Nekivágni egy közel tízezer kilométeres útnak, dacolni sivataggal és dzsungellel, mindezt két férfival összezárva, teljes egymásra utaltságban – erre vállalkozott Mészáros Eszter, aki nyugis fogorvosi praxisát hagyta hátra hetekre a Budapest-Bamako Rally kedvéért.
Nem nőnek való vidék – lehetne mondani a Budapest-Bamako Rally szinte minden állomására. A 9500 kilométeres, nyolc országon keresztül vezető táv mégis mágnesként vonzotta Mészáros Esztert, olyannyira, hogy képes volt „nomád tapasztalat” nélkül nekivágni két férfival az útnak. Még csak azt sem mondhatnánk, hogy gyerekkori barátság fűzi hozzájuk, akikre az életét bízta, hiszen csak nem sokkal korábban találkoztak egy baráti társaságban.
Amikor Eszter meghallotta, mire készülnek, jelentkezett, hogy csatlakozna hozzájuk.
A fiúk, Zahari Máté és Pőcze Bence szerencsére már összeszoktak, a fél világot végigutazták együtt, Eszter pedig nem sokkal később németországi fogorvosi praxisát hagyta hátra három hétre a kaland kedvéért.
Bár nehéz terepen nem volt tapasztalata, és autót szerelni nem tudott, azért Eszter is jócskán hozzá tudott tenni a csapat sikeréhez.
Például a franciatudásával, amire az út során szükség is volt, mert számos országban, amin áthaladtak, számos helyzetben csak ezzel a nyelvvel lehetett boldogulni, az autómentéstől a pénzváltásig.
– Ezért, meg azért is, mert egészségügyis vagyok, a fiúk meglátták bennem a potenciált… A műszaki dolgokhoz nem nagyon tudtam hozzászólni, de főztem rájuk, odafigyeltem, hogy egyenek, aludjanak rendesen, szóval igyekeztem biztos háttér lenni, segíteni, amiben lehet.
Meg persze csendben maradni, amikor kellett, hogy ne legyek én is a probléma része – nevet Eszter.
Erre nem lehet felkészülni
Ahogy sok más Bamako-versenyző, Eszter is azt mondja, arra, ami rájuk várt, nem lehet felkészülni. Sejtette, hogy ez nem egy kényelmes társasutazás lesz és rutinos utazó is volt, de utólag bevallja: kicsit alábecsülte a Bamako nehézségét.
– Keményebb volt, mint amire számítottam, lelkileg és fizikailag is. Átvészeltem nagyobb baj nélkül, de tudom, hogy ehhez a szerencse is kellett – meséli az embert próbáló versenyről a fiatal fogorvos.
A futam útvonala perzselő sivatagon, nehezen járható szavannán, kiszámíthatatlan dzsungelen vezet keresztül, kifejezetten veszélyes országokon át, ahol, ha nem a természet és az időjárás, akkor a garázdálkodó rablóbandák jelentenek veszélyt. Nem csoda, hogy sokan már az első, európai szakaszon feladják a versenyt, s az sem, hogy nem sok nő van a mezőnyben, azok is inkább rutinos versenyzők feleségei és barátnői.
Amellett, hogy a verseny minden szakasza technikás vezetést és kiemelkedő problémamegoldó képességet követel, vannak kivételesen veszélyes állomások – egy nő számára különösen -, például Mauritánia és Sierra Leone.
Esztert kétszer rabolták ki az út során, úgy, hogy közvetlenül mellette álltak az útitársai…
Bevallja, azért is vonzotta a Bamako, mert azoknak az országoknak a többsége, amelyeken a rali útvonala áthalad, normál esetben kifejezetten utazásra nem ajánlott célpontok, ezért tudta, hogy ezekre a helyekre másként biztosan nem jut el…
Aranyárban van a segítség
A Bamakón már elindulni is kihívás, mondja Eszter, már csak azért is, mert bár a hivatalos kommunikáció szerint bárki nekivághat az útnak, nem titok, hogy ez drága mulatság.
– Ki sem mertük számolni, mennyibe volt nekünk a verseny… – mondja, majd hozzáteszi: a Bamakónak egyébként sem lehet kiszámolt költségvetéssel nekivágni, annyi tervezhetetlen helyzet csapolhatja meg a versenyzők pénztárcáját.
