Halottak napján mindig roppant komolynak kellett lenni. Mindenféle girbe-gurba mellékutakon leutaztunk a húsz éves Dáciával a világ végi Kiskunhalasra, és némán álltunk a novemberi szürkeségben, néha szemerkélő esőben apai nagyanyám sírja előtt.
Soós Viktória írása.
Apám lehajtott fejjel a micisapkáját szorongatta maga előtt a kezében, anyámmal és tesómmal mögötte álltunk némán és kissé zavarban, én a gyertyák libegő lángját nézve nagyon igyekeztem “hangulatba kerülni”, néha ez olyan jól ment, hogy még egy könnycseppet is sikerült produkálnom.
Az igazság az, hogy haragudtam nagyanyámra, mert szilvásgombócot ígért nekem, és ezt az ígéretét nem tartotta be. Ott maradtam gombóc és nagymama nélkül, hat évesen.
Nagyapámról meg aztán semmilyen emlékképem nem volt, ő mindenféle ígéret nélkül távozott, még a születésem előtt. Vált a kép, már elmúltam tizennyolc, most már Karcagon is el van temetve egy nagymama.
Ő volt az “igazi”, a majdnem szomszéd utcában lakó, aki sokáig velem maradt, tizennyolc évig tanítva engem horgolni és varrni, gombfocizni az ósdi varrógépe tetején, és élni tisztességgel és méltósággal, akár szerény körülmények között is.
Ő is csinált nekem szilvásgombócot, ha nagyon sírtam érte, akár hetente. Ha beteg voltam és anyámnak dolgoznia kellett, ott feküdtem a kihúzott kanapéján, hallgattuk a rádiót, néha megkérdeztem tőle, nem unatkozol itt, nagyi, ebben a kis panellakásban és mindig csak rázta a fejét, hogy unatkozni, ő aztán sose.
Szerdánként jöttek a barátnői bridzsezni, olyankor nekem irány volt haza. Aztán elmaradtak a barátnők a szerdai szeánszról és végül elmaradt ő is.
Ugrunk több, mint húsz évet, újabb kicsekkoló családtag, újabb urna a karcagi temetőben, én háromezer kilométerrel arrébb, nem tudok haza se menni, hogy gyújtsak neki egy gyertyát.
Ellenben már kora reggel a gyerekeim arcát festem, pókhálót és bele egy jókora pókot, el ne kenjem a tust, netről nézem a mintát, örül a két gyerek, utolsó pillanatban kerül még egy műanyag pók is boszorkánykalapjukra.
Megyünk a suli felé, jönnek sorban a kistermetű zombik, a véres apácák, sőt, maga a kaszás halál is hat éves kivitelben, hurrá, itt a Halloween!
A holtak senkit sem érdekelnek ma, csak a csucsesz, a kazalnyi édesség, amit bűntudat nélkül, legálisan lehet begyűjteni, anya ma nem traktál senkit házi készítésű zabkeksszel, nem répa, retek, mogyoró kerül az uzsonnásdobozba, hanem végre! Csoki és cukorka!
A tanárokkal teljes egyetértésben díszítik egy hete a tantermeket csontvázakkal, ijesztő bohócmaszkokkal és végtelen műanyag pókfonalakkal, bármi is itt az ürügy, csak fiesta legyen.
Szombaton – nem temetőbe, hanem az iskolai Halloweenre megyünk, zenével, horrorfolyosóval és persze büfével ahol elborozgathatnak és sörözhetnek a felnőttek miközben visong a négyszáz gyerek.
November 2-án, halottak napján nem lesz leutazás a messzi kisvárosba, nem lesz sír előtti sapkagyűrögetés (eleve 25 fok van), nem lesz megjátszott sírás és szomorúság, és azon gondolkozom, hogy ugyan, mit is számítana mindez, vajon kevésbé lennének-e ettől a performansztól halottak a halottjaink?
Apám arcát látom ünnep nélkül is, szomorkás és mint a pókhálók, ráncok futják be mindenütt, édes istenem, milyen szarok és üresek voltak az utolsó évei, öröm nélkül, tévé előtt ücsörgéssel telve, egy szar és üres kisvárosban, ami harminc éve sorvad.
Ez a titkos örökségem, a vidéki lelki nyomor, az elhaló barátok, megfojtott kezdeményezések, a betelefonálós műsorok és ordító híradók kilátástalansága.
Édesapám, legyen a túlvilágon nyugodalmad, kívánom hogy várjon egy nagyfröccsel az összes eltűnt barát, működjön a mennyben az összes vállalkozási ötleted ami itt a Földön befuccsolt, ha kedved úgy tartja, gyere vissza kísérteni a genyó volt főnöködet, fújja minden betelefonálós műsor odaát azt amit hallani szeretnél, csupa jó hír legyen az angyali híradó, aztán gondolj ránk is néha,
keresd meg Picurt, Cirmost, Lédit, Dorkát meg a szelídített varjúnkat a gyerekkoromból, és készítsd elő a helyet nekünk, ahogy anno a házat a két kezeddel felépítetted, építs fel odaát is valamit, nem is kell, hogy emeletes legyen (azért nekem legyen külön fürdőszoba), szóval intézd a mennyei telekkönyvet mert előbb-utóbb, csak legyen türelmed kivárni, bizony mi is megyünk.
Kiemelt kép: noivalto.hu
A szerző, Soós Viktória írásait itt találjátok.
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
