Rég esett jól ennyire bármi is. Nyugalom, szépség, harmónia. Olyan, mintha napról napra engedném el azokat a szálakat, amivel tíz évvel ezelőtti önmagamba kapaszkodom évek óta. Mintha lehetséges lenne változatlannak maradni egy olyan pillanatban, ahol minden tökéletesnek tűnt. Ne változzon a hajam színe, ne változzon a bőröm szerkezete, ne változzon a súlyom, ne változzon a hangom, a gondolatom. Valami történt ebben az elmúlt három hónapban. Megérkeztem. Találkoztam magammal, magamban. Végre érzem, milyen végtelenül jólesik 37 évesnek lenni.
Az énképemben mindig azt gondoltam magamról, hogy rendben vagyok a korommal. Hogy annyinak élem magam, amennyi vagyok. Persze amikor huszonévesnek néztek, hízott a májam, még ha sejtettem is, hogy hízelgő kegyes hazugság, amit hallok. Rövid időszakokra fel-felbukkant a csitri, a kamasz és néha az öregasszony is, de mindig azzal az illúzióval áltattam magam, hogy vagyok, aki vagyok. Pedig talán még most sem, csak közeledtem annyit a valósághoz, hogy az érzés különbség légiesen könnyűvé teszi a saját bőrömben élést.
Vitathatatlan tény, hogy fizikai terhek is kerültek le rólam az elmúlt hónapokban. Minden könnyebb, szebb és szeretettel telibb lett. Pont ez a közeg, ez a nekem ajándékozott jelenlét adta meg azt a szabadságot, amiben hirtelen már nem 28 éves a lelkem. Tudom sokszor halljuk, hogy a lélek fiatalsága a kulcs. A lélek azonban pont annyira öreg, amennyire távol tartja magát a jelentől. A lélekkel nem telik az idő, hanem van. Akkor, amikor a fizikai test bármely élményétől megvonjuk az idő múlásával járó változás jogát, a lelket öregítjük valójában.
Rengeteg energiát teszünk, teszek abba, hogy az idő vasfoga csak súrolja létezésem törékeny megnyilvánulását. Pajzsként használunk krémeket, festékeket, gondolati mintákat, szokásokat, emlékeket, tárgyakat, és cipeljük mindezeket napról napra, évről évre. Nekem legalábbis voltak ilyen irányú hamván holt ötleteim, kísérleteim.
Magam sem tudom, hogy a rengeteg lezajlott folyamat közül mi is hozta meg ezt a fordulatot bennem, talán nem is fontos. Valószínűleg komplex.
Ami fontos, az az érzés, hogy, jó Szildának lenni.
Nem fiatalos Szildának jó lenni. Nem annak a Szildának jó lenni, akin nem is látszik, hogy világra hozott 4 gyermeket. Annak a Szildának jó lenni, akivel mindaz megtörtént, amit átélt, és ez mind egyszerre ragyog a tekintetében. Egyetlen percet, lélegzetvételt sem akar letagadni. Egyetlen döntés nyomait sem akarja eltakarni. Egyetlen percet nem kér vissza, vagy változtatna meg. Itt van, és békére lelt magával, és a világgal is.
Tíz év terhét letettem, nem megszüntettem, hanem engedem, hogy az idő folyója magával vigye, a pillanatot. Mindet. Azokat is, amikbe eddig kapaszkodtam. Végre megengedem, hogy pont az legyek, aki vagyok. Őszülő hajjal, anyaként, folyamatos változásban lévő testtel és lélekkel. Sok-sok jelzőt lehet rám aggatni, kedveseket és undokokat egyaránt. Talán igazak is. Egyszerre igaz, hogy konzervatív vagyok és az is, hogy liberális. Megengedő és szigorú. Fáradt és megújuló.
De egyik jelző sem jelent semmit nélkülem, vagy anélkül a társ nélkül, aki rám tekintve a jelenben szemlél. Tudván, hogy minden, ami a most határain túl van, a helyén van ott.
Nyitottá válni az idő szárnyán repülésre a legfélelmetesebb utazás emberi létünk során, hisz véges ami nekünk adatott, mégis a legfelszabadítóbb élmény, amivel megajándékozhatod magad és a környezeted. Hiszen letagadni tíz évet, ha konkrétan nem is szoktunk, eltakarni néha szeretnénk, és hidd el a paraván nehezebb, mint bármely életkor élménye a jelenben.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
