Három nő országokon és évtizedeken átívelő barátságtörténetének indult, de írás közben a történelem is helyet követelt magának dr. Szalai Zsuzsanna, azaz Havas Juli új regényében, a Papírbabákban. Így lett a Romániából Magyarországra települt fiatal doktornő története izgalmas korrajz is egyben – nem titkoltan édes-szomorú önéletrajzi elemekkel.
Egy szomorú keretek közé zárt, mégis önfeledt-boldog erdélyi gyerekkor, a főhős, Varga Viola útkeresése az orvosi egyetemen, majd a Magyarországra települése és boldogulása a kilencvenes évek elejének átalakuló magyar társadalmában. Mindezt összekapaszkodva az örök (?) társakkal és szövetségesekkel, a barátnőkkel, akikkel egykor csak álmodozhattak a szabadságról. Ez dióhéjban az orvos-írónő második regénye, a Papírbabák története, amely a fiatalabb és az idősebb korosztálynak is mást nyújt: kinek emlékeket, kinek fikcióval vetekedő izgalmas barátságtörténetet.
– A könyved teljes címe „Papírbabák – avagy lehet-e két hazád?”. Erre a felvetésre válaszolva többnyire arra jutnak az emberek, hogy nem, én eddig legalábbis szinte csak ilyen vallomásokat olvastam…
– Sokáig számomra is ez volt a hipotézis, hogy az ember sem itt, sem ott nem érzi otthon magát és mindig oda vágyik, ahol éppen nincs. De pont a regény írása alatt arra jutottam, hogy igenis lehet két hazám. Csak azt sajnálom, hogy nem mertem kimondani hamarabb magamnak:
azzal, hogy van még egy hazám, nem csalom meg az elsőt. Eleinte még így éreztem, és gondolom, ugyanígy vannak vele azok is, akik nyugatra mennek és ott gyökeret vernek; ez a helyzet bűntudattal és lelkiismeretfurdalással jár. Nekünk, akik új hazát találtunk, meg kell próbálnunk mindkettőt a sajátunknak megtartani.
– Min múlt, hogy ez sikerült-e valakinek, vagy nem?
– Ez egyénfüggő: volt, aki nagyon gyorsan és jól alkalmazkodott, más pedig élete végéig sír. Én szerencsés vagyok, de a főhősömet jobban „megkínoztam” a honvággyal. És hát van egy fordulópont, a családalapítás, ami teljesen elviszi a fókuszt. Nekem a gyerekek és orvosi karrier mellett gondolkozni sem volt időm, nemhogy azon agyalni, hol a hazám, a túlélésre játszottam. Akkor kerül megint felszínre a dolog, amikor az embernek újra lesznek szabadgyökei gondolkodni az életén.
– Te is Erdélyből áttelepült orvos vagy. Gondolom, az átlagosnál is többen kérdezik meg, mennyire a te saját történeted a Papírbabák…
– A történésekben nagyon sok valós elem, a Securitatés kihallgatás például velem történt meg, pont úgy, ahogy megírtam. De míg a főhősöm, Viola a forradalom előtt egy hónappal jön át Magyarországra, én már két évvel korábban megtettem.
Természetesen a történelmi kontextus is valós, ahogy az általam bemutatott akkori kórházi élet is. Sokan kérdeznek a szereplőkről is, de sok mindenkiből tettem bele a hőseimbe egy kicsit, később meg aztán a fantáziám teljesen elvitte a dolgot… A főhős orvosnő temperamentuma is messze áll tőlem, az ő kompromisszumkereső, alkalmazkodó alkatával szemben én lázadóbb vagyok. Persze amikor az ember ír, mindenben és mindenkiben ott van egy kicsit.
– Abban is, hogy miért hagytad el, akár Varga Viola, a hazádat végzős orvosként?
– Igen, hiszen a nyolcvanas években a magyar orvosoknak nem sok választásuk volt. Konkrétan választaniuk kellett a „román Románia” és a külföld között, magyar orvosnak ugyanis nem volt esélye magyarlakta területen elhelyezkedni…
Aki tudott igazolni német felmenőket, azt „kivásárolta” Németország, a zsidókért meg Izrael fizetett, a többiek pedig úgy boldogultak, ahogy tudtak.
