Amikor augusztus 16-án egy utolsót kattintottam a főiskola vizsgafelületén, lezárult az elmúlt évemet meghatározó három szemeszteres tanulás korszaka. Becsukódott egy ajtó mögöttem, rögtön nyílt a következő: ideje állást találni.
Keresni már korábban kerestem, és meg kellett állapítsam, hogy félállásban – és a tanulmányaim mellett csak erre volt lehetőségem – nem kínálnak a szakmámban állást, amit használhatnék később egy teljes állásra jelentkezésnél, mint “kanadai tapasztalatot”.
Beszélgettem erről korábban az egyik oktatómmal, aki a kérdésemre, hogy érdemes-e teljes állásokra pályáznom májusban, mikor csak szeptembertől tudok ténylegesen teljes állású munkát vállalni, amerikai lazasággal válaszolta “persze, hogy jelentkezz, elérhető vagy, csak még nem most”.
Bevallom, nem hallgattam rá, és kivártam a soromat, amíg őszintén megírhatom, hogy igen, van munkavállalási engedélyem és igen, teljes állásban tudok dolgozni. És innen kezdődött valami nagyon furcsa hullámvasút. Amikor azt írom, hogy hullámvasút, akkor hozzá kell tennem: nem szeretem a hullámvasutakat. És ez még csak enyhe kifejezés.
Úgy indultam neki, mint általában mindennek: optimistán. Nem voltam annyira meggyőződve arról, amit a tanáraim és a csoporttársaim mondtak, hogy “miattad nem izgulok, tuti lesz állásod”. Na persze, lesz, csak nem mindegy mikor, és nem mindegy, milyen.
Még a nyaralás előtt beküldtem a jelentkezésem egy helyre, ott volt is két interjúm, de aztán nem jutottunk többre, amit olyan nagyon nem is bántam.
Amint hazaértünk a nyaralásból, másnap 10 helyre küldtem el az önéletrajzomat. Nyilván sehonnan nem kerestek meg.
Ez a kettősség sok állás kapcsán elkísért, jó lett volna, ha valahol engem választanak, de egyikről sem éreztem, hogy igen, ez az a hely, ahová hajnalban is felkelnék, és egészen Vancouver belvárosáig mennék minden nap. Hja, velem sem egyszerű, tudom.
Azonban lássuk be, racionálisan kellett néznem sok mindent. Hiszen van két gyerekünk, és csak egy autónk. Ha én elviszem az autót Vancouverbe, és ott parkol egész nap, hogy jutnak el a gyerekek délután oda, ahová menniük kell? Nem csak állás kell, olyan kell, ami mellett lehet menedzselni egy családot. Persze, mondhatnánk, hogy mások is felnőttek így vagy úgy, nekem azonban továbbra is célom, hogy része legyek a gyerekek napjainak.
Szóval elvárások, azok vannak.
Az elmúlt két hónap hullámvasútján a magaslatokat természetesen azok a pontok jelentették, amikor kaptam választ a jelentkezésemre, interjúra hívtak, feladatot adtak. Ilyenkor úgy éreztem, hogy nem lehetetlen az a küldetés, amit teljesíteni szeretnék.
Aztán jöttek a kiábrándító emailek vagy telefonok, aminek mindig ugyanaz volt a vége: úgy döntöttünk, hogy más jelentkezővel folytatjuk.
Számomra az álláskeresés monotóniája nehéz, és az, hogy igazából nem rajtam múlnak a dolgok. Én beküldöm a jelentkezésemet, mint ha bedobnék valamit egy feneketlen lyukba, ahonnan fogalmam sincs, hogyan kerül ki bármi is. Beküldtem, és várok. És várok. 20 percenként megnézem az email fiókomat, hátha írtak valahonnan. Aztán próbálok nem gondolni az egészre – ami egyébként kb. lehetetlen. Sosem voltam egy meditatív alkat, nagyon nehezemre esik kikapcsolni az agyamat, ami folyton pörög valamin.
Néhány dolog segít csak.
- Zumba
Tavaly októberben az első stabil dolog volt az itteni életemben a heti egy Zumba. Azóta is megvan, az a heti egy óra egy más dimenzió. Naná, ha egyszer is jártál Zumbán, pontosan tudod, hogy folyamatosan koncentrálnod kell a lépésekre. Az oktatónk ráadásul nagyon trükkösen mindig épp akkor hoz be egy új zenét, amikor már kezdjük magabiztosnak érezni magunkat, és az egész folyamat kezdődik elölről. Zumba-tipródás 1:0.
- Pilates
Régi-új szerelem, és a jellemfejlődésem része, hogy visszatértem. Sokáig úgy éreztem, hogy túl lassú, túl nehéz nekem, aztán Kriszti barátnőm beszélt a Club Pilatesről, kipróbáltam, és az első bemutató alkalom után függővé váltam. Remekül szórakozom magunkon, amikor mindenki majd’ belehal a gyakorlatokba – rendesen feszegetjük a fizikai korlátainkat – aztán már a cipők felvétele során arról beszélünk, milyen jó lesz újra jönni. Kitekert függőség, ami szerencsére nagyon jót tesz. Ráadásul annyira lefoglal a 8 különböző testrészemre, izmomra (?) és légzésemre való koncentráció, hogy nem marad idő és erő a munkavállalási esélyeimen elmélkedni vagy keseregni. 2:0.
