Mire tanít egy betegség? Talán türelemre, elmélyedésre, csodákért való küzdelemre, az egyszerű dolgok iránti örömre, önmagunk megismerésére, mindarra, aminek az ellenkezőjét tapasztaljuk a külvilágban. Kováts Adél lánya, Kováts Laura Rozália különleges bölcsességgel átszőtt felnövekedés történetéből megtudhatjuk, milyen sönttel élni, hogy makacsság és szenvedélyesség is kell a túléléshez, hogy a sors olykor a segítőtársunk, mert a nehézségeink tesznek minket azzá, akik vagyunk.
Rozival 2007-ben találkoztam először személyesen, amikor édesanyjával, Kováts Adéllal készítettem interjút, a Radnóti Színház öltözőjében. A nyolc évesek vibráló kíváncsiságával töltötte be a teret, beszélgetésünk alatt rajzolt, de amikor búcsúzásnál megkérdeztem, mi szeretne lenni, ha felnő, ő azonnal letette a ceruzát, csillogó szemmel ontotta az ötleteit, de ha jól emlékszem a könyvírás nem szerepelt a felsorolásban.
Rozi, hihetetlen, de azóta eltelt tizennégy év, 2021. november 4-én pedig megjelent az első könyved. Milyen olvasói visszajelzéseket kaptál?
Nagyon sok sorstárs ír, akik büszkék rám, és elmesélnek történeteket magukról, és hogy nekik mit adott ez a könyv, és szerintük miért jó, hogy megírtam. Vannak trollkodók is, akiket persze letiltok, de kedves üzeneteket kaptam eddig. Van egy olvasóm, aki nyelvész és magyar tanár, gyógypedagógusokat is tanít, azt mondta, ha ő állíthatná össze a kötelező olvasmányok listáját, ezt biztosan beletenné.
Magyarországon ilyen könyv még nem született érintett szerzőtől, Te mikor gondoltál arra először, hogy megírd a történetedet?
Ez többlépcsős dolog volt, de ott kezdődik, amikor hét évvel ezelőtt bekerültem az Addetur Baptista Gimnáziumba, ahol gépírást is tanultam, és a tanárnőm fél év után azt mondta, hogy olyan jól írok, megpróbálkozhatnék egy könyvvel, és a kezembe nyomott egy írói pályázatot. Rólam azt is kell tudni, hogy ugyan nem diagnosztizáltak diszlexiásnak, diszgráfiásnak, de van néhány tünetem, és azt gondoltam, hogy szövegértésben is akadályozott vagyok, hogyan tudnék én leírni bármit, ami jó lehet erre a pályázatra, és nem foglalkoztam ezzel.
2017-ben csatlakoztam a RIM-be (Radnóti Ifjúsági Műhely), ahol Önbiztosító címmel készítettünk egy előadást, amihez az önbizalomhiány és megfelelési kényszer témájában kellett írnunk egy valódi történetet, egyes szám első személyben illetve arról, ami még érdekel bennünket, például a kirekesztés.
Én sok titkot megfogalmaztam akkor magamról. Mindhárom drámapedagógia tanár elolvasta, és úgy döntöttek, használjuk fel, én pedig monológként adtam elő. Illetve egyszer biológiából kellett ppt-előadást csinálnom, és én a betegségemről, a hydrocephalusról (agyvíz áramlásának akadályozottsága) írtam.
Munka közben rájöttem, hogy sokkal többet szeretnék tudni róla, ezért komolyabb kutatásba fogtam. Egy szép, nyári délutánon, amikor a családom sziesztázott, elkezdtem leírni, amit gondolok, húsz oldal lett meg éjszakáig, de akkor már éreztem, hogy ezzel mindenképpen szeretnék kezdeni valamit.
Volt egy másik mérföldkő az életedben, ami a RIM-hez kötődik, az a bizonyos előadás, aminek a végén Laurából Rozi lett, mesélj erről.
Ez visszanyúlik még általános iskola alsó tagozatára, ahol gyakran „Roziztak”, de csak jóval később, a RIM-ben, az Önbiztosító előadás során tudatosodott bennem, hogy a Rozália név energetikailag erősebb, mert én hiszek az energiákban.
Milyen energiákban?
Az életnek, a tárgyaknak, az élményeknek az energiájában. És hogy nincsenek véletlenek. Minden, ami az életemben változást hozott, annak azért kellett megtörténnie, hogy még több pozitív energiát áramoltasson bennem. De ahhoz, hogy meg tudjak újulni, ahhoz át kellett élnem negatív élményeket, nehéz élethelyzeteket és ez az egész tesz azzá, aki ma vagyok.
Hogyan képzeljük el a napjaidat?
Van egyfajta rutin, amit követek, de azon belül elég változatosak is lehetnek a napjaim, bár a covid miatt inkább itthon vagyok, és az elmúlt félévben kórházról-kórházra jártam, mert sürgősségi, életmentő műtétet végeztek el rajtam. Iskolába is járok, több részletben érettségizem, így jobban tudok teljesíteni, idén angolra készülök.
De, hogy pontosan a kérdésedre válaszoljak, reggel felkelek, elvégzem a megszokott dolgaimat, angol órám van, az online térben mozgolódom, posztokat írok, megebédelek, délután házi feladattal foglalkozom, olvasói levelekre válaszolok, mert úgy gondolom, ha megtisztelnek azzal, hogy írnak nekem, akkor legalább egy héten belül válaszolnom kell. Később kicsit tévézem, zenét hallgatok, youtube videókat nézek, gyakran elliptikus trénerezem, biciklizem, mert a műtét óta picit elhagytam magam.
