A bűnügyi helyszínelőként dolgozó Törteli Eszternek egy gúnyos megjegyzés forgatta fel alapjaiban az életét, amelynek hatására radikális életmódváltásba kezdett, és nem csupán a plusz kilókkal számolt le, hanem az önbizalomhiánnyal is. Ma két gyönyörű gyerkőc boldog édesanyja, akik azt sem bánják, ha Eszter „a mennyországtól kettővel lejjebb dolgozik”.
„Egy napon, amikor hazafelé sétáltam, átvágtam egy téren, ahol a padon fiatalokból álló csapat bandázott. Miközben elhaladtam mellettük, hallottam, ahogy kinevetnek: »nézd már, hogy izzad az a dagadt nő!« – mondták, pedig akkor még csak 24 éves voltam, talán illett volna lánynak hívni, de ahogy akkor kinéztem!” – írta Törteli Eszter, a Fogyó kifogások című pályázatában, amellyel 2019-ben Terézanyu-díjas lett.
Furcsa, hogy belülről, a zsírbörtönből kinézve nem tűnt olyan vészesnek a helyzet, nem éreztem olyan kövérnek magam, pedig az voltam, 121 kiló, 24 évesen. Az ominózus eset után szinte sokkot kaptam, akkor döntöttem el: ez nem mehet így tovább!
– meséli a nem mindennapi hivatásban, bűnügyi helyszínelőként dolgozó fiatal nő. Ahogy rápillantok, látom magam előtt azt a hosszú utat, amit megtett ez a most 33 éves, sportos, vibráló tekintetű, gyors beszédű, energikus nő.
Több mint 50 kilót fogyott!
– Már a homokozóban is csontokkal játszottam – válaszolja viccesen, amikor azt kérdezem tőle, ugye nem ötévesen döntötte el, hogy ezt a szakmát választja? – Szóval nagyjából abban az időben – teszi hozzá. Kislányként is érdekelte az emberi test működése, a különböző halálesetek, és amikor már tudta, hogy mit jelent ez a kifejezés, orvosszakértő szeretett volna lenni. Addig azonban túl sok kémiát és biológiát kellett volna tanulni, amivel állítása szerint alaposan meggyűlt volna a baja, így inkább egy ehhez hasonló pályát keresett, ami végül a Rendőrtiszti Főiskoláig vezette.
– Az iskola utolsó éveiben szaladtak fel rám a kilók, szinte észrevétlenül. A vizsgákra készülve csak a tanulásra koncentráltam, a rendszeres sport elmaradt az életemből, és amikor nyomozóként elkezdtem dolgozni, egyszerűen beszippantottak a mindennapok. Imádtam a munkámat, óriási lendülettel vetettem bele magam, hol éjjel ettem, hol hajnalban, általában gyorskaján éltem – szerintem két év alatt híztam meg ennyire. De azon a napon, amikor a téren kinevettek, és utána megláttam a tükörképemet a lépcsőházi üvegajtóban, az megadta a lökést a teljes életmódváltáshoz. Letettem a cigit, elkezdtem hetente háromszor edzőterembe járni (ahol persze próbáltam láthatatlan maradni). Először 15 kilót adtam le, de ez még nem volt elég.
Eszter kis idő múlva újabb 15 kilótól szabadult meg, ekkor ismerte meg a férjét, majd megszülettek a lányaik, de az elhivatott édesanya ezután sem hagyott fel a rendszeres mozgással. Azóta sem fogyaszt cukrot, alacsony szénhidráttartalmú ételeket készít, edzésvideókra tornázik otthon és rendszeresen fut. Az aktív életnek köszönhetően ma 70 kilót mutat Eszter alatt a mérleg, ő pedig fotózásra jár, hogy dokumentálja: a kitartás bizony meghozza gyümölcsét. Most remekül érzi magát a bőrében, a kezdet viszont nem volt könnyű.
– Eleinte tornázás utána a padlón fekve sírtam, hogy ezt én nem tudom végigcsinálni. Közben a gyerekek a járókából figyeltek engem, és ahogy néztem a két csodás, tip-top kislányomat, arra gondoltam, hogy ilyen szép gyerekeknek nem lehet ilyen csúnya anyukája. Attól kezdve gyakran együtt nyomtuk az edzéseket és a lányok rajtam csimpizve élvezték a közös tornát.
Minden helyszín „mesél”
Ma már egyre több „férfiasnak” kikiáltott szakmában jelennek meg hölgyek, de a bűnügyi helyszínelés még most sem kimondottan népszerű a gyengébbik nem körében. Meg is kérdeztem Esztert, mi vonzotta őt erre a pályára?
– Világéletemben pörgős voltam, nem száz, de kétszáz százalékon, és tudtam, hogy egy monoton, irodai munka nem nekem való. Ebben a hivatásban a változatosságot szeretem, hogy használnom kell a fantáziámat, a kreativitásomat, ugyanakkor remekül működő csapatmunkára is szükség van. Folyamatosan gondolkodásra késztet, hiszen nem lehet hibázni, nem szabad figyelmen kívül hagyni egyetlen fontos részletet sem a bizonyítékok felkutatásánál, mert ha így lenne, akkor egy lehetséges bűnözőt hagynánk futni…
De vajon, hogyan kell elképzelni egy éles riasztást? Úgy, mint a bűnügyi sorozatokban?
