Az elmúlt hetek tapasztalatai alapján biztos vagyok abban, hogy nem csak bennem fogalmazódtak már meg ezek a mondatok:
– Fogynom kellene, de nem tudom, hogyan kezdjek neki.
– Fogynom kellene, de szeretek enni és nem akarok lemondani a jó ételekről.
– Nem ehetek kenyeret? Nem ehetek tésztát? – Eleve felejtős…
– Nem akarok éhezni…
Farkasné Márta Barbara írása.
Ezek a gondolatok jártak az én fejemben is 6 hónappal ezelőtt. Az elmúlt 5 hónap alatt pedig 30 kilótól szabadultam meg.
Barbi vagyok, és ebben a sorozatban elmondom, mi és hogyan változott meg a kettő között abban a pár hétben, ami alatt eljutottam a teljes reménytelenségből egy nagyon tudatos állapotig, aminek eredményeképp most boldog vagyok, felszabadult, és nem utolsó sorban mennek le rólam a kilók. Részletesen elmesélem, hogyan indultam el, mi ad nekem erőt minden nap, és miért nem félek attól, hogy idő előtt feladom.
Nagyon nagy súlyról indultam és nagyon messziről.
Két évvel ezelőtt, 44 éves koromra eljutottam arra a szintre, hogy herótom volt már a „diéta”, a „fogyókúra” és „életmódváltás” szavaktól, mert annyiszor és annyiféleképpen próbálkoztam már sikertelenül. Pedig Isten látja lelkem, nagyon sok mindent megpróbáltam az évek során: hangzatos diétákat, a szétválasztót, a szénhidrátcsökkentést, a ketot, a kalóriaszámolást, és a klasszikus életmódváltást is.
Amikor épp benne voltam, sikeres volt mindegyik, de aztán mindig jött egy ünnep, egy betegség, ami kizökkentett, és a tipikus forgatókönyvet már mindenki ismeri: több jött fel, mint ami lement. Egy idő után felhagytam mindennel a súlycsökkentés terén. Irigykedve néztem a barátaimat, sőt, még a saját anyámat is, ahogy leadták a felesleges terheiket, felszabadultak és boldogok. Engem pedig senki és semmi nem bírt rávenni arra, hogy újra nekivágjak, mert annyira reménytelennek éreztem már.
Ha jól megnézem, minden ellenem szólt, semmi nem támogatta az elindulásomat. Volt ott lelki seb, evészavar, önértékelési problémák, rossz minták és rossz szokások egész sora. A helyzetemen a gyermekvállalás első két éve sem segített, sőt…
Abban az időszakban olyan testi, szellemi és lelki kimerültségben voltam, hogy örültem, hogy főtt étel kerül az asztalra. Arra, hogy az étel egészséges is legyen, már nem volt kapacitásom. Magamat leghátulra sorolva, időhiányban, kimerülten azt mondtam, fogyókúrázzon, akinek két anyja van. Egyszerűen egy lehetetlen küldetés volt még az életmódváltás gondolata is. Egy idő után már mérlegre sem álltam.
Látható volt, hogy egyre nagyobb vagyok, de féltem is az igazságtól.
2024 nyarára elértem a mélypontomat. Istennek hála, nem egy orvosi katasztrófa világított rá arra, hogy változtatnom kell, de tudtam, hogy ez az irány most már nagyon nem jó, ha nem változtatok rajta, annak végzetes kimenetele lesz. Az döbbentett meg igazán, hogy belegondoltam, ha most szívrohamot kapnék és egy pillanat alatt meghalnék, ezen senki sem csodálkozna, sőt, mindenki arra gondolna: Hát mit vártunk? Ekkora súllyal csoda, hogy eddig bírta…
De ott van a férjem, a gyerekeim… nem tehetem ezt velük sem… de magammal sem. Élni kellene még….
Az i-re a pontot az tette, hogy láttam egy festményt az egyik közösségi oldalon, amin egy igencsak túlsúlyos – egyébként csodaszép – hölgy meztelenül, szemérmesen pózol. Alatta a kommentszekcióban vérre menő vita folyt a modellről és a túlsúlyáról. Volt, aki kiállt mellette, istenítette az önbizalmát, miközben mások a szív és érrendszeri betegségekkel jöttek, megint mások azt írták, hogy ha így boldog, az ő dolga.
De volt egy komment, ami nagyon bemart, valahogy így szólt: „Igaz, hogy a s*ggét nem tudja kitörölni rendesen, de legalább boldog.”
