Amikor az emberek vitába keverednek a túlsúly témában, az egyik legtöbbször feltett kérdés, hogy „Hogy lehet ennyire elhízni?” Extrán túlsúlyosként is azt mondom, hogy ez egy nagyon fontos kérdés, mert innen indul el a megoldás is. Ne támadásként, bántásként tekintsünk most erre a mondatra, hanem csak egy sima kérdésként. Miért, hogyan híztam el? Meg kell keresni az okokat. Nem elég egyszerűen vállat rántani, hogy „mert sokat eszem”. Fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy jó-e ez így nekem? Ha nem jó, akkor változtatni kell. Ha változtatni akarok, muszáj szembenéznem a tényekkel, minden hazudozás és minden önáltatás nélkül. Fel kell tennem ezt a kérdést: hogy jutottam el idáig?
Farkasné Márta Barbara írása.
Én nagyon sokszor próbálkoztam korábban – rosszul. Mindig visszajött minden, amit leadtam, és most már látom a hibákat. 32 kg mínusznál tartok. Még soha nem adtam le ennyit. Ekkorra már mindig feladtam, mert elfáradtam. A szélmalomharcban. Mert nem a valódi okokat kerestem és változtattam meg.
Szerintem egy demotiváló, szemét dolog azt mondani egy kövér embernek, hogy lusta, igénytelen és azért kövér, mert sokat zabál.
Ennyi önelemzés, pszichológussal való dolgozás után azt mondom, hogy ez csak a felszín, az elhízás mondhatni a tünete csak annak, ami a mélyben, a lelkemben zajlik. Ahhoz, hogy magát a túlsúlyt ledolgozzam, ahhoz nem elég a felszínt simogatni, mert az kb. olyan, mintha levágná a vonat valakinek a lábát, és én jönnék a kis ragtapaszommal.
Extra súlyról fogyni nem csak annyi, hogy egyek kevesebbet. Kőkemény lelki folyamat az egész, kutatás, önelemzés, érzelmek – rendbe tenni mindent, ami néha sírással is jár. Mindenkinek megvan a maga múltja és útja, ami miatt oda jutott, ahol éppen van.
A legfontosabb kérdés: hogy jutottam el idáig? Hogy lettem ekkora?
Na mondom az enyémet, aztán ha akarsz, Te is elgondolkodsz a Tiéden.
Szerintem az enyém egy nagyon tipikus minta, és sokan vannak így, akik vagy az egésszel, vagy legalábbis részleteivel tudnak azonosulni. A jó hír, hogy ha nekem sikerült elindulni, megfejteni magam és egy új életmódba kezdeni, akkor másnak is sikerülni fog, mert ez nem agysebészet, csak pár dolog kell hozzá.
Az én elhízásom egyik komoly oka a rossz minta volt.
Az, hogy nem hagyunk semmit a tányéron, hogy nem pazarlunk, ételt nem dobunk ki, a legjobb falatokat utoljára hagyjuk, hogy az étel gondoskodás, meglepetés, jutalom, közös élmény, hogy eszünk csak azért, mert finom, mert különleges, mert épp most lett kész… és teljesen rendben van, ha degeszre esszük magunkat, sőt, nevetünk ezen, hogy majd’ szét durranunk…
Ezek mind olyan dolgok, amik a nagyszüleim múltjából erednek, és teljesen érthető, hogy Ők ebben a szellemben élték le az életüket.
Hiszen háborút megélt emberek, kisgyermekek voltak, amikor olyan nagy mértékű éhezést éltek át, hogy hiába tudtak felnőtt korukra jómódot teremteni, az étkezéshez való viszonyuk mélyen beléjük égett. Az étel egy központi elem lett. A szüleim és én is ezt a szemléletet szívtuk magunkba, és soha egy percre nem merült fel bennem, hogy ezek nincsenek rendben.
