Olvasói írás párkapcsolatról, egyedülálló anyaságról, női magányról negyvenvalahány évesen. Tervekről, vágyakról, és a valóságról. Élvezni az életet csak úgy, ahogy van.
14 éves koromra szemrevaló teremtéssé cseperedtem, a természet nem fukarkodott, mikor összerakott. Okoztam koccanást Balatonon strandra tartva, mert a Zastava vezetője fékezés helyett füttyögve integetett. Nehezen sikerült úgy végigmennem az utcán, hogy ne a mellemet bámulják. 17 évesen, halálosan szerelmesen, az első elhált éjszaka után döbbentem rá, hogy hatással vagyok a pasikra.
Valahogy úgy hozta az élet, hogy kisebb kihagyásokkal – egy-egy kapcsolat meggyászolásával – mindig volt férfi az életemben. Mostani fejjel fiatalon, akkori fejjel jól átgondolva, annak rendje és módja szerint férjhez is mentem. Jött a gyerek, aztán pár évre rá a válás. Kis idő elteltével egy másfél éves kapcsolat, aztán egy fél éves, végül egy 11 éves. Mindegyik között volt “énidő” (jaj de utálom ezt a kifejezést a pocaklakóval együtt!). Ha táplálkozásként kellene jellemezni a folyamatot, akkor volt lehetőségem a megrágásra, az emésztésre, a kérődzésre, vagyis az újraemésztésre, végül pedig a táplálék teljes beépülésére és feldolgozására. Tehát nem egyikből kibukva, másikba beleborulva történt a váltás.
Aztán saját döntésből felindulva, egyszer csak egyedül maradtam a 17 évessel. Bátor, bevállalós nő lehettem, mert mai eszemmmel (sem csinálnám másként) átgondolva elég brahista voltam, hogy munka nélkül, egy saját, ám épp kiadott lakással belevágtam az egyedülállóanyakénttartomelagyerekem világ instabilitásába, de beleálltam. Jó-jó, apukára nem lehet panasz, a gyerektartást mindig halálpontosan fizette, de ettől mi még a gyerekkel küzdöttünk is szépen, ahogy kell, sírtunk, veszekedtünk, költöztünk, gyászoltunk.
Megtapasztaltam a létbizonytalanságot és azt vettem észre, hogy a gondolataim csak a pénz körül forognak, hogy mi lesz, ha elfogy. Aztán elfogyott. Megéltük, túléltük, de a kiszámíthatatlanság szépen bekúszott az életünkbe. Ha volt pénz, nem tudtuk, hogy meddig tart, mikor lesz ismét munka. Egy biztos, a gyerek semmiben nem szenvedett hiányt, anyuka mondjuk sok mindenben, de hát majd egyszer biztos változik.
Eleinte természetesen – a korábbi tapasztalatokból kiindulva – biztosra vettem, hogy hamarosan ismét belebotlom egy pasiba, ahogy addig mindig. Aztán eltelt egy év, az életünk full randommá vált, és én azon kaptam magam, hogy ott felejtem a szemem egy-egy kézenfogva sétálós páron és megbámulom –persze csak szigorúan kocsiból- a számomra érdekes férfiakat. Kezdtem irigykedni mindenkire, aki normális (van ilyen?) párkapcsolatban él.
Próbáltam belátni párok ajtajai mögé és elképzelni egy idillikus családi életet, ahol hatalmas szeretet, egymásra figyelés és boldogság van, és ezzel párhuzamosan elkezdtem magam rettenetesen sajnálni, hogy ebben nekem nincs részem. Ha egy szakítás hírét meghallottam, már-már eufórikus állapotba kerültem, hogy nem vagyok egyedül, lám nekik sem sikerült. Amikor az egyik barátnőm bepasizott, olyan irigység fogott el, hogy nem is akartam látni. Hogy van az, hogy neki sikerül, pedig nem is szép, nekem meg nem.
Akkoriban még biztos voltam benne, hogy lesz még egy gyerekem, nagyon akartam.
Aztán eltelt egy év, meg még egy és megint egy, aztán még sok, és én megtanultam egyedül élni. Megtanultam, hogy csak magamra számíthatok, hogy hiába vágyom arra, hogy valaki elvigye a kocsimat gumicserére, hogy hiába vágyom meghitt, összebújós éjszakákra, hogy hiába szeretnék kócosan másnak világszépe lenni, hogy hiába kirándulok egyedül, a forralt bor nem esik olyan jól, hogy hiába hozok meg felelősségteljes döntéseket, sosem vagyok biztos benne, és nincs megerősítés.
És alapvetően, mindezekkel egyidőben eltűnt a magabiztosság az életemből. Elég paradoxon, nem? Kemény, erős, bátor nő –már-már férfi- lettem, és tököltem mindenen. Egyre többször ébredtem rossz kedvvel, egyre nehezebben kurbliztam fel magam valamiféle használható állapotba. Voltam családállításon, jártam önismereti csoportba, kipróbáltam különféle kezeléseket és kezdett iszonyatosan lassan, de megváltozni a világ.
Aztán megint teltek az évek és rájöttem, hogy élvezem, hogy egyedül uralom az ágyat, hogy nem horkol, hörög mellettem egy férfi, hogy nem kell sem az időmmel, sem az éltemmel elszámolni senkinek, hogy bármibe belevághatok, nem fikázzák le, hogy utazhatok, ha kedvem tartja és a pénztárcám bírja, hogy nem kell naprakészen full szőrtelennek lennem, hogy lehetek kócos és párnaráncos reggel, hogy betolhatok egy fél üveg nutellát egymagam, hogy hízhatok, fogyhatok, hogy azzal találkozhatok, akivel akarok, egyszóval, hogy ÉLEK!
Tíz! év egyedüllét után még nem tudom elképzelni, hogy bezuhanjon valaki az életembe és felforgassa, még nem vagyok rá kész. Tudom, hogy lesz még ilyenben részem és akkor, ott, nagyon fogom élvezni, de most még azt akarom élvezni, hogy csak úgy vagyok.
Kiemelt kép: Unsplash
További hasznos tartalmakat a témában ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is, hogy azonnal értesülhess legfrissebb anyagainkról.
