Generációk nőnek fel az esély reménye nélkül magukra hagyva. Ott, ahol elfogynak az illúziók, csak a valóság hatása, egy segítő beszélgetés az, ami jó döntésekre viheti az embert. Danó Éva egy volt a sok közül, de reménytelenségénél a hite és a szorgalma erősebb volt, ma ő támogatja azokat, akiknek az örökölt sorsból kilépni nehéz.
„Cigánynak születtem és szegénynek is. Anyám sem írni, sem olvasni nem tudott. Gyerekként megfigyeltem az embereket, a viselkedésüket, mozdulataikat. Bolyongtam és fogalmam sem volt, hogy lesz-e helyem ebben a világban nekem, akit a szerencsétlenség ekkora mértékben sújt. Kilencévesen hoztam az első döntésemet, másképp akarok élni, mint a szüleim. Sokat fogok dolgozni, nem dohányzom, nem iszom és nem lesz olyan férjem, mint az apám. Mert apám anyámat verte, anyám meg a gyerekeit” – részlet Danó Éva írásából, ami 2019-ben a Terézanyu-pályázat fődíját kapta.
Éva hatgyermekes családba harmadik gyerekként, első lányként érkezett, és ez nagyban meghatározta a családban betöltött szerepét már kislányként is. Számtalan munkát elvégzett a szülei helyett, és szégyellte a ruháikat, a pénztelenséget, anyja depresszióját, apja agresszióját. Zárkózottá vált, de azt meséli, egy beszélgetés megfordította a sorsát.
„Hétévesen találkoztam a játszótéren egy hölggyel, akit rendkívül szépnek találtam. Vettem a bátorságot és megszólítottam. Ő kedves volt és beszélgetett velem, és akármikor visszagondolok erre az alkalomra, mindig összekapcsolódik ez a találkozás azzal a gondolattal, hogy Isten itt fogadott kegyelmébe. Ez a hölgy egy református lelkész felesége volt, gondolom, hogy imádkozott értem. Ő nem tett mást, csak beengedett a családjába, és láttam, hogy másképpen viselkednek, beszélgetnek, esznek és hisznek. Én itt, ebben a családban lettem bátor” – írja pályázatában.
Eljönni, tanulni, visszamenni, segíteni
Ez a bátorság megalapozta Éva későbbi döntéseit, tizenöt évesen dolgozni kezdett, függetlenedni akart a szüleitől, és megvásárolni mindazt, amiről addig csak álmodott, rendes cipőt, fehérneműt, szép ruhákat. Nyolc-tíz órákat dolgozott, minden keresetét hazaadta, így akarta támogatni is őket. A szülők egy idő után megérezték, hogy nem irányíthatják már a lányukat, aki egészen más életre készült, mint amit otthon látott.
– Édesanyám elhunyt, apám még él, ritkán találkozunk, ennek ellenére tudunk beszélgetni. Nem neheztelek rájuk, nekik is megvolt a saját történetük, biztos, hogy abban is sok fájdalom volt.
A szüleim tudomásul vették azt a döntésemet, hogy másképpen kívánok élni. Eljöttek a református templomba, pár hónapig jártak is, a bátyám ott konfirmált és a húgom is látogatta az alkalmakat. A testvéreim nagyon szorgalmas emberek lettek. Ha van olyan közöttünk, akinek átmenetileg komoly gondjai vannak, vagy egy függősség gyötri, akkor mindig eszembe jut, hogy a terhelt gyermekkor súlya is hathat másként az emberre, és emiatt válhat nehezebbé a sorsa.
Éva 18 évesen költözött el szülővárosából, kezdetben egyházi szervezeteknél, adománygyűjtési munkákban vett részt, ráérzett a segítő munka ízére. Jelentkezett a Károli Gáspár Református Egyetem főiskolai karára, felsőfokú képesítést szerzett, és szociális asszisztensként kezdett dolgozni.
– Ebben a munkában azt szeretem, ha sikerül a problémát a család „nyelvére” lefordítani, mert nagyon szép dolog az adományozás, de nem oldja meg a mélyen gyökerező nehézségeket. Ha sikerül megértetni velük, hogy miért fontos a gyermekeik továbbtanulása, az már jó eredmény – mondja Éva.
Hozzáteszi, hogy ezen a munkán keresztül a társadalom minden szegmensébe betekintést lehet nyerni, és bizony súlyos állapotok vannak, óriási a különbség családok életminősége között. A leszakadó rétegek felzárkóztatására komoly, jól kidolgozott programok kellenének, és teljes ráhangolódás a nehéz sorban élő emberekre.
– Egészen más munkát igényel az, amikor 12 éves lányokat nem engednek iskolába, nehogy megszöktessék őket, és ne a család akaratából kijelölt személyhez kényszerítsék férjül. Másfajta elkötelezettséget igényel a segítőktől az is, ahol a szegregátum nagymamái a legnagyobb drogdílerek és 10-12 éves gyerekek már szerhasználók, és a legolcsóbb méreggel füstölik totálisan kábultra magukat (alufóliába csomagolt por, amit ha alágyújtanak, füstté válva szippantják fel az orrukon, szájukon keresztül). Az ő esetükben már az is sikerélmény, ha egy fiatal bevállalja a drogrehabilitációt, le tud szokni a szerhasználatról, és megértő nevelőszülőkhöz kerülve másként alakul a jövője.
