Szlavicsek Judit négy évvel ezelőtt gondolt egy nagyot, és a jogi pályát hátrahagyva családjával a Balaton közelébe költözött. Mindent a nulláról kellett kezdenie, és mivel új munkája a turizmusban inkább fizikailag jelentett kihívást, felszabadult szellemi kapacitását krimiírásra fordította. Meglépte azt, amit sokan nem mernek, és most új karriert épít. Légy/ott című krimije sajátos atmoszférájú, az első pillanattól feszültségben tartja az olvasót. A podcastban a sztoriról beszélgetünk, és arról, szabad-e a Balatont sötét bűntettek helyszínévé tenni egy regényben? Itt viszont arról kérdezem, mi késztette őt váltásra, változtatásra – kalandvágy vagy meggyőződés?
– Egy dunántúli megyeszékhelyen éltem, olyan közegben, ahová nem mennek az emberek, hanem odaszületnek, és életük végéig ott is maradnak. Az ember él egy viszonylag zárt közegben, ahol nem nagyon érik új ingerek.
Elvégzed az egyetemet, megszületnek a gyerekeid, és hogyha végignézel a saját utadon, akkor az utolsó másodpercig meg tudod mondani, mi fog veled történni.
Elindulsz egy pályán – én jogász vagyok –, és kiszámítható, hol fogsz tartani 5-10-15 év múlva, ha elég tehetséges, szorgalmas vagy, és nem jön közbe semmi. Előre tudod, ha mondjuk az önkormányzatnál helyezkedsz el, akkor hány éven belül leszel irodavezető, aztán majd jó esetben igazgató, mi a kifutásod szakmailag, mi a kifutásod emberileg. Az elköltözésünket épp ez okozta. Egyre inkább szorongatónak éreztük azt, hogy láttuk, semmi kihívást, semmi váratlant nem fog hozni nekünk ez az élet, hanem az a kellemes, kispolgári, középkategóriás élet vár ránk, ami nagyon kényelmes, de igazából csak ennyi.
– A külföldre költözés nem került szóba?
– De, persze bennünk is felmerült a külföldi újrakezdés gondolata, ezerféle ötletünk volt. Olyan extrém hely is eszünkbe jutott, mint Új-Zéland, és volt egy sokkal földhözragadtabb „horvát” ötlet is, mivel Horvátország szerelmesei vagyunk és a szigetlátogatás a mániánk – több mint hatvan szigetet láttunk már. Aztán nem mertük bevállalni, hogy a három gyerekünket kiszakítsuk a magyar iskolarendszerből. Rájöttünk, hogy itt van Hévíz, ahová állandóan járunk, és ez a vidék nagyon vonz minket.
4 évvel ezelőtt leköltöztünk egy ötezres, nagyon pici közösségbe, és mindent, ami addig evidens volt, ki kellett, hogy dobjam a kukába, mert nemigen találtam a képzettségemnek megfelelő állást, amit érdemes lett volna elvállalni. Itt álltam negyven pluszosan, és akkor azt mondtam, többé már nem dolgozom jogászként, hanem valami másba fogok.
A turizmusban kezdtem el dolgozni, vagyis egészen konkrétan fizikai munkát végezni. Azokban az apartmanokban, amelyeknek a kiadásával foglalkoztam, én takarítottam, mostam az ágyneműt, vasaltam, mindent én végeztem. Ez rendkívül felszabadítóan hatott rám. Az, hogy én írjak, biztosan nem történt volna meg e nélkül. Amikor az ember irodai, tehát szellemi munkát végez – és én soha nem csináltam mást egész életemben –, akkor az agya nyilván mindig le van kötve valamivel. Csodálom azokat, akik képesek ilyen munka után még bármilyen kreatív, szellemi tevékenységet folytatni, de nekem nem ment. Ha az ember takarít, akkor az agya teljesen szabad, arra gondol, amire akar. Számomra ez fantasztikus felismerés volt, és akkor indultak el bennem a történetek, már volt szellemi kapacitásom írni.
– Ehhez szerintem az írás korábban is kellett, hogy foglalkoztasson téged…
– Igen, az első diplomámat magyar szakon szereztem, és történetesen a krimi műfajából írtam a szakdolgozatomat. Tehát a krimi mindig is foglalkoztatott, csak a másik oldalról vizsgáltam. Az irodalomelméleti, történeti vonatkozásai érdekeltek, illetve ennek a mostoha műfajnak az elhelyezkedése az irodalmi kánonban, mert azért lássuk be, a szórakoztató műfajról érdemben nem illik beszélni ma sem. Magamnak írtam, és a privát Fb-oldalamra is kitettem rövid történeteket. Rengeteg visszajelzést kaptam, és amikor valaki azt írta, hogy „benned egy író veszett el”, akkor azt válaszoltam, „még nem veszett el, mert még élek, és ki tudja, hogy mi lesz”. Teltek az évek, amikor pedig úgy adódott, hogy mindent nulláról kellett kezdenem, akkor azt éreztem, eljött az idő, meg kell próbálnom.
– A gondolkodásod, az életfelfogásod is megváltozott attól, hogy ebből a jól kiszámítható életből kiszakítottad magad, és 4 éve egészen mást csinálsz?
– Gyökeresen megváltoztatott. Nagyon felszabadítóan hatott rám, hogy bármi lehetek és semmi sem, és hogy nem kell feltétlenül „valakinek” lennem.
Ez csak utólag lett világos, mert az ember, amikor vált, akkor már teljesen más perspektívából tudja nézni az addigi életét, tűpontosan látja azokat a pontokat, amiket, amíg benne volt, egyáltalán nem látott. Én csak utólag tudtam meg magamról, hogy mennyire megpróbáltam megfelelni a közegemnek, a családomnak, az ottani társadalmi elvárásoknak, a megszokott, bejáratott útnak. Jogászként nem voltam boldog azokkal a munkákkal.
