A nyugati kultúrákban a gyász tabutéma, beszorul a kórházak, az otthonok, a lelkünk falai közé, és szeretteink elvesztéséről inkább nem beszélünk. De hol van az a pont, amikor megengedhetjük magunknak, hogy úgy dolgozzuk fel a veszteséget, ahogy mi szeretnénk, elvárások és szabályok követése nélkül. A Magasságok és Mélységek című film nem Erőss Zsolt kivételes tehetségéről, hanem felesége, Sterczer Hilda gyászának egyes állomásairól szól, beszélgetésünkből pedig az is kiderül, hogy hegymászónak születni kell, és hogy a Himalája a végtelen szabadság érzésével ajándékoz meg.
Erőss Zsolt 2002. május 25-én első magyarként mászta meg a Föld legmagasabb hegyét, a Csomolungmát. Életének 45 éve alatt tíz, 8000 méter fölötti csúcsot hódított meg, amivel a nemzetközi élmezőnybe is bekerült. A kilencediket műlábbal, a tízediknél, a himalájai Kancsendzönga expedíción 2013 májusában, a visszaúton, Kiss Péter mászótársával együtt nyomuk veszett.
Hilda, sokan szeretjük a hegyeket, mégsem lesz mindenki hegymászó. Te hogyan kerültél közel ehhez a szenvedélyhez, és miként találtatok egymásra Zsolttal?
Gyerekként asztmás voltam, gerincemmel is akadtak problémák, később eltanácsoltak a testnevelési főiskoláról, szóval nem álmodoztam hegymászó karrierről, de amikor először kijutottam a Tátrába, úgy éreztem, hazataláltam. És van egy furcsa születési rendellenességem, hogy szeretek fölfelé menni, valami biztosan furán van összedrótozva az agyamba, de tényleg imádom. A Tátrában pedig egy napig is lehet felfelé menni, a Himalájában pedig napokig.
Úgy fogalmaznék, hogy nem Zsolt által váltam hegymászóvá, hanem inkább a hegy által váltam Zsolt párjává. Ha nem másztam volna már korábban, és nem éreztem volna azt, hogy nekem ez kell, akkor valószínű, hogy mi nem kerülünk egymás közelébe.
Hegymászó berkekben mondják, hogy erre születni kell. Hatalmas szabadságvággyal, azzal az érzéssel, hogy neked ez a civilizált burok nagyon szűk, nem akarsz állandó mókuskerékben élni, a szabályokat nem érzed magadra nézve kötelezőnek, ez jellemzően mászó mentalitás.
Zsolttól is gyakran megkérdezték, mégis mi a jó ebben, és udvariasan válaszolt valamit, de amikor elolvasta Csíkszentmihályi Mihály flow-ról szóló könyvét, akkor azt mondta, na, itt van, végre megtaláltam a magyarázatot. Szerintem minden embernek megvan az a veleszületett képessége, ami zsigerből megy neki, amit szeret, és amikor erre rátalál, azt nem akarja elhagyni többé!
Annyira szeretsz felfelé menni, hogy neked is van két nyolcezresed!
Az első mászásunk Zsolttal Ausztria legmagasabb hegye, a Großglockner volt, 3700 méteren 2006-ban. Öt napon keresztül jártuk be, minden lehetetlen helyen keresztül-kasul, és a harmadik napon kijelentette, hogy nekem nyolcezresen a helyem.
Rögtön rávágtam, hogy ez őrültség, én messze nem állok készen a Himalájára, ő azonban annyira kitartó volt, hogy megvette a repülőjegyet az expedícióra.
De előtte még egy gyerekkori álmom is valóra vált, a Kilimandzsáró (Tanzánia), ami Zsolt által kézzelfogható közelségbe került, úgyhogy 2007 februárjában megmásztuk az 5800 métert. De nehogy azt hidd, hogy mindig minden simán ment! Előtte, novemberben kificamítottam a térdemet egy túrán, az orvosok azt mondták, hónapokra felejtsem el a mászást, persze ettől nem ijedtem meg.
