Hogy vehetném el, hiszen olyan nagy a feneke! – kiáltotta viccesen a szerelmem az anyukámnak a társasház lépcsőházában búcsúzásként. 23 éves voltam akkor és 58 kiló. Tőrt döftek a szívembe. Talán akkor indult el az a lavina, amit úgy hívnak, hogy étkezési zavar és most, két gyerekkel egy nehézségekkel teli házasságban már tudom, hogy életem végéig küzdeni fogok vele. Ezért olyan nehéz megszabadulnom a túlsúlytól.
Olvasói írás Zsuzsától.
Sosem voltam vékony. Vagyis de, kisgyerek koromban. Ám, amikor faluról családi okokból a városba, nagymamámékhoz költöztünk, ő néhány hónap alatt felhizlalt minket a nővéremmel. Tejszínhabos kakaó meg süti várt és vasszigor. Talán ekkor kezdtem el tudattalanul is kompenzálni az étel felé az apukám hiányát, és a hirtelen megváltozott erőviszonyokat.
Mire apukám szűk egy év után utánunk jött és elköltöztünk a szomszéd városba, egy saját lakásba, mi rendesen kigömbölyödtünk a nővéremmel.
Az iskolába már úgy kerültem, hogy folyamatos szégyenérzetem volt a testem miatt. Nem segített ezen, hogy a nyolcvanas évek elején egy szál tornadresszben kellett ugrálni a torna órákon és a testsúly mérés is a tornateremben, az egész osztály előtt zajlott. Máig bennem él, hogy milyen szégyenkezve, gyomorideggel vártam, hogy kiszólítsanak a sorból és aztán bekiabálják a súlyomat az iskolatitkárnak.
A túlsúly miatti megaláztatások már iskolában elkezdődtek
Korán, már ötödikes koromban elkezdtem versenyszerűen sportolni és akkor kicsit könnyebb lett a helyzet. Ehettem, mert úgyis lemozogtam. A gimnáziumban viszont abbahagytam mindezt, nem bírtam a tanulás mellett a mindennapos edzéseket.
Gimis voltam, állandóan szerelmes és 58 kiló, amikor a testnevelő tanár nyilvánosan megszégyenített a többiek előtt. Nem emlékszem a szavakra, csak az érzésre.
Álltunk a tornasorban és folyamatosan megjegyzéseket tett a súlyomra. Azt kívántam, bárcsak elnyelne a föld. Lángolt az arcom. A beszólásokat a testnevelés óra közben se hagyta abba, pedig kifejezetten jó mozgású lány voltam. A szégyenérzetet soha se fogom elfelejteni. Hetekig csak az járt a fejemben, hogy le kell fogyjak! Hiszen kövér vagyok!
Akkor jött be a testkontroll diéta, ami szétválasztotta a fehérjét a szénhidráttól. Eszerint délelőtt csak gyümölcsöt lehetett enni. Elkezdtem. A délelőtt még ment is, délután viszont tanulás helyett folyton az órát néztem, mikor ehetek már! Mert, ha ettem egy kockasajtot egy kis paprikával, utána kivártam a 3 órát, amíg az végigmegy a bélrendszeren. Ha húst ettem zöldséggel, akkor négy órát.
Mivel nem ettem rendes mennyiségeket, folyton éhes voltam. Esténként futva róttam a kisváros utcáit. Anyáék aggódva nézték a küzdelmemet. De nem piszkáltak. Én pedig lefogytam. Boldog voltam.
Az evés válasz lett a hiányérzetre és magányra
Az, hogy az étellel örök küzdelembe kerültünk, az is mutatta, hogy amikor 19 évesen elmentem Ausztriába bébiszitternek és reggeltől-estig vigyáztam két kisgyerekre, az étel volt az egyetlen vigaszom. Hiányoztak a szüleim, hirtelen ‘kétgyerekes anyuka’ lettem, mert a depressziós osztrák anya érkezésemtől kezdve szinte teljesen kivonta magát a gyereknevelésből. Emlékszem, ahogy álltam a fürdőszobában a mérlegen és néztem, hogy kúszik egyre feljebb a mutató. Három hónapig bírtam, négy kiló plusszal jöttem haza. Következő évben megint mentem.
A komfortzónából való kilépés minden alkalommal plusz kilókat jelentett. Ám amikor hazajöttem, lefutottam és lediétáztam a kilókat magamról.
Ekkor jött a szerelem. Zolinak eleinte úgy voltam jó, ahogy voltam. Aztán ahogy jöttek a diplomák és a munkabeli sikerek az én oldalamon – és maradt el mindez az övén -, úgy vált egyre tüskésebbé. Elvárta, hogy rajta kívül senkivel se találkozzak, sehova se menjek, ha nem értem haza időben, már gombócban volt a gyomrom, hogy mit fog szólni hozzá.
Semmit se szólt. Szó szerint. Néha napokig, hetekig. Én pedig örlődtem, hogy mit mondtam éppen, amiért néma csend és szeretetmegvonás volt a válasz. Mi ugyanis nem így éltünk otthon. Kimondtuk az érzéseinket, ha jók voltak, ha rosszak!