Amíg benne voltam, nem tudtam ezt, csak most, hogy már nem csinálom, érzem, mennyivel szabadabb vagyok. Persze, hiszen addig azt hiszi az ember, az a normális, mert mindenki úgy él körülötte. Egy egészen új helyzetben rájössz, hogy tényleg, mennyiféle út van! Miért tartott ez ennyi ideig? Miért fecséreltem el negyven-akárhány évet? Miért gondoltam, hogy nekem ez elég lesz? Igaz, én egyáltalán nem bánom, hogy ez így, negyven felett történt meg velem.
Abszolút pozitív hozadéknak érzem például, hogy családként, közösen kellett újrakezdenünk, és ez mindannyiunknak sikeres volt. Biztos vagyok benne, hogy a gyerekeket hosszú távon ez sokkal bátrabbá fogja tenni: egyszer megpróbáltuk, működött, emiatt ők már ezerszer könnyebben fognak váltani.
– A gyerekek és a férjed azonnal támogattak téged ebben a kérdésben, könnyen rávettek, hogy elköltözzetek, új életet kezdjetek?
– A férjem támogató volt, mert ő akkorra már ugyanoda jutott el, ahová én. Szerintem ez a negyvenes korosztály előbb-utóbb elérkezik az életközépi válsághoz, mindenki elkezd gondolkozni azon, hogy akkor ennyi volt? Jó helyen vagyok? Elég nekem, amiben vagyok? És az baj, ha nekem ez elég? Sok olyan barátom volt, aki azt mondta: értem, hogy te el akarsz menni innen, de az „gáz”, hogy én nem akarok? Mondtam nekik, én egyáltalán nem gondolom, hogy mindenkinek váltania kell, én csak azt tudom, hogy nekem muszáj. Hálás vagyok a férjemnek, hogy ebben partner volt, bár neki a munkája miatt technikailag sokkal nehezebben ment.
A gyerekekben viszont nagyon nagy volt az ellenállás. Emiatt voltak álmatlan éjszakáim, hogy megtehetem-e ezt velük. Szerencsére soha nem éreztem, hogy ez az egész rosszul is elsülhet. Fogalmam sincs, miért, de sosem volt kétségem afelől, hogy ez működni fog. Így is lett, hamar beilleszkedtek, rengeteg újdonsággal szembesültek, és ennyi év elteltével már tudom, hogy a személyiségfejlődésükben is nagyon sokat számított a váltás.
Van egy 20 éves egyetemista lányom, aki érettségi előtt kellett, hogy mozduljon akkor. Van egy most érettségiző fiam, és van egy 11 éves kisfiam, tehát mindenféle korúak, de nagyon hamar jöttek a pozitív élmények, a költözésünk után egy hónappal már mindhárman azt mondták, nagyon jó ötlet volt. Óriási megkönnyebbülés volt, mert nőként nagy felelősség és teher kirángatni három gyereket a megszokottból, és valójában csak annyit tudtam nekik ígérni, hogy higgyétek el, jó lesz.
– Krimiírás közben mi mindent tudsz hasznosítani, amit a korábbi életedben megtanultál?
– Volt, aki azt kérdezte tőlem: „Ezért tanultál ennyit, hogy végül elhagyd ezt a pályát, és ne jogászként dolgozz?”. Erre én azt mondom, lehet, hogy soha nem fogok már pénzt keresni jogászként, de a krimiírásban hatalmas előnyt jelent.
Az a fajta logika és rendszerezettség, amit ezen a pályán az embernek szükséges elsajátítania, az nagyon hasznos, mert a krimi rendkívül kötött műfaj, nagyon kemény logikai játék, ahol egy egész rendszert kell felépíteni. Van egy történet, én tudom, mikor mi történik, de a lényeg az, hogy az olvasó folyamatosan becsapva legyen, együtt nyomozhasson, és a végén lepődjön meg.
Ehhez az utalásokat, a sejtetéseket és a nyomokat úgy kell elhelyezni, hogy ne legyenek túl erősek, mert akkor felhívom rájuk a figyelmet, de amikor utólag visszanéz az olvasó, akkor minden a helyére kerüljön és minden nyomot megkapjon. Komoly kihívás, de ezt a játékot nagyon élvezem.
A másik, ami ebből érdekel, az a feszültségkeltés. Nagy krimifogyasztó vagyok, és régen is mindig azt figyeltem, próbáltam ellesni, hogyan tud az író feszültségben tartani, hatni rám? Nagy kedvencem Paula Hawkins A lány a vonaton című könyve – ez meghatározó élmény szerintem sokunknak –, és nagyon hasonló ehhez A. J. Finn Nő az ablakban című krimije. Ezek egyes szám első személyben íródott, női szempontú szövegek, vagyis egészen másak, mint az én könyvem, de imádom az ilyen krimiket, szeretnék egyszer egy ilyet írni. A skandináv szerzők közül mindenki Jo Nesbót említi, én is kedveltem őt korábban, de mióta írok, szakmai kíváncsiságból szívesen olvasom újra például Camilla Läckberg és Yrsa Sigurdardóttir könyveit is, pusztán azért, mert női szerzők. Szerintem igaz az, hogy nincs férfi irodalom, meg női irodalom, de női nézőpont és női érzékenység van. Számomra ez fontos, és ebből szeretném a maximumot kihozni.
És itt a podcast a balatoni krimivel, amelyben Szlavicsek Judit a fényűző életet élő, de sötét titkokat rejtegető emberek közé viszi az olvasóit, ahol egyébként nincs könnyű dolga a kitartó, eszes nyomozónőnek:
Fotó: Hegedüs Szonja.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
