Baranyai Marcsi mélyszegénységből jutott el a katedráig: „Az életem olyan, mint a kördamil”

Baranyi Marcsit egy rendezvényen ismertem meg, mikrofonnal a kezében épp riportot készített. Amikor évekkel később újra leültünk beszélgetni, egy óra alatt nemcsak saját elszánt útkeresése, de egy roma család szociokulturális életrajza is feltárult előttem.

Marcsi pár száz fős kisfaluból, Alsópetényből származik, szülei kétkezi munkát végző emberek voltak. Muzsikus, romungró cigány család mindkét ágon, gyermekkorában már édesapja is hegedült, de a nyolc osztály befejezése után nem tanult tovább.

Fiatalon, a közeli csempegyárban helyezkedett el, a bezárásáig ott dolgozott. Édesanyjának abszolút hallása volt, és míg a család férfi tagjai hegedűn, cimbalmon, nagybőgőn és klarinéton is játszottak, ő lányként csak hallás után tanulhatott meg hegedülni, majd tangóharmonikázni, így lett az iskolai színjátszókör állandó muzsikusa.

– Az én véremben ennek ellenére még sincs egy szál hegedű, vagy nagybőgő, de még egy árva cimbalom se, csak a szokásos hemoglobin.

– Sajnos nekem csak „bot-fül” és „fa-hang” jutott. Így lettem én elsőgenerációs értelmiségi és diplomás – mondja mosolyogva Marcsi.

Szorgalom és szociális érzékenység lett a családi örökség

Marcsi édesanyja nagyon jó tanuló volt, de sajnos neki nem volt esélye a továbbtanulásra, korán férjhez ment, lett egy fia, de a kapcsolat hamar véget ért. Később újra férjhez ment, abból a házasságból született még két fiú és Marcsi, de a szülők végül elváltak. A bíróság őt és öccsét anyjuknak ítélte, másik két bátyjuk a nagyszülőknél nevelkedett.

Nem dúskáltak anyagi javakban, de édesanyjuk nagyon talpraesett, élelmes asszony volt, minden fillérért megküzdött. Olyan segítséget is talált, gyakran rászorulót, aki élelemért cserébe felásta a kertjüket, így krumplit, kukoricát, paradicsomot, paprikát, mindent megtermeltek otthon, ami a konyhára kellett.

Nevelt disznót, csirkét, kacsát, libát is, savanyúságokat, befőtteket rakott el, felkészült a télre.

Mindig volt egy plusz teríték az asztalon, és mindig jött is valaki, akinek jutott meleg étel.

Jó üzleti érzéke is volt, egy időben ő lett a faluban a gyógynövény- és csigafelvásárló, az így szerzett „termékeket” egy nagyvállalkozónak adta tovább.

– A folyamatos stressz felőrölte anyut, és a gyerekkori szívbetegség miatt sajnos meg kellett operálni.

Gyerekkorunk meghatározó élménye volt, hogy rettegtünk a gyámhatóságtól. Féltünk, hogy jönnek, elvisznek minket, például amikor kerek egy évig kórházban volt, mi pedig az öcsémmel a nagynénémnél és a nagymamámnál laktunk. – emlékezik vissza a nehéz időkre Marcsi.

– Amíg jól volt anyu, segített a falusiaknak mindenféle gondjukban-bajukban. Gyönyörű kézírásával ő írta a segítséget kérő leveleket, kérvényeket az akkori tanácsra. A bénulása után nekem kellett átvennem tőle ezt a feladatot, így már gyerekként is szociális munkát végeztem, bár én akkor csak simán engedelmeskedtem anyámnak. – avat be.

Túró rudi, banán és krémtúró, a legfőbb motiváció

– Nem szerettem a házi munkát és a kerti munkát sem, csak a könyvek érdekeltek, mert olvasás közben minden megszűnt körülöttem. Ezt is anyámtól örököltem, emlékszem, hogy a falu könyvtárából én vittem neki a holokauszt témájú és más életrajzi regényeket.

Csekélyke jövedelméből a Nők Lapját is mindig megvette, én meg kitéptem belőle a meséket, így lett mesekönyvem is, mert arra nekünk nem tellett. A kitépett lapokat gondosan elrejtettem a padláson, ott egyedül, hangosan felolvasva elképzeltem magamnak a varázslatos mesevilágot.

