással vagy jelen és vagy a jelenben?
Igen, ez az én terápiám. És egyben a munkám is. Időnként járok piacokra árulni, és a neten is értékesítek, egyébként nemcsak kaspókat, növényeket, hanem az anyukám készítette egyedi ékszereket is betettem a kínálatba. Karácsony előtt rendelésre hirtelen vagy ötven koszorút, és harminc asztali díszt kellett kreálnom.
Kicsit sok volt, mert a hozzávalókat is mind magam szedem az erdőben: csipkebogyó, toboz, makk, bármit felhasználok, ami szembejön, de fontos, hogy természetes legyen, és én válogassam ki, mi kerül az egyedi koszorúra. Az anyaggyűjtésben Piri kutya a partnerem, és a legjobb munkatársam is egyben.
Úgy tudom, az újrahasznosítás is fontos szerepet játszik abban, hogy mit készítesz…
Számomra alapvető szempont a környezetvédelem, a fenntarthatóság. Ezért, ha lehet, mindent újrahasznosítok. Lukas fazékba, kannába ültetek, kiürült konzervdobozokat dekupázsolok, ezekből kaspók lesznek, befőttes üvegeket festek, vagy használok gyökereztetéshez, sajtreszelőből csinálok ékszertartót. Egy csomó tárgyat kapok az ismerőseimtől, a vevőimtől, ami nekik már felesleges, azt én remekül fel tudom használni.
Többek között ezért is jött létre a GyűjtőPONT MOST Mozgalom – ezt meg szoktam hirdetni az oldalamon – ami ez arról szól, hogy, ha valaki valamit kidobna, azt inkább adja nekem, és én felhasználom.
Mi volt a legérdekesebb dolog, amit kaptál?
Kaptam egyszer egy ötszáz szalvétából álló gyűjteményt, az csodás volt! De hoztak már széket, asztalt is.
Mit csinálsz a bútorokkal?
Felújítom, lefestem vagy dekupázsolom őket. Egyelőre itthon, a nappaliban csinálok mindent- a család “nagy örömére”. De az álmom, hogy egyszer legyen egy saját műhelyem, ahol alkothatok, ültethetek. Most éppen kész dzsungelben lakunk, mert van egy új szolgáltatásom,
a Növénymentés Pont Most, ami arról szól, hogy a megunt, vagy túl nagyra nőtt, vagy beteg növényeket átveszem, és meggyógyítom.
Alakul a növénypanzió is, ami abban segít, hogy ha valaki elutazik, és nincs, aki locsoljon helyette, akkor elhozhatja hozzám a zöldjét, és én szívesen ápolgatom, amíg távol van, boldogan növényszitterkedek. Ja és itt az új ágazat, a PMP – vagyis a Pont Most Plant, avagy a gondolattól a szobádig – ami pedig azoknak szól, akik hozzám hasonlóan növénymániások, és dzsungelesíteni szeretnék a lakásukat. Én segítek a tervezéstől a kivitelezésig mindenben.
Szóval tele vagy tervekkel. Úgy gondolod, hogy most már maradsz a növényeknél?
Ha azt nézem, hogy 15 évenként váltok, akkor lehet, hogy van még hátra egy új munka… De azért annyira nem szakadtam el az eredeti szakmámtól sem, hiszen most is gondoskodom, tehát vagyok! Nagyon jól érzem magam ebben, mert itt is mindig tudok fejlődni. Most éppen virágkötő tanfolyamra járok, és az összes növény nevét meg kell tanulnom latinul. Pont most.
Fotók: Bulla Bea
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
