Szolgálat és végtelen alázat jellemzi Magda Krisztina életét, aki nem egy tipikus női szakmát választott magának, amikor mentőgépkocsi-vezető lett. Nemcsak az ide vezető útról, motivációkról beszélt nekünk kendőzetlen őszinteséggel, hanem azokról a nehézségekről is, amelyekkel minden nap meg kell küzdeniük a bevetéseken. Ahogy mondta ugyanis: „halott hős nem ment életet”.
24 órás műszak után kevésbé fitt az ember – gondolnám én, de Magda Krisztina energikusságával és összeszedettségével hamar rám cáfol. Pedig az előző éjszaka sem volt könnyebb, mint a többi. Ráadásul a pandémiás helyzet csak még egy lapáttal rátesz az eddigi munkamennyiségre. Krisztina ugyanis eredetileg békéscsabai, ám tavasszal, a koronavírus-járvány berobbanása óta kétlaki életet él, és szülővárosa, valamint Budapest között ingázik.
– Nagyon érdekesen alakul ez az év. Amikor ugyanis felütötte a fejét a járvány, akkor az esetszámaink drasztikusan lecsökkentek. Ennek hátterében az állhatott, hogy az emberek féltek kimozdulni, nehogy elkapják a vírust. Amikor viszont oldódott a karanténhelyzet és jött a nyár, megint visszakúsztak a számok. Most már a tavalyi adatokat is elértük, sőt, le is köröztük őket… – árulta el, majd beavatott abba is, hogyan lett belőle mentőgépkocsi-vezető, és milyen nehézségekkel kell megküzdeniük nap mint nap.
Nem tipikus női szakma
Azt biztosan kijelenthetjük, hogy az óvodában kevés kislány álmodozik arról, hogy mentőgépkocsi-vezető legyen. Krisztina mégis nagyon büszkén tekint a hivatására, és egyáltalán nem bánta meg, hogy erre vezetett az útja.
– Valóban nem ezt a munkát választja a legtöbb nő – mesélte nevetne Krisztina –, de ettől még miért ne tehetnénk így? A hölgyeket általában a segítő, ápolói attitűddel párosítják előszeretettel – ez nekem is sokat segít. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem sok nő vállalkozik a PÁV I-es vizsgára (megkülönböztető jelzést használó gépjármű vezetésére jogosító vizsga – a szerk.). Részben biztos ez is közrejátszik abban, hogy kevés hölgy dolgozik ebben a hivatásban. Szerencsére a szakmából senki sem kérdőjelezi meg a létjogosultságunkat.
Már a repülés felé kacsingat
Krisztina elárulta, hogy legnagyobb ellensége a semmittevés, ezért folyamatosan pörög, aminek jó hasznát veszi a munkahelyen is. Az egészségügy iránti elköteleződése pedig már gyermekkorában megmutatkozott, így nem volt kérdés, hogy a középiskolát már célirányosan fogja végezni.
– Az ötlet egyébként a keresztapámtól ered, aki folyamatosan arra biztatott, hogy több lábon álljak és szerezzek minél több szakmát. Így lettem gépjárművezető-szakoktató, mentőgépkocsi-vezető, habilitációs kutyakiképző, de ápolói és úszómesteri végzettséggel is rendelkezem. Aztán ABC-ben haladva letettem az összes kategóriában a jogosítványt. Motorozni például kifejezetten szeretek, és kacérkodom a gondolattal, hogy helikoptervezetésre érvényes jogosítványt is szerezzek, szóval azt érzem, hogy bőven maradt még meghódításra váró terület, ahol fejlődhetek – sorolta lelkesen Krisztina, aki a motivációiról is mesélt.
A szolgálat és a kihívás élteti
Ahogy mondta: olyan szakmát szeretett volna választani magának, ahol másokat szolgálhat, segíthet, és ahol változatos kihívásokkal találkozhat.
– Amikor hivatást kellett választani, akkor számomra nagyon fontos volt az, hogy emberek vegyenek körül. Másrészt ezen a területen olyan dolgokat lehet megtanulni, amit a hétköznapi életben is lehet kamatoztatni.