Marcsi szókincse így vált egyre gazdagabbá, ezért nem okozott gondot a hangos olvasás és a rendszeres versmondás az iskolai ünnepségeken. Már kislányként megérezte a tanulásban rejlő „kitörés” lehetőségét, és azt is, hogy ezzel a saját kezébe veheti a sorsa irányítását.

Szorgalmas volt, így maradék idejében a diáktársaknak megírt leckékkel kapott „díjazásból” olyan finomságokat vehetett meg, amit otthon nem engedhettek meg magunknak. Így tellett nekik túró rudira, banánra és krémtúróra is. Eleinte ez volt a legfőbb motiváció, később a rengeteg dicséret, amit az iskolában a teljesítményéért kapott.

Úgy érezte, végre lett valami, ami csak rajta múlik, és amikor szülői háttér, anyagi segítség nélkül – csak a jó tanulmányi átlagának köszönhetően – az elnyert ösztöndíjakból szakmai könyveket, majd a fizetéséből mobiltelefont, autót, számítógépet, divatos új ruhákat vehetett magának, akkor nyert visszaigazolást számára, amit édesanyja sokat emlegetett: „Ki mint vet, úgy arat!”.

Kardiológiai intenzívről a Kossuth Rádióba

– Teljesen természetes volt, hogy először anyám álmát kell megvalósítanom és csak azután jöhetek majd én. Már gyerekként azt kérte tőlem, hogy Budapesten, az Országos Kardiológiai Intézetben legyek nővérke, ahol őt a szívével operálták.

A Váci Egészségügyi Szakközépiskolából az érettségi után, friss jogsival, majd felnőtt szakápolói végezettséggel, 19 évesen jöttem fel a nyüzsgő, ismeretlen nagyvárosba, anyám álmát megvalósítani.

Emlékszem, a Nyugatiba megérkezve mindenkinek köszöntem és mindenkire mosolyogtam, ahogy ez a kis falumban is szokás volt, és ahogy anyám tanította nekem – meséli Marcsi.

Amikor azt kérdezem, félt-e, azt válaszolja, nem, inkább úgy érzi, szerencséje volt, mert ha mosolygott, a világ is visszamosolygott rá, és mindenütt kedves, segítőkész emberek vették körül.

Amikor diplomásokkal volt egy társaságban, akkor érezte, hogy az érettségi és a felnőtt szakápolói végzettség már kevés lesz, ez még nem lehet a végállomás.

A véletlen úgy hozta, hogy szociális munkát, gyermekvédelmet tanuló emberekkel is találkozott, és rádöbbent, hogy ez az, amitől egész gyermekkorában félt, ezért ezt a hivatást kell választania.

Szociális munkás diplomát szerzett, és elhelyezkedett egy fővárosi családsegítő és gyermekjóléti szolgálatnál, de akkor még ő sem gondolta, hogy rövidesen a Kossuth Rádiónál találja magát.

Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra

– Mindig rettentően felháborított, ahogyan szegényekről, hajléktalanokról, romákról, fogyatékkal élőkről tudósítottak a médiában. Az volt bennem, hogyha magukat az érintetteket szólaltatnák meg végre, akkor jóval hitelesebb, árnyaltabb képet kaphatnánk róluk.

Így, amikor lehetőségem nyílt a Kossuth Rádió 180 perc című reggeli hírmagazinjába kerülnöm gyakornoknak, rögtön a szociális riportokra „szakosodtam”, és itt jól tudtam hasznosítani a korábbi szociális tanulmányaimat, családgondozói tapasztalatomat, és a kapcsolati tőkémet is a témajavaslataimnál és a feldolgozásnál.

Ezt a „szoció” riporteri munkát úgy fogtam fel, hogy ez is szociális munka, de a nyilvánosság erejét is fel tudom használni egy-egy téma árnyalására. – mondja Marcsi.

Számos hajléktalan, fogyatékos és roma témában készített riportja díjat is kapott itthon és külföldön egyaránt.  Például a „Pogácsásjulcsi” című dokumentumfilmje elnyerte a Szegénység Arcai Filmfesztivál rövidfilmes fődíját is.

Külsős óraadóként már sok éve fut a „Társadalmi jelenségek a média tükrében” című, Marcsi által megálmodott kurzus a Wesley János Főiskolán, ahol korábban ő is végzett.

