Motiválónak érezted, vagy inkább stresszként élted meg, hogy ebben a helyzetben gyakorlatilag te voltál a szórakozása az embereknek?
Minden nap adást kellett csinálnunk, és ameddig tudtuk, vittük is a hátunkon. És azért voltam dühös, mert közben folyamatosan hívogattam az orvost, aki már rég nem volt a helyén, és hívtam a másikat, aki meg éjszaka is a helyén volt. És ő átvállalta annak a munkáját, aki meg megfutamodott. Mindenkinek vannak idős szülei és kicsi gyerekei. Én ebből indulok ki. De mérlegelni kell, és abban a mérlegelésben kell egy döntést kell hozni. Ilyen döntés az is, hogy ha járok dolgozni, nem megyek az anyukámhoz. Vagy ha megyek hozzá, akkor folyosón adom be a bevásárlást. Vagy megyek az anyukámhoz és fölveszem a maszkot. Tehát ebben a helyzetben mindig valamilyen döntést kell hozni.
Elmúltál már ötvenéves. Magyarországon ilyen korú hölgyek gyakorlatilag nincsenek a tévében, holott például Franciaországban vagy az Egyesült Államokban 45 fölötti nők készítik a legjobb talkshow-kat. Hogy éled meg, hogy itthon szinte egyedüli vagy, aki ötvenen túl képernyőn maradt?
A szakmánk nagyon kegyetlen, ilyen korú nő valóban nincs a talkshow műfajban, mint én. A következő korosztály az nálam tízzel vagy tizenöttel fiatalabb. Ezt felháborítónak tartom.
Az tény viszont – és el kell fogadnunk -, hogy a képernyő egy vizuális műfaj. Nagyon okos, újságíró kolléganőim feltűnnek néha a képernyőn és már nem azt a látványt nyújtják, amit annak idején. Viszont amit meg mondanak, amit csinálnak, az iszonyatosan izgalmas. És ez egy óriási mérlegelési kérdés, hogy melyik zavarja őket jobban, hogy bántják őket, vagy az, hogy nem dolgoznak. És miután egész egyszerűen nem tiszteljük a kort, ezért erről nem beszélünk eleget, és ettől nincs elfogadottsága ennek. De a képernyő egy kegyetlen műfaj.
Tehát nagyon sokat számít az, hogy te mennyire vagy korszerű, vagy mennyire nézel ki korszerűen. Mondok egy példát: az olasz, a francia tévékben vannak 50-es, 60-as nők, sőt férfiak, főleg férfiak. Elhízottak, kicsik, nagyok. Nőből sokkal kevesebb van, de van. Már csak reprezentatíve is van. És köztiszteletben állnak. Olyan műfajokat készítenek, ahol a műfaj maga igazolja a tudást. A világ összes talkshowja 45 pluszos, és a híradókban is nagyon sokszor a nagy interjúkat 50 körüli nők csinálják.
Miért lehet ez nálunk másképp?
Ne felejtsd el, hogy nálunk a televíziókat fiatal férfiak irányítják. Maximum 40-45 évesek. Azért ez egy nagy különbség. És nálunk nincs kultúrája annak, hogy az életed utolsó harmadát hogyan éld le…
Az utolsó negyed századra gondolsz?
Igen. Úgy látom, hogy mi harminc évre korlátozzuk az aktív életet. Ez nem fair.
Abba, hogy te képernyőn legyél, mennyi munkát teszel bele?
Nagyon sokat. És azt nézem a tréningjeimen a nagyobb vállalatoknál, hogy nem mindenkinek van kedve 45-50 körül ennyit dolgozni. Elfáradnak. Ezt nem pejoratív értelemben mondom, hanem sokan kilátástalannak látják az életet, elfáradnak, egyszerűen óriási nyomás nehezedik rájuk a gyereknevelésből, a szociális segélyek és segítségek hiányából. Az nem véletlen, hogy a menopauzával, vagy ezzel az időszakkal az energia is fogy. És nincs alternatívája a hasznosságnak.
Amíg Hollandiában a 78 éves unokatestvérem még mindig hetente többször elmegy két-három órát dolgozni, hogy hasznosnak érezze magát, addig nálunk bárddal van elvágva egy pálya. És elképesztő luxusnak találom, hogy egy országban ennyien ne dolgozzanak aktívan és ne tegyék bele a tudásukat. A szellemi tőke vész el így. Ami megmarad, azt pedig politikailag földarabolják. Ezt én nagyon komoly kérdésnek találom, és ezt feszegetni is fogom, ameddig tudom.
Neked mondta már valaki azt, hogy nem kéne képernyőn lenned a korod miatt?