Tehát egy évvel azután, hogy a Großglockneren jártunk, már megvolt a két nyolcezresem, az egyik a Himalája pakisztáni részén a Karakorum hegységben található, 8068 méter, a másik pedig, a Broad Peak 8048 méter. Azóta sem volt magyar expedíció, akinek egymás után sikerült két nyolcezres csúcsot teljesíteni.
Fizikailag folyamatosan készültök, de fejben lehet tréningezni ekkora útra?
Általában egy hónapot töltünk el a hegy alsóbb régióiban járva és az alaptáborban akklimatizálódással, mert várunk a megfelelő időjárásra. Lehet, hogy furcsán hangzik, de ilyenkor akár 4-5 napig is csak malmozunk, ami elég idegőrlő.
Amikor eljön a nap, hogy indulni kell, akkor tudjuk, hogy mostantól szigorúan ott kell lenni fejben.
Minden képzeletedet felülmúlóan gyönyörű a Himalája, és hétezer méter felett pedig úgy kitágul a tér, amit sehol másutt nem lehet megtapasztalni. Több száz kilométerre elnézel, havas hegycsúcsok mindenütt, és ezek között az óriások között megérzed az emberi élet, a saját létezésed törékenységét.
A film narrációja úgy kezdődik, hogy a hegymászók nagyon nehezen beszélnek az érzelmeikről, a halálról pedig egyáltalán nem. De a végtelennek tűnő magasságot látva, nem fut át rajtatok, hogy mi van ha….?
Átfut, de ezt le kell játszani itthon.
Nekem is megfordult a fejemben, hogy a növényeket, amiket elültettem, talán már nem fogom látni virágzásukkor, de amikor berakom az első ruhadarabot a hordóba, onnantól már nincs lelkizés.
Mentálhigiénés szakemberként tanultam, hogy min megy keresztül egy ember, amikor megkap egy rák diagnózist? Elgondolkodik mi az, kik azok, akik igazán fontosak az életében, és mit szeretne még elérni. A nyolcezresre való készüléskor mi is pont ezt éljük át, ami szerintem nagyon hasznos számvetés önmagunkkal.
De hegymászó nem megy ki úgy expedícióra, hogy kételkedik a visszatérésben.
Mit szóltál a filmrendező, Csoma Sándor felkéréséhez?
Amikor egy boltban véletlenül összefutottunk, és Sándor azonnal nekem szegezte az ötletet, elég abszurdnak tűnt. Később természetesen elmondta, hogy mit szeretne a történetünkből kihozni, és olyan érzékenyen, ösztönösen nyúlt a témához, a gyászfolyamat feltárásához, hogy igent mondtam.
Azért is, mert a mai világunk az örök fiatalságról, az örök egészségről, az örök életről szól, miközben naponta érnek bennünket traumák és veszteségek, amiket még mindig tabuként kezelünk.
A rendező kihangsúlyozza, hogy vannak a filmben fikciós elemek, amelyeknek komoly szerepe van a drámai feszültség fenntartásában, ilyen pl. a filmbéli kislányoddal való konfliktusaid. Átéltetek hasonlót a saját lányoddal?
Másképp, de átéltük. Azért vannak a filmben ilyen erős jelenetek, mert ami velünk hónapok alatt zajlott le, azt a filmvásznon egy-két percben kell átadni a nézőknek.
Például azt, hogy Hilda ebben a bizonytalanságban hogyan küzd a hétköznapi feladataival, amit áthat az állandó feszültség. Hogyan igyekszik a lányának segíteni, elmondani neki az elmondhatatlant, miközben még ő sincs jól.
Én is jártam akkoriban pszichológushoz, Gerda is járt, együtt is voltunk, hogy az anya-lánya kapcsolatot megerősítsük, de én nem vágattam le a gyönyörű, hosszú haját, amit a szorongása miatt csomózgatott, ez is egy dramaturgiai eszköz volt a filmben, ami jól érzékeltette a kettőnk közti feszültséget és a gyásznak azt a zűrzavarát, amelyben teljesen elveszettnek érzi magát az ember.
A téged alakító Pál Emőke olyan fegyelmezetten, mély átéléssel mozog ebben a nyomasztó hangulatban, a Zsolt eltűnését követő napokban, hogy a néző szinte vele együtt fojtja vissza a lélegzetét. Számodra melyik az a jelenet tőle, ami leginkább megérint?