Amikor arról faggatom, érte-e valaha hátrányos megkülönböztetés a származása miatt, azt feleli, hogy fiatalként a szeretethiány borzasztó megfelelési vágyat alakított ki benne, így előfordult, hogy hagyta magát megalázni, hiszen azt gondolta, attól lesz jó, ha mindent eltűr. Ahogy gyógyult a lelke, úgy állt helyre benne az önbizalma és józan ítélőképessége. Mindig is rendkívüli igénye volt arra, hogy felnézhessen, tanulhasson a nála nagyobb tudású emberektől. Manapság már semmilyen megkülönböztetés nem éri, sőt rengeteg szeretetet, elismerést kap a kollégáitól.
Egyetlen emlékem sincs, hogy anyám megölelt volna
Amikor a Terézanyu-pályázatok zsűritagjaként, a többiekkel együtt, szinte egyhangúlag Éva anyagát helyeztük első helyre, már akkor is megdöbbentett, hogy ennek a finom anyagból szőtt léleknek micsoda kitartás és eltökéltség kellett ahhoz, hogy kitörjön a kereteiből, de ne fordítson hátat azoknak, akik segítségre szorulnak, és akikkel – átélt tapasztalatai okán – csak ő képes megtalálni a hangot.
„A legnagyobb bátorság ahhoz kellett, hogy merjem másként csinálni, merjem elutasítani azt, ami az örökségemben vállalhatatlan. Amikor az ember gyerekként hányást takarít a szülei után, ott születnek az elhatározások, hogy én ilyen állapotban sosem leszek. Utáltam anyám fájdalmasan keserű arcát, amivel rám nézett. Tudtam, ilyen sem akarok lenni soha. De ennek ára van” – írja magáról.
Éva a szociális munka szinte minden zugát bejárta, ma esetmenedzserként dolgozik, és leghőbb vágya reményt és hitet adni azoknak a gyerekeknek, akik a családjukban nem kapják meg. Az állami szociális ellátórendszer nem elég a leszakadó rétegek gondjainak megoldására, a családsegítőkben dolgozó kollégák adminisztratívan súlyosan túlterheltek, és alig kapnak mentális támogatást, hogy ebben a közegben ne égjenek ki. Prevenciókkal, rendszeres jelenléttel kell támogatni ezeket a gyerekeket, és a hátrányos helyzetből kikerülve vissza kell menni oda, és őszintén beszélni arról, hogy milyen belső harcok árán sikerült más életutat választani, mert minden fájdalom ellenére megéri élni – magyarázza Éva lelkesen.
Árnyékból a fényre
Amikor azt kérdezem tőle, ő mit tesz kiégés ellen, hogyan töltődik fel, elmondja, hogy régi vágyának hódol éppen: teológiát tanul, mert a hit mindig meghatározó erő volt az életében, a munkájában is segít, közben élvezi a tudományhoz való hozzáférés csodáját. Legszívesebben a családja, három gyermeke körében van, szeret olvasni és beszélgetni azokkal, akik közel állnak hozzá.
– Ahogy nőttek a gyermekeim, úgy avattam be őket egyre jobban a gyermekkori élményeimbe, így tisztában vannak azzal, honnan jöttem. Sokat beszélgetünk arról, hogyan kell figyelni a saját működésükre, és mik azok a dolgok, amik mellett nem lehet elmenni, és önismeretre jutva, hogyan kell azt kezelni. Arra pedig külön kérem őket, hogy kalibrálják be az őseik viselkedésmintáit, és igyekezzenek azt nem lemásolni.
A férjem és én is felhatalmaztuk gyermekeinket, hogy ha tőlünk rossz mintát látnak, arra is mondjanak ítéletet, és felülbírálva csinálják jobban. Azt gondolom, hogy az én életemnek a pozitívra fordulásában ez egy kulcspont volt. Megítélni a cselekedetet, de az embert szeretni, és így maradt meg a szüleim iránti tisztelet.
Traumáinkon innen és túl
Ezzel a címmel készült dokumentumfilm arról, van-e esély kilépni az örökölt sorsból. A rendező, Skrabski Fruzsina szerint a film öt szereplője, köztük Éva is „pszichológiai csoda”, hiszen bebizonyították, hogy a súlyosan terhelt gyermekkor ellenére létezik út, ami elvezet a normális felnőtté váláshoz.
Amikor azt kérdezem, milyen érzés ebben a példaértékű filmben szerepelni, a tőle megszokott szerénységgel feleli, hogy igazi megtiszteltetés, és hálás azért, hogy lehet ezekről a súlyos dolgokról ilyen őszintén beszélni. Az a célja, hogy felhívja az emberek figyelmét, hogy ma is sok nő él úgy, mint az édesanyja, és ahogyan ő élt.
Nagyon jó érzés ma úgy egy cigány fiatallal vagy hátrányos helyzetű gyermekkel leülni beszélgetni, hogy pontosan tudja, min megy keresztül, éppen ez teszi a munkáját hitelessé. Nagyon szeretne még sok gyermek szívéhez eljutni, és bátorítani őket, hogy van remény a kilátástalannak tűnő helyzetből kitörni, bátorság, jó döntések és azokhoz való erős ragaszkodáson keresztül, teszi hozzá Éva.
„Átkerültem az árnyékos oldalról a fénybe. Anya lettem, csodálatos gyerekekkel megáldva, van egy férjem, aki nélkül soha nem lehetnék az, aki ma vagyok. Elmondhatom, hogy begyógyultak a szívemen azok a sebek, amit a verések, éhezések és a szegénység okozta beszűkült, kábult tudat okozott. Az élet szép, és nagy bátorság szembemenni az árral, de megéri. Ma már nem szégyellem, hogy cigány vagyok. Nem kértem, de ezt kaptam” – írja a pályázatban.
Danó Éva Terézanyu-fődíjas írása teljes egészében ITT is olvasható.
Fotók: Danó Éva
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