Vele éltem át azt a társasházi lakás lépcsőházában a szüleimtől való búcsúzás közben, ami örökre beleégett az agyamba: „Zsuzsa néni, hogy vehetném el, hiszen olyan nagy a feneke!” Mindenki kínosan nevetgélt, nekem pedig egy újabb tőrdöfést jelentett. Nem értettem, hogy miért bánt meg. Újra és újra.
Menekülni kellett volna már akkor, de nem tettem.
Ha a szerelmed mondja, elhiszed, hogy kövér vagy
23 éves és 62 kiló voltam akkor. Álltam az ágyon fehérneműben és Zoli fotózott: elölről-oldalról-hátulról, hogy lássam, hogy milyen kövér vagyok. A képek még ma is megvannak. Nem voltam kövér. De szerelmes voltam, így megint fogyókúrába kezdtem. 53 kilóra fogytam, Zoli büszke volt rám. Én pedig arra, hogy megcsináltam.
Ma már tudom, hogy Zoli teljesen átvette a hatalmat a testem és az életem felett. A fordulópontot az jelentette a kapcsolatunkban, amikor 24 évesen terhes lettem. Három éve voltunk akkor már együtt. Én boldog voltam, de Zoli határozottan kijelentette, hogy még túl korai egy baba. El kell vetetni!
Nem akartam. Nagyon nem! De a gépezet beindult. Zoli édesapja menő nőgyógyász volt, mindent elintézett. Emlékszem, hogy mentünk be a kórházba, ahol már vártak. Sírtam, hogy én ezt nem akarom, de Zoli nyugtatott: nem lesz semmi baj!
Nem volt erőm tiltakozni. Hagytam, hogy bedaráljon a gépezet. De akkor, ott megtört bennem valami.
Otthon hatalmas orchidea várt, Zoli körülrajongott. Én pedig gyászoltam. Azóta se tudtam igazából feldolgozni a meg nem született kisbabám elvesztését. Zolival még évekig együtt voltunk. De már nem érdekelt semmi.
Vigasztaltam magam. Ettem. Újra 60 kiló fölé csúszott a mérleg nyelve.
Egy külföldi út segített meghozni a döntést, hogy hazaérve szakítsak vele.
Még mindig az evés a vigaszom
Boldog évek következtek. Elköltöztem a kisvárosból Budapestre. Meredeken jutottam egyre feljebb a szakmai ranglétrán. Kinyíltam, élveztem az életet. Hetente ötször sportoltam, de a jó ételt sem vetettem meg: ekkor már 70 kilót mutatott a mérleg. A pasik ragadtak rám. Persze újra és újra nekiláttam valamilyen fogyókúrának, de 4-5 kiló plusz mínusz nem igazán számított.
Ismét megtalált a szerelem. És a gyerekek. Későn szültem, a terhesség teljesen megváltoztatta a testemet.
A rám rakódott plusz 15 kilóból tíztől egy durva diétával szabadultam meg először: akupunktúra és 600 kalória. A gyerek még nem volt 10 hónapos és újra jól néztem ki.
De a siker nem tartott sokáig. Alig egy év alatt visszakúsztak azok a fránya kilók. A változást, amit a gyerekek, a 4,5 évig tartó át nem aludt éjszakák, a bezártság, a társaság hiánya hozott, evésbe fojtottam.
Feszült voltam? Ettem. Kialvatlan? Ettem. Stressz ért? Ettem. Kigömbölyödtem, de boldog voltam, mert újra gyermeket vártam.
A kislányommal újabb 15 kilót szedtem fel. Szülés után majdnem mind lement, de a szoptatás nálam nem leszívta, hanem halmozta a felesleget. Csak gyűltek, gyűltek a kilócskák szépen, amíg majdnem megint annyit nem mutatott a mérleg, mint terhesen. Gyűlöltem ezt.
Belül még mindig a sportos, lapos hasú, gyermektelen önmagam volt az énképemben, de valahányszor szembe jött egy kirakat, vagy egy fotón láttam viszont magam, megdöbbentem a látványon. A kilók azonban nem engedtek. Vagy én nem engedtem őket.
Amint kicsit fogytam és kezdtem magam jól érezni, zabálni kezdtem.
Nyilván nem segített ezen az sem, hogy közben tönkrement a házasságom. Ma is együtt vagyunk – a gyerekek miatt -, de már rég nem vagyunk boldogok. Veszekedések, feszültség nyomasztja a mindennapokat. Fogyni kéne! – figyelmeztetnek a barátaim és én is magamat, valahányszor elmegyek sétálni és érzem, hogy nem bírom úgy a tempót.
De képtelen vagyok rá. Az evés tudattalanul is a vigaszom ha stressz ér, és a nagyon kemény, hajtós munkában is.
De tudjátok mit? Minden történetbe kell valami feloldozó reménysugár. Az enyém ez: eldöntöttem, hogy 50 évesen szabad leszek. Elválok.
Hiszek abban, hogy a lelki szabadság meghozza a bánatháj elhagyását is. Még van addig néhány évem. Ha sikerült, nektek mondom el először…
Fotók: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