Nehéz ezt megfogalmazni, hiszen ez az életem, és amikor először láttam például azt a jelenetet, amikor Gerda megszökik az oviból és az összeomlás határán állva, rohanva, a templomban találom meg, – ami szintén fikciós elem -, akkor erről visszapattantam, annyira megrázott. Sokadjára nézve azonban eljutottam oda, hogy ez is egy fontos, drámai elem, és ma már képes vagyok filmként nézni, és nagyon szeretem.
Amikor a pátosszal teli búcsúztatón leleplezik Zsolt emléktábláját a művelődési házban, akkor a filmbéli Hildát elkapja egy hisztérikus nevetés, annyira abszurd az egész. Ez valóban megtörtént?
Akkor nem tudtam röhögni ezen, de örülök, hogy benne van a filmben. Annyi a különbség csak, hogy kopjafa volt, de a műsor hangulatát, az egésznek a groteszkségét nagyon jól adja vissza a rendező, valahányszor megnézem, mindig nevetek rajta.
Azért is adtam szabad kezet Sándornak, mert én nem vagyok filmrendező, ő viszont tudja, hogy mitől működik, mitől hatásos egy jelenet. Attól függetlenül, hogy mindig az élet írja a legütősebb történeteket.
Gyerekeid látták a filmet?
Nem, és nem is szeretném, hogy megnézzék.
Gerda 13 éves, neki vannak saját emlékei az apjáról és nem szeretném, hogy ez összekeveredjen a filmbéli, fikciós elemekkel, Csoma 11 lesz, néhány hónapos volt, amikor Zsolt meghalt, konkrét emlékei nem, de érzelmi megélései vannak.
Mindkét gyerekem nagyon jól van, és azt gondolom, hogy ha idősebbek lesznek, akkor tudunk majd a filmről beszélgetni.
Ők másznak?
Igen, a fiam jár mászóedzésre, és természetesen minden alkalmat megragadunk, hogy hegyek között legyünk.
Zsolt csak pillanatokra tűnik fel a filmben, de azokban a jelenetekben nagyon domináns a jelenléte, az egyik ilyen párbeszédetek, amikor azt mondod, te nem hagynád magára a hegyen, ha baj érné. Erre azt feleli, hogy ő bizony ott hagyna, mert le kell jönni a hegyről. Ez valamiféle „hegymászó törvény”?
Ez nem hangzott el konkrétan kettőnk közt, de igen, ez hegymászó törvény. Miért? Mert örülünk, ha magunkat le tudjuk hozni csúcsmászás után. Plusz még egy hatvan-nyolcvan kilós testtel ez teljesen esélytelen. De ezt is nagyon erősen ki kellett hangsúlyozni a filmben, hogy azok a nézők, aki nem mászók, azok is értsék, hogy mérlegelni kell, ami azért ott fenn, pokoli nehéz. Aki nem tud lejönni segítség nélkül, azt ott kell hagyni, különben meghalunk.
Az is komoly hangsúlyt kap egy jelenetben, amikor az egyik tévécsatornától hívnak, hogy szerveződik-e mentőexpedíció Zsolt felkutatására, te pedig azt feleled, hogy két nap után már nincs értelme keresni. A médiánál ezzel kivered a biztosítékot, rád szállnak, hogy neked nem is olyan fontos a férjed megtalálása.
Akik ezt gondolták, azoknak fogalmuk sem volt arról a tényről, hogy nyolcezer méteren harmadannyi nyomás van, mint itt lent, és így az emberi szervezet nem képes annyi oxigént felvenni, amire szüksége van.
Tehát az a víz mennyiség, ami egy atmoszférán benne van a sejtjeinkben, és nem okoz problémát, az a víz, harmadannyi nyomásnál megpróbál kilépni a sejtekből. A testünknek ilyenkor iszonyú energiát kell felemésztenie ahhoz, hogy ezt a vizet benn tartsa, és ha ebben a test elfárad, akkor a víz kilép az agyba, a tüdőbe, és ödéma jelentkezik, csúnyán szólva a saját testünkbe fulladunk bele.
