Mire taníthat a bénulás? Arra, hogy nincs jó és rossz. Hogy a hátrányból lehet életfeladat is. És nem mások véleménye számít, hanem a hit önmagunkban. Olvasónk, Melinda története.
Január 2-án születtem. Beragadva a szülőcsatornába, fuldokolva, hosszú procedúra után. Nem volt bent édesanyám orvosa, így más szülészorvost rendeltek ki mellé, aki viszont nem szerette volna, hogy megszülessek. Mivel addigra én már bent voltam a szülőcsatornában, így leállította a szülést. Csak később jött rá, hogy már elindult a folyamat, így azt akkor felgyorsította, hogy mégis meg tudjak születni. Mivel addigra oxigén híján voltam, és kapkodtam a levegőt, így elvittek egy másik kórház inkubátorába, ahol az első hónapomat töltöttem.
Fél év után derült ki, hogy féloldalra, a jobboldalamra lebénultam. Teljesen lemondtak rólam az orvosok, azonban a családom nagyon hitt bennem és teljesen mellettem állt.
Fél éven keresztül azt mondogatták az orvosok a szüleimnek, hogy nem fogok tudni megtanulni beszélni. Mára már kommunikációval foglalkozom és nagyon interaktív, kommunikatív személyiség vagyok.
Azt jósolták a szüleimnek az orvosok, hogy nem fogok megtanulni járni. Már kilenc éve zumbázok, előtte pedig afrikai táncoltam, rock’n’rolloztam, ír és skót táncházba jártam.
Annak ellenére, hogy magas pontszámot értem el a teszteken, az iskolaelőkészítőben a tanárok olyan jövőt vízionáltak a szüleimnek, hogy nem fogom elvégezni a nyolc osztályt sem.
Elsőben közölték velük, hogy nem fogok tudni megtanulni olvasni. Egy hónappal később olvasási versenyt nyertem.
A gimnáziumban azt hallgattuk az akkori osztályfőnökömtől, hogy nem jutok el az érettségiig. Mára két diplomát szereztem, egy angol nyelvtanárit és egy angol szakfordítóit. Dolgoztam ösztöndíjas fordítóként az Európai Bizottságban, kutatás-fejlesztési cégeknek is. Jelenleg pedig EU-s pályázatokat fordítok, nemzetközi delegációk szervezésében veszek részt, mellette pedig esélyegyenlőségi és különböző pszichológiai témájú cikkeket írok és fordítok.
Kiskoromban nagyon pöszén beszéltem a bénulás miatt. Évekig jártam logopédiára, amikor is a kábeltévéknek köszönhetően felfedeztem, hogy a britek és az amerikaiak is „pöszék”, így elkezdtem tanulni angolul.
Akkor voltam hétéves. Teljesen beleszerelmesedtem az angol nyelvbe – ami aztán helyre is tette a magyar beszédhibámat.
Nagy álmom volt, hogy kijussak az USA-ba, mely a 20-as éveimben meg is történt. Az amerikai magyar közösséggel foglalkoztam és önkénteskedtem az amerikai-magyar rádióban, ahol könyvismertetőket készítettem amerikai-magyarok által írt könyvekből a hallgatóság számára. A kinti tapasztalatomnak köszönhetően hazajövetelem után elkezdtem spanyolul tanulni – amihez szintén előny az addigra már helyrejött gyermekkori pöszeségem.
A pszichológia iránti érdeklődésemet annak köszönhetem,
hogy mindig is kutattam, mi lehet az olyan emberek gondolkozási mintázataiban, akik anélkül, hogy megismertek volna, rámsütötték, hogy „úgysem fogom elérni, amit szeretnék”, és sokkal kevesebbet néztek ki belőlem.
Integrált bölcsődébe, óvodába és iskolába jártam. Akkoriban még tanároknak, diákoknak (és orvosoknak is) ismeretlen volt a bénulás fogalma. Gyerekkoromban annyira ismeretlen volt ez a fogalom, hogy még a járókelők nagy része is megbámult az utcán.
A valamilyen szempontból sérült emberek külön, az arra a sérültségre szakosodott iskolába jártak – egy-két kivételtől eltekintve, mint amilyen én is voltam. Ennek ellenére azonban voltak kivételek tanárok és diákok között is, akiknek nem volt életidegen a sérült emberekkel való bánásmód, mert előfordult, hogy volt sérült a családjukban vagy ismerősi körben.
A pszichológiának köszönhetően egyre többet és többet értettem meg az emberi viselkedésből és elkezdtem még inkább beleásni magam. Később elkezdtem pszichológiai cikkeket fordítani és írni. A pszichológia mindenhez kell, mindenben ott van.
Az agykutatás és az agyműködés már kamaszkorom óta érdekel. Édesanyám sokat mesélt arról, hogy ha egy agyterület oxigénhiányt kap, és gyengébben működik, akkor egy másik agyterület veheti át a „szerepét”, és megerősödhet, mint amilyen a nemlátók esetében is; a látásuk helyett a tapintásuk és a hallásuk erősödik fel. Az utóbbi években a neuroplaszticitás került fókuszomba, miszerint az agy rugalmas és alakítható új ismeretek és tapasztalatok hatására.
Mire tanított a bénulás? Az agy szeret mindent címkézni: ez jó az pedig rossz. A felszínen egy adott esemény, élethelyzet tűnhet rossznak, hátrányosnak (melynek megoldásával szükséges foglalkoznunk és energiát rászánnunk), de később kiderülhet, hogy lehet benne kincs, életlecke, fejlődési lehetőség, mely önmeghaladásra késztethet minket.
Mindenhez kitartás kell az életben, semmi sem „instant” történik, és az erőfeszítés segítségével elért sikerek mindig édesek. Minden egy folyamat, még maga az élet is.
Megtanított arra, hogy inkább önmagamban higgyek, és azoknak, akik engem jól ismernek, ne pedig azoknak az embereknek, akik csak felszínesen látnak engem.
Másrészt megtanított arra is, hogy mindig a dolgok mélyére nézzek, keressem az összefüggéseket és ne elégedjek meg a felszínnel, mert az egy hamis, torz képet adhat a másikról és a világról.
Megtanított még arra is, hogy mindig a jó értelemben vett alázattal forduljak a munkám és az életem más területe iránt. Továbbá megtanított még arra is, hogy minden ember hozzátehet az életemhez valamit, mint ahogy én is hozzáteszek az életükhöz, és tanítjuk egymást valamire.
Én a bénulásomra életfeladatként tekintek, melyen keresztül ezeket meg kellett tanulnom. Mára már csak a jobb kezem gyengébb, és az állapotom nagyon sokat fejlődött a sok fizioterápiának köszönhetően.
Ne hagyjuk magunkat befolyásolni a negatív gondolatok vagy olyan emberek által, akik nem ismernek minket igazán és azt sem ismerik, hogy mire van szükségünk! Bíznunk kell saját képességeinkben, és saját magunkra és azokra hallgatni akik a legjobbat akarják nekünk.
Fotó: a szerző saját képe
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