Én azt az utat írtam meg, amit én is választottam, annak minden jó és rossz történésével, érzésével együtt.
Köztük azt is, milyen érzés volt, amikor otthon, Erdélyben azt mondták rám, hogy „bozgor” vagyok, azaz hazátlan, azért, mert magyar voltam… aztán átjöttem Magyarországra, ahol meg lerománoztak.
– Nemrég meglepődve hallgattam, milyen megbocsátóan beszéltél erről, pedig napi szinten átélted…
– Azt gondolom, hogy ez legtöbbször nem rosszindulatból, hanem tudatlanságból eredt, akkor az elhallgatásos politika miatt nem voltak tisztában vele az anyaországban élők, hogy milyen sok magyar él a határokon kívül. Van, aki súlyos sérelemként élte meg, hogy lerománozták, vagy a népét negatív jelzőkkel illették.
Én nem vagyok sem sértődékeny, sem haragtartó, és azt vallom, hogy ha valaki valami gonoszat mond, az róla szól, nem a másikról.
– Amellett, hogy a regény nagyszerű korrajz a rendszerváltás előtti és körüli viszonyokról, az erdélyi magyarok életéről, úgy tudom, egyáltalán nem annak indult…
– Kezdetben egy sima „barátnős sztorit” akartam írni, de menet közben átalakult a dolog, helyet követelt a történelem.
Azt is meg akartam mutatni, hogy milyen nehéz a nőknek az orvosi pálya a család mellett. Sokan írnak az akkori eseményekről, mindenki a saját szemszögéből, de úgy éreztem, orvosként nekem kell ezt a világot bemutatnom.
De a fő motívum akkor is a barátság. Az első regényem („Nincs Hold, ha nem nézed” – a szerk.) főhőse egy antiszociális orvosnő volt, jólesett most a másik oldalról írni.
A Papírbabák három barátnő összefonódó sorsát követi nyomon. A főhős Magyarországon kezd új életet, a másik lány Németországban, a harmadik az Egyesült Államokban. Mielőtt azonban eljönnek és véget ér az otthoni életük, egy nagy árulás pecsételi meg a sorsukat, ami miatt nemcsak földrajzilag, hanem érzelmilg is szétválnak az útjaik.
Bennem, aki nagyon nagyra tartom a női barátságokat, az volt a kérdés, hogy meg lehet-e bocsátani egy ilyen árulást, ami részben fiatalkori felelőtlenség miatt történt, részben pedig maga a történelem zúdította rájuk.
– És meg lehet?
– Szerintem meg. Ezért is lett hepiend a történet vége. A regény ötven éven keresztül követi a három nő részben küzdelmes, részben szép életét, egyikük sem érdemelte volna meg, hogy ne így legyen.
– Neked is maradtak meg Erdélyből időn és téren átívelő barátságaid?
– Igen, sőt, idővel elkezdtek egyre jobban megerősödni. Igényeljük a találkozásokat, és ahogy haladunk előre a korban, a nosztalgia is felerősödik.
– Írás közben feltolultak az emlékek? Újraélted a jót és a rosszat, amit a fiatalkorod adott?
– Ó, igen. Az elején nagyon nosztalgikus volt, mindent rózsaszínben láttam, de ahogy haladtam előre a történetben, harag fogott el. Akkor jöttem rá, hogy mi mindent elvett tőlem a rendszer.
A kommunizmus mindenkit megnyomorított valamilyen szinten, de a teljes sötétséget, a félelmet nem lehet elfelejteni. Mindenki azt hiszi, az volt a legrosszabb, hogy nem volt mit enni, meg nem volt fűtés és meleg víz, de a kilátástalanság és a reményvesztettség volt az. Az, hogy nem láttad, hogy ennek valaha vége lesz.