Ma már tudom, hogy a fentiekből csak néhány is elég lenne ahhoz, hogy az ember stabilan hízásnak induljon, hiszen csak gondoljunk bele abba az egy kis momentumba, hogy „a legjobb falatot a végére hagyom”. Ezt a nagymamámtól tanultam. Ez szinte egy szentség volt: az utolsó falat. A legnagyobb szeretet megnyilvánulás volt, ha valaki az utolsó falatját osztotta meg a másikkal.
Ez olyan kis ártatlan dolognak tűnik, mi köze van ennek az elhízáshoz?? Sokkal több, mint azt elsőre gondoltam. Valójában megalapozza a túlevést.
Világ életemben úgy ettem, hogy már az étkezésem elején kiválasztottam az egyik legfinomabb falatot – pont, mint a nagymamám – és azt félre tettem, hogy az legyen az utolsó falat, a befejező momentuma az étkezésemnek, az íze sokáig maradjon a számban és úgy álljak fel az asztaltól, hogy bármilyen részek is voltak, (pl. a dinnye széle, ami nem annyira édes) azért na… ez az utolsó falat nagyon ott van…
Volt egy barátom, akivel ez egy szokás volt a közös étkezéseinkben, hogy az utolsó falattal megvártuk egymást és egyszerre ettük meg. Az evésünk csúcspontja volt ez. Na de mi ezzel a gond? Hiszen ez olyan szeretetteljes és vidám pillanat volt.
A legnagyobb baj ezzel az, hogy a túlevést pont azzal lehetne elkerülni, ha odafigyelek arra, hogy éhes vagyok-e?
Nem megszokásból enni, nem reflexből szedni, hanem figyelni magamra, és akkor jöhetnek a megdöbbenések, hogy az étkezés felénél már nem vagyok éhes. Tisztán látható, hogy a két irány üti egymást: az étkezést abbahagyni, ha már nem vagyok éhes, de félre tenni a végére az utolsó falatot, és úgymond letudni a nem annyira jó részeket előtte. Ezzel a kis kedves szokással szinte lehetetlenné tettem saját magam számára azt, hogy az étkezést befejezzem, ha már eleget ettem, hiszen, akkor borul minden tervem.
Húúú, mennyi szokásom volt, ami alapjaiban akadályozta meg, hogy jól egyek.
Szeretek enni, tudok is, sokat. Soha nem volt akadály, hogy az elém tett ételt mind megegyem. És mivel alapelvem volt, hogy a tányéromról minden fogyjon el, az étkezésem felénél már fejben kezdtem felosztani, hogy miből mennyi van, hogy osszam el, hogy pont minden egyszerre fogyjon el. Elég beteg nem?
De ezt senki sem tudta. Senkinek nem tűnt fel, hát ki kíváncsi arra, hogy mi megy az én fejemben evés közben?
Mindenki a saját tányérjával foglalkozik ugye… Csak néhány éve kezdtem el sztorizni, hogy fejben én mit össze nem tervezek egy ebéd alatt… Még jót is mulattunk rajta, de betudtuk a sok kis hülyeségem egyikének. Az már, hogy ez is a túlevéshez vezet, abba bele sem gondoltunk, pedig a mai tudásommal annyira alapvető, hogy ordít, hogy ez rossz irány!
Ha semmi más egyebet nem néznék, csak ezt a kettőt, már ez is épp elég lenne a túlevéshez és a hízáshoz. De akkor még ott van az is, hogy az étel összeállításban is hatalmas hiányosságokkal indultam. Kisgyerek korom óta ez volt az alap: hús krumplival, rizzsel, tésztával. Zöldség nem nagyon szerepelt a tányéron, maximum savanyúságként. Persze volt paprika, paradicsom, idényzöldségek, amikor szezonja volt, de soha nem a zöldség dominált. Nem csak otthon, az óvodában, iskolában sem volt divat a zöldség, és az éttermek alap kínálatában sem ezek dominálnak. Egyszerűen nem tanultam meg helyesen étkezni, jól összeállítani a tányéromat.