Hogyne, naponta hússzor írják a Facebookon és az Instán. Én nem tartozom a megosztó emberek közé szerencsére. 100-ból 5-10 százalék jön trollkodni egy oldalra. Ha nem jól nézel ki, akkor öreg vagy, ha jól nézel ki, akkor nyilván valamit csináltál magaddal, és az mindig pejoratív Magyarországon. A másik, hogy tűnjél el, mert öreg vagy. És ezért odajön, hogy ezt elmondja. De a negyvenes kolléganőim is pontosan ugyanazt kapják meg, mint én 15-18 évvel idősebben. Ezeket a hangokat – visszakanyarodva a járványra – felerősíti az emberek frusztráltsága. Amit lát saját magával szemben a tükörben, ahhoz viszonyít. De a világot nem látja, a lehetőségeit nem látja, az a nagy probléma. Engem a soványságomért pont annyian bántanak, mint mást a kövérségéért.
De hiszen te alkatilag ilyen vagy.
Igen, de akkor is. Talán most már elhiszik, mert már harminc éve látnak engem. 15 évembe telt, hogy megmagyarázzam: én nem fogyókúrázom. Nekem halál pontosan kell ennem, meghatározott mennyiségű szénhidrátot. Ezért is gondolom, hogy az edukációval ezeken a területeken nagyon le vagyunk maradva.
Vállalkozóként csinálod ezt az egész pályát. Hogy éled meg, hogy ilyen bizonytalan az egész?
Tíz évvel ezelőtt én is bizonytalannak éreztem. Ma már a szabadságom sokkal fontosabb. De ez szintén a korhoz köthető. Nem tudnék alkalmazott lenni, ma már ki merem mondani. De ez csak az elmúlt 5-6 évben van így.
Ha most az ATV eléd rakna egy kedvező szerződést, akkor sem?
Nem. Annyira pontosan tudom, hogy mit gondolok arról, hogy mit szeretnék csinálni és mit tudok csinálni, hogy nem mernék belevágni egy olyanba, amiben kényszerhelyzetek is vannak. Addig viszont amíg még kicsi a gyerek, legyen bejelentett munkahely, aztán utána már lehet szabadabban gondolkodni. Érdemes szépen elengedni a kényszereket.
Ahogy öregszik az ember, egyre nehezebben viseli a korlátokat, magának úgyis szab éppen eleget, és onnantól kezdve a szabadúszás egy szabadság is. Három-négy hónapra szerződöm. Szeptembertől decemberig, decembertől májusig. Ez az életem.
Tehát eleve a 12 hónapból 9 vagy 8 hónapot fogok egy szerződésben dolgozni, ha nagyon jó évem van, de lehet, hogy csak ötöt. Mindig így kell kalkulálnom, hogy én tulajdonképpen, mint az évszakok, úgy dolgozom, és úgy élek. De ez nem jó 40, 30 vagy 20 évesen.
Jelenleg hány lábon állsz?
Az anyukámnak nagyon nehezen tudom megmagyarázni, mert ugye ő engem a tévében lát, és mindig elmondom neki, hogy anya, amit én a tévében csinálok, az a 30 százaléka annak, amire egyébként vállalkozom. Ez a hobbi részleg, főleg most, hogy heti műsor lett. Addig, amíg napi műsor készítettünk, nem mondatam hobbinak. A többi pedig a könyv, a tanácsadás, a tréning, az előadások. Vagyis, ha a noteszba belenézek, akkor ezekkel van tele.
Tanácsadást, tréninget, cégeknek tartasz?
Igen. El kell indítani bizonyos programokat, ami a cégen belüli kommunikációban segít. A másik a HR. Ha valakinek nagy szüksége van arra, hogy ötletekkel és programokkal a belső vállalati életet közelebb hozzuk, ott a HR-kommunikációban segítek. Ez engem izgat is egyébként, mert aki alkalmazott, az napi 8-10 órát bent, egy adott közösségben tölt, vagyis a kihívás az, hogy ott hogyan tudsz összetartani egy közösséget, hogyan tudsz kommunikálni, motiválni. Tehát nekem ez a része több feladatot ad ma, mint adott esetben a televíziózás, ami a szívem csücske és imádom, szeretem. De nem tudnék egy lábon állni. Ez ad egy nagyon jó egyveleget nekem. Tulajdonképpen, visszagondolva, mindig is vágyódtam arra, hogy több lábon álljak, csak hát kisgyerek mellett nyilván az adott biztonságot, hogy szerződésem volt a TV2-nél, a Danubiusnál.
Fiatalon tart vagy felőröl az, hogy egyik nap talkshow-t készítesz, másik nap HR-ezel, harmadik nap kommunikációs tanácsot adsz?
Ezt szinte már muszáj így csinálnom. Engem nem elégít ki a hazai televíziózás, semmilyen módon. Pedig egy jó műfajban vagyok, nagy szerencsém van, hogy emberi történetekkel foglalkozom. Ha nekem még egyszer pusztán moderálni kéne egy műsort, akkor azt lehet, hogy a jó hangulatért, jó stábbal, de leginkább pénzért csinálnám. Így meg szellemileg is frissen tartom magam.
Fotók: Facebook/Jakupcsek Gabriella
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