– Én tízéves voltam a rendszerváltás idején, és bár halványan eljutottak hozzám információk, döbbenetes volt olvasni, hogyan éltetek ti az akkori Romániában. Gondoltál rá, hogy azóta felnőtt egy generáció, aki erről esetleg nem is hallott?
– Hogyne. Találkoztam olyan olvasóimmal, akiknek soha senki ezekről a dolgokról, eseményekről nem beszélt és most nyílt fel a szemük. Olyan szelete ez a történelemnek, amiről nem szabad megfeledkezni. Egy olvasóm azt mondta, a Papírbabák a kollektív emlékezet regénye, egy közös emlékkönyv arról, ami történt. Mert ma már rajtunk kívül senki nem tudja elképzelni, milyen érzés, hogy bármikor érted jöhet a Securitate autója, elvihetnek és kivallathatnak, vagy hogy akár egy gimnazistát is behívhatnak kihallgatásra. Számunkra ez a mindennapi élet valósága volt és nagyon sokunkkal megtörtént.
– Érdekes volt erről egy gimnazista szemszögéből olvasni.
– Érdekes, hogy amikor rákérdeznek, hogy mitől féltünk, mivel voltunk zsarolhatók olyan fiatalon, nem a családtagok féltése jut eszünkbe, ahogy a legtöbben gondolnák, hanem az, hogy esetleg nem tanulhattunk volna tovább.
Ha valakit megfenyegettek, hogy nem mehet egyetemre vagy kirúgják onnan, akkor az egész jövőjét vágták el. Szerintem ezért sokan mindent aláírtak, de nem ítélkezem, mert nem tudni, hogy egy ilyen helyzetben ki hogy reagál.
– Sok régi ismerőst megkerestél a könyv írása közben, hogy meséljenek a saját élményeikről, megéléseikről. Egyformán emlékeztek mindenre?
– Sok embert megkérdeztem, a börtönélmény például szóról szóra megtörtént egy ismerősömmel. Azon döbbentem meg leginkább, hogy többen nevetve sztoriztak arról, ami annak idején vérfagyasztó élmény lehetett.
Talán mert visszatekintve annyira abszurd, amit például egy diktatúra börtönében átéltek, nevetve mesélték, hogy „amikor vernek, úgy meg vagy ijedve, hogy nem fáj”…
– Érdekes volt olvasni, milyen bátran nyúlsz a rasszizmushoz: nem tagadod, hogy a magyarok ugyanúgy gyűlölték a románokat, mint fordítva.
– Minket a születésünktől arra neveltek, hogy utálnunk kell a románokat. Emlékszem, kisgyerekkoromban nem tudtam eldönteni, melyik románt kell utálni. Azt is, amelyik beszél magyarul? Azt is, aki egyébként kedves? És persze tilos volt a román-magyar szerelem is.
– Az is kiderül a regényből, mennyire be volt határolva a pályaválasztásotok, bölcsészkarra például nem sok esély volt bejutni. Visszatekintve mit gondolsz, akkor is orvos lettél volna, ha teljesen szabad a választás?
– Tényleg így volt, magyar szakra például esélytelen volt bekerülni, évente csak 5-6 embert vettek fel. A román iskolarendszer érdekes volt, mert csak a természettudományok számítottak, a humán tárgyak másodrendű, szinte mellékes tantárgyak voltak. A történelem a tornaórával meg az énekkel volt egy szinten. Én is erős matematika osztályban indultam, de már kisgyerekkoromban, amikor gyakran volt mandulagyulladásom, annyira elvarázsolt az orvosi világ, hogy számomra minden a pályám felé vezetett.
fotók: dr. Szalai Zsuzsanna
Független magazinként nem áll mögöttünk egy médiacég sem. Ez nagy szabadságot ad abban, hogy olyan témákról is írhassunk, amelyekkel mások nem foglalkoznak. Fennmaradásunkhoz szeretnénk megtalálni azt a 300 olvasónkat, akik havonta 2990 Ft rendszeres támogatással segítenek megteremteni a magazin alapvető költségeinek fedezetét. Leszel Te az egyik támogatónk?