- Erdő
Ha van hely, ahol nem érdekel semmi más, csak a táj, ami körülvesz, akkor az az erdő. Bármelyik. Jól van, hasonlóan jó a folyó vagy tópart vagy az óceán. Természet. Csend, béke, zöld, kék. Óriási fák, időtlenség. Nincs munkakeresés, nincs mit kellett volna másként, csak a gyönyörködés és áhítat. Vagy a koncentráció, hogy ne törjem ki a bokám valamelyik leguruló kövön a legközelebbi vízesés felé.
- Barátok
Társasági lény vagyok. A mentorom is megjegyezte, hogy nem tesz jót nekem, ha a gép előtt kornyadozom egyedül, menjek emberek közé, töltődjek fel.
Nagyon örülök, hogy vannak barátaim a főiskoláról, akikkel azonos úton járunk, átérezzük egymás kínjait. Ám épp ezért nem tudunk sokat segíteni, hiszen mind azon dolgozunk, hogy legyen munkánk.
Empatikusak tudunk lenni, az biztos. Én pedig rendszeresen körbe kérdezem a barátaimat kivel mi van, és a tapasztalatok nagyon hasonlóak, legyen az alany olasz, iráni, argentin vagy éppen kanadai.
Aztán hálás vagyok a magyar barátaimért. Az egyiknek azért, mert töretlenül hisz abban, hogy vár rám az álom-meló, csak még nem találkoztunk, és hogy egyik cég, sincs tudatában annak mit veszít, amikor nem engem választ.
A másiknak azért, mert mikor megjelenek nála, a szemembe mondja, hogy szarul nézel ki babám, ne feszülj már rá ennyire, attól nem lesz könnyebb vagy gyorsabb. Aztán elbeszélget velem arról, hogy hiába a magyar virtus, itt meg kell tanulni hagyni a dolgokat, hogy alakuljanak és türelmesnek lenni, még ha nehéz is.
Vááá, hát a türelem tanulása nagy-nagy tanítás nekem, aki úgy jutott odáig, ahol most van, hogy mindig megkereste a megoldást (legtöbbször a férjemmel közösen.) És már több, mint 14 hónapja tanulom a türelmet. Nem érzem, hogy számottevően előre haladtam volna a tanulással, és úgy tűnik, hogy még van bőven lecke, amit át kell vennem.
Ám kétségtelen, hogy a beszélgetésünk után másként látom a dolgokat, a magamat más szemszögből mutató baráti tükör segít olyan részleteket is a helyükre illeszteni, amelyek az én nézőpontomból nem voltak láthatók. Hálás vagyok érte.
És hálás voltam annak a nonprofit szervezetnek is, akik lehetőséget adtak, hogy önkéntes munkában ugyan, de tréningeket tarthassak. Az első tréningem a YMCA Early Educators Team Leaderekkel (kb. bölcsődei gondozónők csapatvezetői) volt. Ott és akkor éreztem megint úgy, hogy a helyemen vagyok, azt csinálom, amit tudok és szeretek, és valóban hasznosnak érezhetem magam. Hiszen olyan dolgokat tudok tanítani nekik, amiket nélkülem nem tudnának. Ezerszázalékos feltöltődés. Tuti ragyogtam még napokig.
Aztán eltelt két hét, volt két interjúm, az elsőnél minden feladat ismerős, és simán megoldható volt, de feltettek néhány kérdést, ami után pontosan tudtam, hogy nem lesz második kör. Például: van-e fizetett kanadai munkatapasztalatom? (Hiába YMCA, nekem nem fizettek érte, szóval nem is tapasztalat…?) Egy bizonyos idő és interjúmennyiség után belejöttem abba, hogy felismerjem a trükkös kérdéseket és nagyjából be tudjam lőni az esélyeimet.
Az elején ez sokkal nehezebb volt, mert mindenki nagyon kedves az interjúkon, és akkor is mindenre azt mondják, hogy szuper és nagyszerű, ha épp azt írják fel maguknak, hogy semmiképp nem megyünk vele tovább. A másodiknál is csak reménykedem, hogy tényleg olyan nagy az összhang, mint amilyennek a beszélgetés alapján tűnik.
Hát, egyelőre itt tartok. Nem állítom, hogy a hegy tetején, ahonnan mindent belátok,
de már nem is a gödör alján, ahol másfél hete éreztem magam, amikor – szerintem – álmaim munkahelyéről hívtak fel két interjú után, hogy mást választottak végül. Az ott és akkor egy napig egészen letaglózott.
Aztán felkeltem, mert mindig felkelek, csak néha nehéz őrizni a csillogást a tekintetemben, pedig anélkül nem mehetek tovább.
Mivel még nincs vége az álláskeresés kálváriájának, ennek is folytatása következik.
Fotók: Freepik
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
