Kell-e szégyellni a szegénységet, a kilátástalanságot, a teljes ellehetetlenülést? A rezsiáremelés – az infláció mellett – nagyon sok család napi megélhetését sodorta veszélybe. Egy aggódó anya levelét közöljük, ahol a család a műtétre váró szívbeteg férj mellett alig forintokból él már évek óta. Az egyetlen „luxus” a gyerekek fejlesztése volt. Eddig…
„A bérletet már nem tudom megvenni. Az ételt már minimalizáltuk. Pár háztartási gépet már nem használunk, ami nem kell a mindennapokhoz. Ahová lehet, már gyalog megyek. A gyerekeket a fejlesztésekre még autóval viszem, mert nehéz őket koordinálni. Az ő fejlesztésük az a luxus amit még utolsóként el tudunk engedni.
A kisebbikem a nagy ruháiban jár. A nagyobbikom kapott ruhákat hord…
Amit tudunk megtermelünk a kertben – ez MÉG van. A páromnak szívrohama volt, még nem tudjuk egy következő műtét elött állva, hogy mit hoz a jövő. Én struccként igyekszem nem foglalkozni a betegségeimmel, amelyek között krónikus is van.
Nem tartunk állatokat, mert nem tudjuk a takarmányt már megvenni – még van egy akváriumunk, mert azt gyerekkorom óta tartok, de azt hiszem idén eladom azt a pár halat ami maradt.
A szakmám jól keresne, HA elmehetnék dolgozni – speciális okból még egy évig biztosan nem tudok. – Ez nem kifogás, furán alakult az életünk.
Diákhitelemet – hiába van két gyerekem, pont lecsúsztam a lefelezéséről -, esélytelen, hogy kifizessem. Családi tartozásomat esélytelen, hogy kifizessem.
72.000. forintot keresek a gyerekek után. Itt-ott néha cseppen egy kis pénz, de az is egyre kevesebb: ez maximum 20-40 ezer forint havonta. A párom keresete kb 120 ezer, ez a további költségeinket fedezi: ahogy jön, úgy megy.
A rezsiáremeléssel konkrétan a gyerekek fejlesztései mennek innentől a levesbe, de még így sem fogjuk majd tudni kifizetni az emelést. A gyerekek fejlesztései ha leállnak – ezt inkább most végig sem gondolom.
Arra sincs pénzünk, hogy külföldre költözzünk.
Nem elkeseredve vagyok, hanem cserbenhagyva, elárulva, kisemmizve, depressziósan, két kisgyerekkel, miközben hülyére vesz a kormány. Én szorgalmasan szénné dolgoztam a lelkemet, amióta csak felnőttem, mindig minden szabályt betartottam, mindig mindenhol jól viselkedtem, többször léptettek elő kizárólag szorgalmam miatt, mint gondolnátok és nem utolsó sorban: igyekeztem jó állampolgár lenni.
Most pedig azt akarják nekem mondani, hogy egy háború, ami két másik ország között zajlik MINDENNEK az oka. Tudjuk, hogy nem így van. Csak nézzünk a térképre. Mekkora Ukrajna? Mennyi ország van még, ahonnan áruk jönnek? Tudom, tudom: a gáz. De az nem csak az oroszoknál van. És az energia miért is drágul? Az ugyanúgy pörög mint eddig. Igen lesarkítom, de már nem látok túl, vagyis már nem is akarok túllátni ezen.
Sírok.
Nem tudom, hogyan fogom felnevelni a gyerekeimet. Fogalmam sincs. Igyekszem élvezni minden egyes napot velük, hátha nincs holnap. Igazából nem is sírok. Zokogok.
Félek. Rettegek. Most egy bennem lakó kislány a sötét sarokban ül egy másik dimenzióban egy százas zsepivel a kezében és retteg. Nem tudom mit csináljak.
Névtelenül írtam, mert egy dolog van amit nem tudnak elvenni tőlem, ami örökké az enyém. A tartásom.
Egész az utolsó pillanatig senki, egyetlen ismerősöm sem tudja, hogy mekkora szarban vagyok -vagyunk. És tudom, hogy nagyon nem vagyok egyedül.”
Kiemelt kép: AdobeStock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