Nos, én nem tartottam még itt, hogy ilyen gondjaim legyenek a mosdóban, de tudtam, hogy ha nem változtatok, akkor ezt az állapotot is elérem hamarosan… És feltettem magamnak a kérdést: legalább boldog vagyok? Komolyan mondom, ha erre őszintén azt tudtam volna mondani, hogy igen, boldog vagyok és teljes életet élek így is, akkor most nem születne ez az írás sem. De őszintén magamba néztem és fel kellett ismernem, hogy ez nem boldogság így, hanem hazárdírozás.
A legnagyobb mumusom a mérleg volt. A rohadék mindig az arcomba tolja az igazságot és ha trükköznék, hogy lelépek és újra fel, még van, hogy még többet mutat! Soha nem bírtuk egymást. Kerültem is a találkozást vele, amíg csak lehetett, de tudtam, ha változtatni szeretnék, akkor minden azzal kezdődik, hogy szembenézek az összes démonommal, és rögtön száműzöm is az elsőt: ráállok a mérlegre.
Az én mérlegem utolsó bosszúja az volt, hogy errort írt, és nem a lemerült elem miatt. Végső elkeseredésemben vettem egy extra súlyt is mérő mérleget.
Szép, fehér, 250 kg-ig mér, ebbe még beleférek, de beleégett a retinámba az a látvány, mikor először álltam rá. Én még soha életemben nem láttam mérlegen ekkora súlyt. Egyelőre csak a férjem tudja, mennyi az annyi, de maradjunk abban, hogy egy jóféle hentesnél az én akkori kilóimat már rendesen vágósúlynak mondják.
Nem volt kérdés, vágjunk bele, de akkor mit és hogyan? Amióta az eszemet tudom, állandóan fogyókúrázom, látjuk is az eredményét. Sorra vettem hát, hogy eddig miért vallottam kudarcot.
Az első dolog, amiben megegyeztem magammal, hogy egy hosszú távú módszer kell. Szó szerint egy életmódváltás. Vagyis megváltoztatom azt, ahogyan élek.
Úgy gondolkodtam, hogy ha van egy jelenlegi rendszerem, ami nem jó, hiszen látjuk az eredményét, és elkezdek valami diétát, ami egyszer véget ér, majd azt követően ugyanahhoz a rossz rendszerhez térek vissza, az eredmény eleve halálra van ítélve. De akkor mit és mennyit változtassak, hogy élhető is legyen és eredményes is?
Na itt jön számomra a módszer fontossága. Az én esetemben, mivel egy nagyon hosszú folyamatról van szó, azok a diéták, kúrák, amik teljesen kiszakítanak a megszokott életemből, hosszú távon nem élhetők. Azok a kúrák, amik egyes ételeket teljesen száműznek, számomra nem volt tartható. Ugyanakkor a csalónapnak sem látom sok értelmét, mert mihez képest akarunk csalni? Van egy célom, de néha kicsit csalok és akkor addig nincs célom? Kit csapok be ezzel?
Az viszont, hogy teljesen száműzöm a tésztát, kenyeret, amikor odavagyok egy jó pizzáért…. Vagy egy friss ropogós kenyér a halászlé mellé… Na ne szórakozzunk, hogy soha többet nem ehetek ilyet. Attól, hogy változtatni akarok, még nem fogom kevésbé szeretni ezeket és ahhoz meg hosszú az élet, hogy végig szenvedjem a további éveket.
Az én módszerem ezért a kalóriaszámolás. A kalóriadeficitre hajtok. Ez egy egyszerű matek. Van egy fenntartási kalóriám, amit az életvitelem is befolyásol, például hogy ülök egész nap, vagy futkosok a lépcsőn. Fenntartási kalória akkor is van, ha egész nap csak fekszem, mert a szervezetem működése alapjáraton fogyaszt valamennyi kalóriát. És ha kevesebb kalóriát viszek be, mint amennyit felhasználok, az a kalóriadeficit, ami fogyást eredményez.
Kétféleképpen érhetek el kalóriadeficitet: vagy kevesebbet eszem, vagy többet mozgok, hogy több kalóriát használjak fel.
Én ezt a kettőt vegyítem, kevesebb kalóriát viszek be és emellett még mozgok is.
A napi elfogyasztott ételeket, italokat és még az edzéseket is egy applikációban vezetem (ilyen applikáció sokféle van) Az adott keretemben pedig mindenfélét eszem.
A legnagyobb változás az, hogy az étkezésembe kiegészítőként belépett a zöldség, ami szinte minden ételemnek szerves része lett, de alapvetően mindent eszem, amit eddig, még pizzát, tésztát, kenyeret és sütit is – már amennyi a kalóriakeretembe belefér.
A következő részben a motivációról és az elindulásról mesélek, ha tetszik, tarts velem és kövesd a FogyiSztorit!
Fotók: Farkasné Márta Barbara
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
Hasonló tartalmakat nálunk ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
