A kórház sürgősségi osztályán feküdtem az ágyon, a munkahelyemről vitt be a mentő. Csordogált belém az infúzió, kaptam vérnyomáscsökkentőt, és azt mondták, várni kell, hogy jobban leszek-e. Nem akartam benn maradni, ragaszkodtam hozzá, hogy hazamenjek, amint nem szédülök annyira és stabilan tudok járni. Mindjárt indulnom kell a gyerekért az iskolába, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy itt fetrengjek – vitatkoztam, ágáltam, könyörögtem, de leintettek.
Greta May írása.
Emlékszem, azon a kórházi ágyon milyen érzelmi vihar tarolt le. Milyen önvád pusztított bennem, milyen kudarcérzés, amiért selejtként, sebezhető, ócska vesztesként erőt vett rajtam a gyengeség. Amiért nem tűrtem jól a gyűrődést, és a szervezetem egyszerűen NEM-et kiáltott, úgy döntve, felülírja az agyam azon illúzióját, hogy én ezt is kibírom.
Hogy én MINDENT kibírok. Akkor is, ha fáj, ha bánt, ha gyötör. Kibírom, mégpedig mosolyogva, elegánsan, ahogy egy nőnek illik. Egy kemény nőnek.
Akkoriban több, mint egy évtized volt már mögöttem egy olyan munkahelyen, ami nem volt nekem való, mert pusztította a kreativitásomat, a nyugalmamat és a lelkemet. Szörnyű volt, de próbáltam meggyőzni magam, hogy nem az, és egyébként sincs más választásom…
Megszokott munkarendben dolgoztam, hétfőtől péntekig, nyolctól négyig.
Amikor végeztem, rohantam az alsós fiamért a suliba, vittem focizni, később úszni. Péntek délutánonként fellélegeztem, élveztem az otthon melegét, de vasárnap délelőtt már a gyomromba kúszott a szorongás, hogy másnap újra mennem kell…
Mindig olyan típus voltam, aki a legapróbb pillanatokban is igyekezett észrevenni az élet szépségeit, úgyhogy inkább ezekre koncentráltam. Közben pedig magamnak sem vallottam be, hogy szép lassan fogy az erőm.
Az élet persze van olyan kegyes, hogy ha az ember lánya gügyeként nem képes felismerni, hogy a megsemmisülés felé száguld, akkor egyértelműbb jeleket küld. Nálam is ez történt.
Az elfojtásoknak köszönhetően először egy „finom” autoimmun betegséget szedtem össze, komoly fájdalmakkal, gyengeséggel, állandó hőemelkedéssel. Amikor ebből sem értettem, jöttek a hirtelen felugró vérnyomással járó rosszullétek. Egy ilyen alkalom során kerültem kórházba, ezért feküdtem aznap a sürgősségi ágyán, hogy közben a könnyeimmel küszködve vádoljam magam, mekkora sz@r vagyok. Gyenge. Ócska. Selejt.
Aztán egyszer csak megértettem, hogy nem vagyok az.
Nem tehetek arról, hogy véges a tűrőképességem, mint minden más embernek. Arról sem tehetek, hogy én ezt már nem bírom így, és nem is akarom.
Megértettem, hogy a sors nagyjából az utolsó jelzéseket küldi annak érdekében, hogy ép testben éljek tovább, a gyerekemet pedig kiegyensúlyozott anyaként neveljem fel – vagy egyáltalán felneveljem….
Nos, akkor végre léptem. Nagyon ideje volt…
A civil foglalkozásom mellett addigra már több könyvem megjelent, hobbiként ugyanis krimiket írtam. S mintha a sors küldött volna mentőövet, az egyik országos női magazin épp megkeresett.
Először cikkeket kértek, majd pár hónapos közös munka után szerkesztői állást ajánlottak fel. Megtörtént hát az óriási ugrás: felmondtam, majd tősgyökeres vidékiként, negyvenesként, öröknek vélt biztonsági játékosként belecsöppentem egy egészen másik világba, egy egészen más életbe.
És csak akkor jöttem rá, hogy a korlátok, amiket leküzdhetetlennek véltem, valójában sosem léteztek…
Persze, az önáltatás kigyomlálása után a felismerések általában tovább terjednek, mint a pitypang egy virágos mezőn. Miután már abból éltem, ami a szenvedélyem – az írásból -, újabb több évnyi küzdelmet és belső harcot követően végül ki mertem mondani, hogy
a házasságomtól is ideje elbúcsúznom.
Mert, ha bármilyen területen nem tudsz többet tenni a sikerért, az előrehaladásért, a megoldásokért, ha mindent megpróbáltál, mégsem megy, akkor köszönj el. Lépj új utakra, ahelyett, hogy dárdával szélmalmokat rohamozol…
Ma elvált nő, egy kamaszfiú édesanyja, hétkönyves író, újságíró és szerkesztő vagyok. Olyan ember, aki a helyén érzi magát.
Aki továbbra is ugyanúgy imádja az életet, mind régen, de az erőt már nem azonosítja valamiféle misztikus sebezhetetlenséggel. Már nem fél kimondani, ha valamit nem akar, sőt, sírni is mer, ha netán valami fáj. Különös, de amint az életem minden területén megtaláltam önmagam, az autoimmun betegségem tünetei szinte teljesen elmúltak.
Köszönöm, boldog vagyok – ám ehhez az kellett, hogy megtanuljak őszintének lenni magammal, és békével elköszönni azoktól a helyektől, ahol nekem már rossz.
fotók: Greta May
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