Gondolok itt például arra, hogy megismertem az egészséges életmód alapjait, a mozgás fontosságát. Megtanultam saját étrendet összeállítani, és azt is, hogyan jelez a testem. Említettem már, hogy nem szeretek sokáig egy helyben lenni. Folyamatos változásra, új kihívásokra vágytam, elkezdtem keresgélni a lehetőségeket, és végül mentőgépkocsi-vezetőként találtam meg a helyemet. Számomra egy új feladat egyáltalán nem ijesztő, sokkal inkább kerozinként működik, és akkor érzem magam igazán elememben, amikor meg kell oldani valamit.
Felharsan a sziréna, indul a bevetés
Mentőgépkocsi-vezetőként Krisztina nem is választhatott volna változatosabb munkát – itt tényleg nincs két egyforma eset. Megkértem, hogy vázolja fel, hogyan néz ki egy napja.
– Nálunk 6-7 óra között vannak a műszakváltások. Van, aki 12 órázik, néhányan pedig 24 órás szolgálatot teljesítenek. Általában korábban érkezem, átöltözöm, rákészülök a munkára, beszélgetünk a többiekkel, majd megkezdődik az autók átvétele. Ezután alapos ellenőrzést végzünk, hogy a munkára alkalmas műszaki állapotban és menetfelszereléssel tudjuk megkezdeni napot. Majd egy táblagép segítségével mindezt jelezzük a központ felé – ekkor az egység már bevetésre alkalmas.
Amikor beérkezik a riasztás, akkor a GPS alapján próbálunk a leggyorsabban és legbiztonságosabban eljutni a célhoz – miközben fejben igyekszünk rákészülni a megérkezésre. Például egy közúti balesetnél sokat ér az előre tervezés: ilyenkor nem mindegy, hogyan helyezzük el az esetkocsit, hogy az ne veszélyeztessen másokat. A rendőrök is nagyon sokat tudnak nekünk segíteni a munka során, így azt sem árt megfontolni, hogy milyen célirányos kérdéseket tegyünk fel. Nagyon sok időt spórolhatunk ugyanis a megfelelő előkészítéssel, ami kincset érhet a gyógyításnál.
Vonuláskor viszont egyetlen dolgot tartok szem előtt: azt, hogy mi magunk odaérjünk a helyszínre, hiszen „halott hős nem ment életet”. Ugyanez igaz akkor is, amikor beteggel vagyunk. Bár kívülről nézve ez nagyon stresszes lehet, én mégsem úgy élem meg mindezt. Ami viszont nagy nehézséget jelent, az a hang torzulása, a közlekedés többi résztvevője nem feltétlenül úgy és onnan hallja a hangot, amerről jövünk. Vannak olyan forgalmas kereszteződések, ahol már ösztönösen – szinte teljesen álló helyzetig – lelassítok, hogy biztonságos legyen az áthaladás.
Emberi sorsok, testközelből
Az évek során Krisztina rengeteg történettel találkozott már pozitív és sajnos negatív oldalról is. Az emberek csak ritkán szembesülnek az életükben olyan eseményekkel, amelyek megrendítik őket, vagy amit nem tudnak uralni, esetleg nem ismernek, ez pedig a mentősökre is óriási terheket rak.
– Amikor kihívnak minket egy esethez, akkor nagyon meg vannak ijedve, néha sokkot kapnak, így külön pszichológia az, hogy őket megnyugtassuk – ehhez nekünk is szükségünk van hidegvérre. Ilyenkor próbáljuk csillapítani a beteget és a hozzátartozókat is, hogy „minden rendben lesz”. Ez néha nem zökkenőmentes és sokszor nagyon sok energiát emészt fel. Előfordult már olyan eset is, amikor kifejezetten agresszívan léptek fel ellenünk. De szerencsére a nehéz pillanatokra kettő jó is jut. Nemrég kaptunk egy levelet, amelyben megköszönték a munkánkat és a hozzáállásunkat.
Azt, hogy Krisztina és a csapat többi tagja milyen átéléssel és szenvedéllyel végzi a napi feladatokat, nehéz lenne annál jobban érzékeltetni, mint azzal az egy mondattal, amit a búcsúzásunkkor mondott: „nagyon szeretem ezt a munkát és büszke vagyok rá, hogy mentőgépkocsi-vezető lehetek… tudod, ha nem kapnék egy fillért sem ezért az egészért, akkor is ezt csinálnám”!
Fotók: Benkő-Molnár Fanni
