Római kori szakácskönyvből sütött körtés süteményt a látássérülteknek a múzeumban, a színházban pedig előadás előtt fölviszi őket a színpadra bejárni a teret, megtapintani a kellékeket. Ahogy felgördül a függöny, pontosan megválasztott szavakkal segít nekik abban, hogy elképzelhessék, ami a színpadon zajlik, és lehetőleg ugyanazt éljék át, amit a többi néző. Bár a koronavírus-járvány miatt ő is kényszerszünetet tartott, Bacsa Erika audionarrátor büszke arra, hogy előadásain már a látó kísérők is kérnek fülhallgatót.
– Próbáltunk a Szegedi Nemzeti Színházban, 2014-ben, én az előadás asszisztenseként, és valaki eleresztett egy poént a látássérült emberekről. Nem volt rossz vicc, nekem mégis lefagyott az arcom, mert erre érzékeny vagyok – beszél életének egy fontos pillanatáról Bacsa Erika.
– Igen, a látássérültek egymást simán levaksizzák, brutális vicceket engednek meg maguknak, de olyan indíttatás ez, mint Cyranóé: magamat kicsúfolom, ha kell. Ahogy a vicc elhangzott, azt találtam mondani, hogy ez tök jó, de miért is nem csinálunk előadást vak embereknek? Gyüdi Sándor, akkori igazgató megkérdezte, szerintem létezik-e ilyen lehetőség. Ha igen – mondtam –, én biztosan megtudom, hol foglalkoznak ezzel.
Ebben élt gyerekkora óta
Ahogy vége lett a próbának, Erika keresgélt az interneten, és arra jutott, hogy a Színművészeti Egyetem és a Nemzeti Fogyatékosságügyi és Szociálpolitikai Közhasznú Központ indított audionarrátor-képzést, ami már fél éve zajlott. Sokan jelentkeztek, volt egyfajta szűrő is, mielőtt az érdeklődők elkezdhették a képzést. Erika csak úgy csatlakozhatott, ha három hét alatt fölkészül és számot ad az első félévi anyagból, miközben elkezd járni az aktuális foglalkozásokra is. Ez a munkahelyi és otthoni menetrend miatt nem volt sétagalopp, de megoldotta.
Ebben sokat segített, hogy a tananyag egy része személyes tapasztalatai révén nem volt ismeretlen a számára.
Nővére, Erzsike, és annak férje is látássérült. Erika lényegében gyerekkora óta „audionarrált”, amikor a testvérével volt. Együtt kellett rájönniük később is, amikor Erzsikét főzni tanította, hogyan lehet biztonságosan répát szeletelni, begyújtani a gáztűzhelyet – vakon.
Ilyesmit ugyan nem végez az audionarrátor, de, mint egy idegenvezető, aki a látók világában kalauzolja a látássérülteket, segíthet az ügyintézésben, amellett, hogy konferencián, kiállításon és színházi előadáson közvetíti, mi történik épp, mit látnak a látó emberek.
Mit lehet ezen tanítani?
Ha a színház felől nézzük, ez valójában klasszikus drámai helyzet, amelyről azt gondolhatja a látó ember, hogy biztosan boldogulna benne, hiszen érzékenynek, segítőkésznek ismeri magát. Aztán kiderül, hogy ez nem elég. Erika sógorát teljes jó szándékkal vezették már neki lámpaoszlopnak úgy, hogy eltört a foga. Előfordul, hogy aki segít, az kiabálva megy oda a látássérülthöz, aki aztán vagy mondja, vagy nem: oké, nem látok, de nem vagyok süket, sem szellemi fogyatékos.
A tanfolyamon olyan technikákat tanultak, amelyek a munkához szükségesek, továbbá többek között filmelméletet, dramaturgiát, nyelvészetet, művészettörténetet. Nyolcan végezték el az audionarrátori képzést.