Milyen műtéted volt?
2020. december 31-én majdnem meghaltam, mert a söntöm elzáródott. Külső drénre tettek, kipucolták az egész szerkezetet, új kamrai szárat kaptam, de ezt még több beavatkozás is követett, ötször műtöttek tavaly, május 25-én volt az utolsó. Nem tudom, most hol kopogjam le, de azóta jól vagyok.
A könyv első fejezeteiben elmagyarázod a hydrocephalus vagyis más néven vízfejűség jelentését, megismerjük a kezelési módszereket, a szövődményeket, hosszú kórházban töltött időket, amitől az emberek többsége retteg, te pedig úgy emlegeted, mint az újjászületésed színhelyeit.
Bizonyos értelemben igen, de azért fél évig ott lenni nem kellemes. Aki hozzám hasonlóan többször megélte, hogy kórházban tudnak rajta segíteni, az ott fogja magát biztonságban érezni, mert a külvilág rejteget veszélyeket, különösen egy beteg kisgyerek számára.
Én babaként is sokat voltam bent, noha nem mindig tudtam, hogy miért, de a fájdalmaimat ott tudták megszüntetni. Az, ahogyan érdeklődöm a betegségemről, az ebből a máig visszatérő érzésből is fakad. Most is rendszeresen mennem kell kontroll vizsgálatokra, és ez nekem összekapcsolódik a biztonsággal.
Tanáraid, fejlesztőid is mesélnek rólad a könyvben, szinte mindenkitől elhangzik a téged jellemző akaraterő, szorgalom, kedvesség. Szerinted milyen a felnőtt Rozi?
Az biztos, hogy kitartó emberke vagyok és talán szorgalmas is. Azt gondolom, ha nem tudsz küzdeni az életben, nem akarod megélni, megérteni a negatív élményeket, akkor nem tud kialakulni a felnőtt éned. De makacs és akaratos is vagyok néha, szerintem ezek hozzá tartoznak a küzdeni tudáshoz…. ja, és hisztis is tudok lenni..
Mikor hisztizel?
Akkor, ha türelmetlen vagyok saját magammal, mert nem tudok valamit megérteni vagy engem nem értenek meg, és ez sokszor magányossá tesz, de próbálok ezen változtatni, nem szeretnék mások számára kellemetlen lenni. Én nagyon szenvedélyes ember vagyok, de ezt a szenvedélyességet kordában kell tartani. De, az biztos, hogy ha nem lennék makacs, akaratos és hisztis, akkor talán nem tudtam volna ezt a könyvet így megírni.
Egyik kedvenc fejezetem a könyvedből a Nőiség boldogsága, és a sorokat olvasva eszembe jutott, hogy huszonévesen mennyire elégedetlen voltam magammal, akárcsak a mai húsz évesek.
Én is azok közé tartozom, akik küszködnek a saját igájukkal, én sem látom magam reálisan, és az internet csak rombolja az énképünket.
Azokkal az adottságokkal, amit a betegségem és azok szövődményei okoztak, pl. a növekedési hormonhiány vagy a pubertás praecox, a korai serdülés, ez mind olyan tényezők, amik miatt nehéz szépnek látnom magam, de ezen dolgozom. Ezeknek a nehézségeknek az árnyékában az a boldogság, ha meg tudjuk látni a csúnyában is a szépet.
A bal kezedet sokáig nem tudtad használni, ezért féltél az írástól, most pedig az első könyvedről beszélgetünk. Lesz folytatás?
Én nem tartom magam írónak, vannak ötleteim, és szeretnék is írni még, de hogy ez legyen a hivatásom, ezt nem látom magam előtt.
Vannak barátaid?
Kettő van, akikre szinte bármikor számíthatok, és ha ők nem lettek volna, akkor most én sem lehetnék itt, ahol tartok lelki és fizikai értelemben sem. Az én küzdési energiám a családomból és belőlük is van. Sajnos a járvány miatt csak az online térben tudunk találkozni.
Ők is számíthatnak Rád bármikor?
Igen, csak az nehéz, ha teli vagyunk feladatokkal, akkor a kapcsolatok elfásulnak, megtöredeznek, mert benne vagyunk a mókuskerékben. De, ha érzem, hogy elhanyagoltam őket, igyekszem nagyon odafigyelni, mert voltak olyan barátaim, akikkel nem tudtam annyit találkozni, amennyit szerettem volna, és sajnos mire észbe kaptam, ők nem voltak már itt a Földön. Huszonkét éves koromra megtanultam, hogy az idő nagyon drága, és hogy nem szabad elpazarolni, nem engedhetjük meg magunknak, hogy megrepedezzenek a legfontosabb kapcsolataink.
A könyv tartalmáról könnyen érthető kommunikációval készült összefoglaló (KÉK) található, Magyarországon először, amit Farkasné dr. Gönczi Rita készített. Az összefoglalót tapasztalati szakértők, érintett emberek lektorálták.
A könnyen érthető kommunikáció a köznyelvben vagy összetettebb nyelvi szinten megjelenő információ tartalomegységeinek megjelenítése vagy önálló információs tartalom kidolgozása egyszerű, letisztult formában, mely az információ megértését szolgálja (Farkasné dr. Gönczi Rita)
Kiemelt kép Éder Vera
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