– Nagyjából igen, tudjuk meg Esztertől. – Amikor a kollégáimmal kimegyünk egy tetthelyre, még senki sem tudja, mi történt, de aztán elkezdjük rögzíteni a nyomokat, mert minden helyszín „mesél”. Az igazi sikerélmény pedig az, amikor megkapjuk a visszajelzést a többi kollégától, hogy a mi munkánk segítségével sikerült megtalálni az elkövetőt.
Figyelem Eszter mozdulatait, finoman sminkelt arcát, nézem a csinos kis fekete ruhát, amit visel, és ami épp annyit villant fel egzotikus tetoválásaiból, amire te is azt mondanád: ez nem semmi! Hallgatom a történetét, és arra gondolok, mennyire egyben van ez a nő! Én bizony nem félnék végigmenni vele egy sötét utcán, közben pedig fúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy nem érik-e atrocitások a megjelenése miatt?
– Soha nem éreztem semmilyen megkülönböztetést a munkám miatt, és mivel az egyenruha uniformizál bennünket, talán csak a sminkemmel tűnhetek ki a kollégáim közül. Számomra inkább az volt nagy dilemma, hogy mikor vállaljak gyereket, meddig maradjak otthon, miként tudok majd lelassulni, hogyan tudom később a hivatással járó hektikus időbeosztást és állandó készenlétet összehangolni a családdal?
Kiegyensúlyozott családi élet
Eszter bátran vállalja, hogy ő azok közé a nők közé tartozik, akiknek nem való a kizárólagos anyaság és akik arra törekszenek, hogy megtalálják az egyensúlyt a munka–magánélet frontján. Mindkét lányával 1-1 évig maradt otthon, és úgy gondolja, a gyerekek nem sínylették meg a korai közösségbe kerülést, hiszen amikor együtt vannak, akkor maximálisan csak rájuk figyel. A 4 és 6 éves lánykáknak pedig édesanyjuk foglalkozásával sincs semmi problémájuk.
– Amikor először megkérdezték, mi a munkám, azt feleltem, hogy olyan bácsikkal és nénikkel dolgozom, akik már nem élnek… Mire az egyik felkiáltott: „Anyaaa, akkor te a mennyországban dolgozol?” Mire azt válaszoltam, hogy „kettővel lejjebb”.
Sokat beszélünk arról, hogy a halál bizony az emberi élet része, és ők a legnagyobb természetességgel rajzolnak nekem koponyát anyák napjára a virág mellé, ráadásul van halálfejes egyenpólónk is!
Most már szereti önmagát
Amikor felhívtam Esztert, hogy interjút készítsek vele, épp akkor jött haza munkából és elnézést kért, hogy épp csak „vegetál”. Megkérdeztem, hogy van-e bejárónője, vagy segít-e neki valaki ellátni a klasszikus háztartási teendőket, mire azt felelte, hogy sokkal jobban be tudja osztani az idejét, mintha napi 8 órában vagy három műszakban dolgozna.
– Azt szoktam mondani, hogy egyszerre húzok le három műszakot, de nem viszem haza a munkát. Mivel a szakmámban ritkán van happy end, muszáj érzelmileg függetleníteni magam, ilyenkor gyorsan elvégzem a ház körüli dolgokat, amíg a lányok oviban vannak, de persze a férjem is besegít. A 24 órázások során a szervezetem mindent megtesz, hogy éber maradjon, ezért az elalvás problémás szokott lenni, de már erre is vannak technikáim. Sporttal és írással kapcsolom ki magam, utóbbi egy ideje már a hobbim is, a fogyásomról szóló történettel lettem tavaly az egyik Terézanyu-díjazott, ami csodálatos visszajelzés volt.
Eszternek szüksége volt arra a gúnyos megjegyzésre ahhoz, hogy 121 kilóról megfordítsa az életét, mert a kezdeti sokkot a felismerés és az elszánt, kitartó munka követte… Az „ápol és eltakar” ruhákat azóta nőies darabokra cserélte és boldogan vállalja a tetoválásait is, valamint azt, hogy szereti önmagát. Másokat pedig arra igyekszik ösztönözni, hogy legyenek tudatosabbak és vegyék kezükbe az életüket addig, amíg nem késő.
„Munkám során körülvesz a halál…, ha valamit tanulhatok ebből, az az, hogy sosem késő változtatni. Ne holnaptól, mától. Mert nemcsak a kifogások fogynak el, hanem egyszer a holnapok is. Merj élni, merj változtatni, mert mások sokan vannak, de belőled csak egy van. Élj úgy, ahogy szeretnél!” – írja pályázata végén, és ha valaki, ő tudja, mit jelent ez!
Fotók: A szerző felvételei