Nem elég elmondani, mit látunk
Tanulságos volt, izgalmas is, mert volt alkalom a vitára. Az én tapasztalatom, és az, amit tanítottak, nem mindig egyezett meg – mondja Erika. – Már a tanfolyam ideje alatt is volt munkám. Ez a színházban azzal kezdődik, hogy megnézem az előadást. A szövegkönyv és az előadásról készült felvétel alapján elkészítem az úgynevezett bevezető narrációt. Ez a hanganyag leírást ad az előadás történetéről, szereplőiről, megjelenéséről, az egyes karakterekről, a jelmezekről, a díszletről, az alkotókról.
Az előadás napján a látássérült csoporttal bemegyünk a színpadra. Bejárjuk együtt a teret, ahol az előadás majd zajlik. Megtapintják a díszlet elemeit, a falat, a kellékeket, a jelmezeket is. Elmondok ilyenkor mindent, amit érdemes tudni, ez kultúrtörténeti beavatás is. Gyakran van lehetőségük a szereplőkkel is találkozni, ez segít abban, hogy később, az előadás közben be tudják azonosítani a beszélőket. Mindenki kap egy fülhallgatóval ellátott vevőkészüléket, ezen keresztül hallgathatják a narratívát.
Ahogy felgördül a függöny, közvetítem, ami történik. Úgy lehet ezt elképzelni, mint a régi hangjátékokat a rádióban. Nagyon kell ügyelnem arra, hogy érzékeltessem azt az élményt, amit a látók átélnek. Nem beszélhetek akkor, amikor a párbeszéd zajlik, mert azt nekik is hallaniuk kell. Tehát másodpercre megszabott hosszúságú, pontos mondatok kellenek.
Jól meg kell válogatnom a szavaimat: ha egy bohózatot nézünk, nem használhatok semleges kifejezéseket, tehát alkalmazkodnom kell a stílushoz.
Musicalek, operettek esetében a táncokat, a jelentős mozdulatokat is leírom, hogy átélhessék a kívánt hatást.
A csoportban nyilván vannak, akik sohasem láttak, és olyanok is, akik esetleg csak idős korukban veszítették el a szemük világát. Utóbbiak több mindent el tudnak képzelni. Nekem azonban ügyelnem kell arra, hogy annak a fejében is létrejöjjön valamilyen képzettársítás, aki még sosem látott színeket. Ha pedig véletlenül kimarad valami, váratlan szituáció fordul elő a színpadon, rögtönözni kell, mintha mi sem történt volna. Fontos, hogy az alkotók eredeti szándékának megfelelő élmény érje a látássérült nézőt.
Tehát az audionarrátor, ha komolyan veszi a feladatát, izgalmas alkotómunkát végez.
Erika büszke arra, hogy a Szegedi Nemzeti Színházban volt olyan előadás, ahol negyvenketten figyelték a szavait. Előfordult, hogy nem volt elég készülék, akkora volt az érdeklődés. Amikor van rá lehetőség, a látó kísérők is kérnek maguknak fülhallgatót.
– Megesett, hogy egy előadásról, amely a váltások miatt nehezebben érthető, jó néhány látó néző elment. Az én csoportom meg nem értette, mi ezzel a baj, hiszen minden világos volt, legalábbis a számukra – említ egy különleges élményt Erika.
Be a pompeji lacikonyhába
Nem a színház az egyetlen hely, ahol segíti a látássérülteket. Diplomamunkája a miskolci Herman Ottó Múzeum egyik kiállításának narrálása volt. Ez a munka olyan jól sikerült, hogy fölkerült az intézmény honlapjára, és többen is megkeresték Erikát, segítsen hasonlóan akadálymentesített kiállítások létrehozásában. Egy pályázat révén tizenkét kiállítás és konferencia megvalósításához nyert támogatást. Így a Hopp Ferenc és a Ludwig Múzeumban is dolgozott.