Ma már tudom, hogy minden szempontból jobb, ha a tányéron sok a zöldség. Vitaminok, ásványi anyagok, rostok mellett, az ízek, a színek változatossága is feldobja az egészet és az meg, hogy a zöldségek kalóriatartalma lényegesen kisebb, az egy fogyni vágyó számára a legjobb hír!
Sok dolgot kellett megtanulnom magamról, elemezni magam, a szokásaimat, a nehézségeimet, annak okait, és még többet foglalkozni azzal, hogy mindezt megreformáljam. Ezek a szokások mélyen gyökereznek, a legtöbbet nem is tudatosan csináltam és abszolút nem tartom jogosnak azokat a bántásokat, amikor egy túlsúlyos embernek odavágják, hogy csak simán nem kell annyit zabálni – pont emiatt, mert a nagy részét nem is tudatosan csinálja.
Ma már látom a különbséget, mit jelent úgy küzdeni, hogy csak a felszínt kavarászom, de a mélyben egy igen erős ellensodrás van, és mit jelent úgy menni előre, hogy magát a sodrást változtatom meg. Ezeket a szokásokat én nem tudtam volna úgy megváltoztatni, hogy nem értem meg az okait. Hiába mondták nekem, hogy egyek kevesebbet, ha egyébként a tányéromról mindig mindent megeszek, és azon dolgozom, hogy minden egyszerre fogyjon el.
Amíg nem értem meg, hogy ez egyenes út a túlevéshez és nem szedem elemeire az egész metódust, addig nem tudom megváltoztatni.
Amíg nem teszem fel magamnak a kérdést, hogy oké, de miért kell mindennek egyszerre elfogynia? Miért fontos az, hogy az utolsó falat kenyeret is megegyem? Miért kell egyáltalán mindent megenni a tányérról? Mi történik, ha nem eszem meg? Mi történik, ha marad kenyerem/húsom/köretem? Amíg ezekre nem találom meg a választ, és nem veszem tudomásul, hogy ezek olyan szokások, amiket már nem kell megtennem, addig minden egyes küzdelmem egy szélmalomharc.
És igen, ehetek kevesebbet, küzdhetek, fogyhatok bármennyit, ha visszatérek ugyanezekhez a metódusokhoz, akkor minden vissza fog jönni, és még több is.
Azonban azt is tudnom kell, hogy én vagyok a felelős magamért. Én híztam el, és ha nem jó ez így nekem, akkor én tudok változtatni rajta.
Senki nem fog lefogyni helyettem. Ez az én feladatom, az én felelősségem. Az a feladatom, hogy megkeressem az okát az elhízásomnak, felderítsem a rossz szokásaimat, a rossz mintáimat és megváltoztassam azokat, mert képes vagyok erre. Én döntök.
Nem mondom, hogy minden okot megtaláltam és mindent megfejtettem, de azt tudom, hogy még soha nem voltam ennyire tudatos, erős és elszánt. Még soha nem fogytam 32 kg-ot, de most itt vagyok, úton vagyok. Egy olyan irányba indultam, amit hosszú távon is tudok tartani, mert jókat eszem, eleget eszem, semmitől nem fosztom meg magam, és ez így számomra tartható.
A FogyiSztori egy komplett történet, amelyben bepillantást engedek a lelki dolgokba, tippeket, praktikákat osztok meg. Keresd a FogyiSztori oldalt a Facebookon, vagy a Tiktokon, ha elindulnál, de nem tudod, hogyan, vagy ha elindultál már, de kell egy kis inspiráció! Ne feledd, Te döntesz! De nem vagy egyedül!
Fotók: Farkasné Márta Barbara
Már az adód 1%-ával is támogathatsz bennünket, hogy továbbra is írhassunk neked! Itt tudod megtenni a felajánlásod!
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
