Hogyan ne veszítsük el a reményt, amikor egy idegen országban szembesülünk az álláskeresés nehézségeivel? Erika nem adta fel, és végül nem csak kellemes tapasztalatokat gyűjtött be, de hamarosan munkába is áll.
Ott a gödör alsó felén, reményeim szerint felfelé haladva néhány “találkozással” gazdagabb lettem.
Beszéltem egy erdélyi születésű, 6 éves kora óta Kanadában élő magyar lánnyal, akinek remek tanácsai voltak az álláskeresésemhez. Elmondta, hogy mivel elég erős a verseny, tekintve a nemzetközi és hazai gazdasági helyzetet, elképzelhető, hogy egy állásra száznál is több jelentkezés érkezik be.
És az is elképzelhető, hogy az enyémig el sem jutnak, mert nincs rá kapacitásuk. Megállnak valahol 72 környékén, és az addig elolvasottakból dolgoznak.
Ezért aztán ha én amúgy a 77-ik lennék, érdemes kapcsolatba lépni az állást meghirdetőkkel LinkedIn-en, hogy megnézzék az én anyagomat is. (Ezt a barátnőm is megerősítette, aki tapasztalta, hogy amint találtak egy alkalmas jelöltet, minden jelentkezőnek automatikusan ment a köszönjük email, akkor is, ha meg sem nyitották a jelentkezéshez küldött dokumentumait.)
„Nem szeretem a hullámvasutat, pedig ez az” – álláskeresés Kanadában
Ez egyszerre tűnt nagyon egyszerűnek és logikusnak, és hihetetlenül nehéznek, hiszen ez valahol olyan “nyomulás” amit magamtól biztosan nem csinálnék.
Beszéljen helyettem a motivációs levelem, ugye, meg a nagyszerű tapasztalataim, csak ha el sem jutnak az elolvasásukig, akkor hiába várom, hogy meglesz a nagy találkozás.
Így aztán még aznap neki is kezdtem, lecseréltem a “fapados” LinkedIn-emet prémiumra, és elküldtem három üzenetet. Olyan embereknek, akiket nem ismerek.
És mind a három válaszolt.
Alapjaiban nem változott semmi, mégis reménytelibbnek láttam a folytatást. (Végül egyikből sem lett semmi – már 3 héttel későbbről tudom ezt jelenteni. Szóval ez sem működik minden esetben, de a nagy számok törvénye még bejöhet, ha többször is használom ezt a módszert.)
A másik remek beszélgetésem – igazság szerint ezidáig legalább kettő -egy vadidegen cégvezetőhöz köthető. Sokáig nézegettem egy tréningcég oldalát. Fel kéne őket hívni. De mit mondok? Nyilván nem az utcáról vesznek fel embereket. Félretettem, hetekig.
Aztán eljött a nap, amikor fogtam a telefont – azt hiszem ez ott volt valahol a már minden mindegy időszakban – és bepötyögtem a tréningcég számát. A vezetőt egyetlen gombnyomással el tudtam érni. Bemutatkoztam, és elmondtam, hogy mit csináltam idáig, és ha esetleg szüksége lenne még trénerre… Azt mondta küldjem el az önéletrajzomat. Megdöbbentem, megköszöntem, elküldtem.
Egy héttel később kerestem újra, nagyon segítőkész volt.
Próbálta értelmezni mit és hogyan szeretnék, elmondta ők mivel foglalkoznak, és felajánlotta, hogy menjek el egy tréningjükre, hogy lássam, ők hogyan csinálják. Úgy, hogy soha nem találkoztunk, nincs egyetlen közös ismerősünk sem.
Ismét: nem volt konkrét, kézzel fogható eredmény, állásajánlat, bármi, mégis hihetetlenül jó érzés volt megtapasztalni, milyen az, ha az embernek segítenek, mert segíteni akarnak. Mert tudják, hogy milyen új “jövevénynek” lenni egy másik országban. (Egyeztetéseink továbbra is folyamatban vannak, a személyes találkozó a család átmeneti lebetegedése miatt még csúszik.)
És milyen vicces is tud lenni a sors, ahogy elküldtem az előző írást, másnap kaptam egy emailt, amiben állást ajánlottak. A második interjúm azon a héten, – és az előző írásban, – ezek szerint valóban olyan jól sikerült, ahogyan éreztem.
Egy főiskola Vancouverben részmunkaidőben HR oktatót keresett, erre jelentkeztem. És megkaptam az állást.
Aminek már csak azért is nagyon örültem, mert nagyon szerettem a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karán az óraadói munkámat. Személyesen tapasztaltam meg, hogy itt milyen oktatónak lenni, és igyekszem ezt is hasznosítani az online alkalmakon. Ezt pedig nagyon szívesen folytatnám itt is.
Most itt tartunk. November utolsó hetében elindul valami új, és valami olyan, amit szerettem volna átélni.
A tréningek, képzések résztvevőinek visszajelzése az elmúlt 12 évben annyira pozitív volt, hogy továbbra is merem hinni, hogy tudok valami olyat adni a diákoknak is, ami nincs a könyvekben, és amivel többnek érezhetik magukat, ha elköszönünk egymástól.
Visszaidézve az egyetemi oktatóimat, vannak köztük olyanok, akikre nem szívesen emlékszem, de olyanok is, akiknek a mai napig hálás vagyok. Az egyikük még intézetvezetőként is vette a fáradságot, hogy ajánlást írjon nekem mikor közel két éve a főiskolai ösztöndíjra jelentkeztem.
Nyáron, az utolsó félévemben volt egy könyvelés órám. Komoly aggodalmakkal vártam, de az oktató miatt nem volt min aggódnom. Remélem, az én óráimról is úgy távoznak a diákok, mint ahogy én köszöntem meg neki az egész féléves munkáját.
Fotó: Adobe Stock
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