Ez öt napon belül akkor is bekövetkezik, ha a mászó jól akklimatizálódik, de ebben a magasságban marad. Zsolték elindultak május 20-án csúcsmászásra, 21-én értek fel, ő 22-én nem jutott le az alaptáborba, és 23-án sem találták. 21-én már panaszkodott szapora szívverésre, elejtette a hátizsákját, és én pontosan tudtam, hogy
Zsolt soha nem ejti el a hátizsákját, de ha mégis, akkor már koordinálatlan, valószínűleg agyödémája van. Ha egy ilyen embert azon nyomban nem visznek le ötezer méterre, az meg fog halni.
Az volt az igazi csoda, hogy este nyolckor még ilyen állapotban volt a rádió bejelentkezése szerint, és még másnap délután háromkor is tudott menni! Egyértelmű volt számomra, hogy ha nincs a táborban,
akkor kint volt egész éjszaka, és nem hóbarlangot ásott, és nem egy másik úton jött le, amit olyanok mondtak akkor, akik az életben nem jártak a Himaláján, és gőzük sincs, hogy csak az az út van, amin feljöttél.
Ezért voltam biztos benne, hogy nincs értelme mentő expedíciót indítani.
A filmben is elhangzik, hogy vajon könnyebb-e úgy elengedni valakit, ha van egy temetés, ahol ezt meg lehet élni. Zsoltnak volt?
Rengeteg búcsúztatása volt, sok helyen állítottak neki kopjafát, emléktáblát, sziklát, ez benne van a filmben is.
De a teste fennmaradt a Kancsendzöngán, ez biztos. Bár kaptam fotót olyan férfiről, aki háttal fekszik, sem az arcát, sem a lábát nem lehet látni, tehát egyértelműen nem bizonyítható, hogy ő volt.
Tehát olyan szertartást, ahol a testétől vehettünk volna búcsút, nem tarthattunk. Ez pedig valóban megnehezítette az én gyászomat is.
A Hópárduc Alapítványt 2014-ben hoztad létre, ami Zsolt szellemiségét viszi tovább, ahol terápiás falmászást szerveztek gyerekek számára, hogyan történik ez?
Az alapítvány a falmászás technikáján keresztül segít olyan gyerekeknek, akiknek nehézsége van a mozgáskoordinációval, figyelemmel, és akár magatartással is. Mivel az idegrendszer érettségét a mozgás nagyon pozitívan befolyásolja, ezért 4-10 év közöttiekkel foglalkozunk mászófalon, és adunk speciális fejlesztő gyakorlatokat.
Nyolc éve működünk, most négyszáz gyerek jár hozzánk és az évek alatt több ezer gyereknek tudtunk segíteni a jobb iskolai teljesítmény elérésében is. Óvónők, pedagógusok, szülők és fejlesztők igazolják vissza, hogy ez a fajta mozgás nagyon sokat segít.
A terápiák tanév szerűen folynak, de ha valaki csak kipróbálni szeretné a falmászást, arra is van lehetőség, vannak mászótermeink a város több pontján.
Akik még nem látták a filmet, azok számára meg tudnád fogalmazni az üzenetét?
A közönségtalálkozókon szembesültem azzal, hogy az emberek milyen sokféle veszteséget élnek meg, és milyen sokféle módon. Mindannyiunk élete teli van olyan momentumokkal, amik mindennap szembesítenek minket valaminek vagy valakinek a hiányával.
Ilyenek például a születésnapok, a karácsony vagy ha nálunk épp megérik a sárgabarack a kertben, tudom, hogy Zsolt már nem fog enni a baracklekvárból. De megengedem-e magamnak, hogy ezt a fájdalmas felismerést megéljem? Ha nem engedem meg, akkor újra-és újra vissza fog jönni.
Abban nem hiszek, hogy az idő megoldja a traumákat, mert nem oldja meg. Ha van egy szép házad, amit egy bomba földig rombolt, akkor az idő úgy oldja meg, hogy a törmelékek alól kinő a gaz, még akár virág is lesz rajta, de az már nem ház, csak egy rom!
Neked kell összeszedni minden erődet, és egyenként, tégláról-téglára, újra felépíteni az otthonodat, az egész életedet, és saját magadat.
Fotók: Sterczer Hilda
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