A tanítással ötvözni szeretné a szociális munka során és a médiában megszerzett ismereteit, tapasztalatait. Az órákon azt vizsgálják, hogy a szociális szféra mennyire tudja, vagy éppen nem tudja „tematizálni” a médiát, milyen a szociális munkáról kialakult kép a társadalomban és hogyan lehet ezt pozitívan befolyásolni.

A szabadúszás szabadsága

A Kossuth Rádiót is utolérte a leépítési hullám, Marcsinak is újra kellett terveznie. Amíg kitalálta magát, beállt önkéntes mentornak a börtönrádióba, szívesen hasznosította a rádiós és szociális munkás tapasztalatait, és mint mondja, saját félelmein és előítéletein is dolgozhatott közben. Majd újabb tanulmányok következtek.

A szociális munkájából és a segítő beszélgetésekből inspirálódva mediációt és coachingot kezdett tanulni, és ezzel az új tudással örömmel fogadták vissza egykori munkahelyére, a családsegítőbe.

– Már nem családgondozónak mentem vissza, lehetőséget kaptam, hogy belejöjjek a mediációba, gyakorlott mediátorok vezetésével a válásban lévő családok konfliktusait kezeltük. Később én lettem itt az intézményi kommunikációs is.

Majd egy kedves kolléganőmmel, Kereszti Zsófival kitaláltuk a „Lakossági Minőségi Én-idő” tréningünket, ami már két éve töretlen népszerűségnek örvend Óbudán. Ekkortájt lettem vállalkozó és kezdtem bele vállalkozás szinten is a kommunikációs, motivációs tréningek tartásába, a coachingba és a mediációba is. – avat be Marcsi.

Nem adtam fel munkát soha, de ha megéreztem a „kiégés” szelét, vagy azt, hogy nem vagyok a helyemen, kerestem egy kedvemre való képzést és váltottam, ha kellett, akkor szférát is.

Az életem, akár egy „kördamil”, amire a gyöngyöket szokták felfűzni. Az évek során pedig erre a stabil fonalra gyűjtöm a színes gyöngyeimet, amik a tanulmányaim.

Mára már így rajzolódik ki számomra egy színes „gyöngysor-hivatás”, amiben jól megfér egymás mellett a tréneri, az oktatói, a coach, a mediátor és a média munkám is.

Ne a különbözőt, a hasonlót keressük egymásban

Amikor arról faggatom Marcsit, érzett-e valaha előítéletet, bizalmatlanságot, bántást roma származása miatt, azt válaszolja, hogy neki ezekre valahogy sosem volt „szeme és füle”, csak ment az álmai után, és embertársairól mindig a legjobbat feltételezi.

– Én a mai napig annyira „naiv” vagyok, hogy ha esetleg egy illatszerboltban mégiscsak megkülönböztetett figyelmet kapok egy biztonsági őrtől és mellém szegődik, akkor azt úgy fogom fel, hogy milyen „kedves”, hogy segít nekem, ezért inkább a legmagasabb polcon levő parfümöt kérem el tőle.

– Ilyenkor együtt „illatolunk” és közben jól el is beszélgetünk. Sokat segít az ilyen és hasonló helyzetekben a tudatosan alkalmazott humor és a fájdalmas szituációk „átkeretezése”. – avat be Marcsi.

Nekem ez a tudatos „énvédő” technikám, mert ha túlságosan a lelkemre venném az ilyesmit, akkor az  nagyon sötét, negatív érzelmi örvénybe vinne le. Ezért inkább egy ponton túl nem megyek mélyebbre a negatív dolgok megélésébe, mert lehet, hogy lent is maradnék és egyedül vissza se tudnék jönni, az meg kinek lenne jó?

Ehhez a hozzáálláshoz szükségem volt már gyerekként is az élő hitemre és arra, hogy szó szerint elhittem a falusi papunknak és anyámnak is azt, hogy Isten szemében mindannyian egyformák vagyunk.

Ezen kívül még a számtalan önismereti munkának, tanulásnak is köszönhetem a kellő önbizalmamat az élethez. Az egészséges önszeretetem pedig abban segít nekem, hogy se többnek, de kevesebbnek se érezzem magam másoknál!

Kiemelt kép: Baranyai Marcsi

Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Kérlek támogasd munkánkat, hogy továbbra is írhassunk neked. Leszel az egyik támogatónk?