– A legnagyobb sikerélményt a szegedi Móra Ferenc Múzeummal végzett közös munkám adta – mondja Erika. – A Pompeji-kiállításhoz kapcsolódó Ujjbegyeink alatt a múlt című tárlatvezetés azért jelentett nagy kihívást, mert a bemutatott tárgyakat nemigen lehet megtapintani. Nagyon szépen le lehet írni szavakkal egy képet, tárgyat, de a tizenkettedik ilyen leírás már lehet unalmas is – mondja Erika.
– Ezért a kerámiakultúra fejlődéséről tartottam foglalkozást. Agyagoztunk, próbálgattuk a különböző technikákat, anyagokat, mintákat, korabeli edényformákat, amelyekről voltak másolataink. Eljutottunk a kor gasztronómiájához: egy korabeli recept alapján körtés sütit sütöttünk. Megtapasztalhatták, hogy nézett ki egy római kori lacikonyha, olyan, amilyen Pompeji főutcáján is működött – folytatja.
– A második szegedi projektemnél már kifejezetten akadálymentes kiállítás létrehozásáról szólt a felkérés. Azért választottuk a néprajzi témát, mert a XVIII-XIX. századi paraszti kultúra tárgyai közül jó néhány, amelyet a múzeum őriz, tapintható. Kitaláltuk, hogy egy sötét szobában legyenek tényleg egyenlőek a feltételek. Írtam egy vidám népmesét, amelybe beleszőttem a bemutatandó tárgyakat. Amit tudni kellett róluk, azt Braille-írással feltüntettük, így a látássérültek tudták, mit tapinthatnak. Felöltöztettünk paraszti ruhába egy fiút és egy lányt, és a tárgyasztalokon elhelyezett kiegészítő ruhadarabokkal kellett teljessé tenni az öltözéküket. Közlekedni kellett, gyöngyöt fűzni, és tojást is kellett keresni, vaknak és látónak egyaránt.
Jellemző volt, hogy a vakok felvillanyozva jöttek ki, a látók pedig elsápadva, ledöbbenve, mert egy addig ismeretlen világból kaptak ízelítőt.
Kétszer kellett meghosszabbítani a nyitvatartást. A szegedi iskolák diákjainak nagy része eljött, múzeumpedagógiai nívódíjat kapott ez a kiállítás. Ezen a sikeren föllelkesülve a megújuló múzeum három állandó kiállításához egy audio-guide rendszer és egy applikáció segítségével készítek audionarrációt.
Felfedezni a világot – tandembiciklivel
Erika számára azért jelent sokat ez a munka, mert a kapcsolattartás testvére sorstársaival folyamatosan inspirálja. Színházi előadás után meg szokta kérdezni tőlük, mi a véleményük, mi volt az, amin esetleg javítania kellene. – Sokfélék, ahogy mi, látók. Az talán mégis közös bennük, hogy ha próbálkoznak is a világ fölfedezésével – a nővérem családja például minden évben körbekerékpározza a Balatont tandembiciklivel, látók segítségével –, olykor azért mégis nehéz kimozdítani őket bizonyos helyzetekből. Ennek az az oka, hogy nem akarnak folyamatosan függeni valaki mástól, terhére lenni egy látónak. Ezt a ráutaltságot nehéz elviselniük.
Nemrégiben csatlakozott a színházi csoportunkhoz egy idősebb férfi és a felesége. A férj néhány éve veszítette el a szeme világát. Tőle is mindig megkérdezem, jó volt-e, amit hallott tőlem, miből kellene több, miből kevesebb – ő pedig elmondja, hogy jó volt, „de, tudja, amit nem látok, azt nem látom”. Az ilyenkor kimondott szó mögött iszonyatosan nagy keserűség van. Akik valamilyen civil szervezethez csatlakoznak, azoknak sokkal könnyebb, együtt erősek. Így könnyen eljut hozzájuk az ilyen lehetőségekről szóló információ is.
Bár én – kínos ez, vagy sem – olykor az utcán is megszólítok ismeretlen látássérülteket azzal, hogy létezik audionarráció, meg lehet nézni egy színházi előadást, múzeumi kiállítást, és érdemes kipróbálni.