A rajthoz állás nemcsak a többezer eurós nevezési díj, hanem a járulékos költségek miatt is drága. Ha csak az oltásokat nézzük, kell belőlük több mint tíz, és persze ott van az autó – Eszterék esetében egy Toyota Landcruiser – ára, amihez jön még a speciális felkészítés költsége, hogy a kocsi bírja az embert próbáló terepet.
– A menő autócsodákat itt el lehet felejteni, a Bamakón csak régi kocsik jöhetnek szóba, huszonéves terepjárókkal állnak rajthoz a versenyzők. Nemcsak azért, mert azok bírják ezt a strapát, hanem mert azokhoz biztosan van alkatrész az utolsó kis afrikai szervizben is.
Az autókban klíma nincs, ami ötven fokban nagyon kellemetlen, vagy ha mégis, biztosan elromlik az út során, mert nem homokviharra tervezték…
A 9500 kilométeres távon minden előfordul, ami tönkretehet egy autót: a kezdeti marokkói szakaszon az átkelés a forró, köves Sziklás-hegységen – sok versenyző már itt feladja -, aztán a szaharai dűnék, majd a szavanna, végül a vízmosásokkal nehezített dzsungel.
– A sivatagot bírtuk a legnehezebben, ott megállt az autónk. Egy egész napot töltöttünk árnyék nélkül a forróságban, a minimális térerőért is fel kellett másznunk egy homokdűne tetejére… Végül egy arab férfi húzott ki minket.
Márpedig, ha a Bamakón az ember elakad, a kijutás nehéz, a segítséget pedig sokszor aranyárban mérik. Különösen, ha fehér az ember, olyankor minimum dupla a szorzó. Ezt nem is titkolják a helyiek: „ha fehér vagy, gazdag vagy, fizesd meg!”, mondják.
A mosakodás és az alvás is luxus
Nőként persze nem állom meg, hogy rá ne kérdezzek a „technikai részletekre”, s nem tévedek, amikor a tisztálkodási lehetőségek hiányát saccolom az egyik legnagyobb nehézségnek.
– Sok lehetőség tényleg nem volt, de idő sem nagyon, az már kivételes alkalomnak számított, ha félre tudtam vonulni egy csomag nedves törlőkendővel. A verseny 19 napja alatt talán háromszor volt alkalmam zuhanyozni. Igaz, az azért kárpótolt, amikor a dzsungelben egy eldugott vízesésben fürödhettem, olyan volt, akár egy filmben!
Ha éppen állt az autó, akkor sokszor azért, mert valami megoldandó probléma adódott, és az alvásidőt sem szívesen áldozta be az ember akármire. Ugyanis nemcsak a mosakodás, de az alvás is luxusnak számított: minden nap korán keltünk, a dzsungelben vagy a sivatagban pedig törvényszerű, hogy bármilyen fáradt vagy, legalább kétszer felébredsz éjszaka.
Útközben pedig, a zötykölődő autóban, ötven fokban esélyed sincs pihenni. Nem csoda, hogy a célbaérés után úgy rám zuhant a fáradtság, hogy szinte elájultam – mondja Mészáros Eszter.
Ennek ellenére Eszter nem mondott le a nőiességéről sem a sivatagban, sem a vadonban.
– Nem adtam fel, minden nap sminkeltem, többször kilakkoztam a körmöm, és általában valami frizurát is megpróbáltam csinálni, de be kellett látnom, hogy ez szélmalomharc, mert ötven fokban a smink leolvad, a homokviharban meg a hajam nem tart sokáig…
Ilyen melegben még a naptej is leolvad az ember bőréről. Szerencsére a fiúk elfogadták, hogy nem szeretnék lemondani a szépségápolásról, sőt, előzékenyen meg is jegyezték, ha észrevették az erőfeszítéseimet – mondta.
A pihenés egyébként sem úgy zajlott, mint itthon, „békeidőben”, Eszternek és útitársainak ugyanis állandóan résen kellett lennünk, nehogy kirabolják őket.
A helyi bűnözők, akik gyakran hihetetlen szegénységben élnek, villámgyorsak, és a pillanat törtrésze alatt felismerik az alkalmat.
Az idei versenyen volt, akit az ATM-től ellépve vettek körbe és raboltak ki, de sok kisgyerek is be van tanítva: Eszternek egy helyi gyerek váratlanul ráütött a kezére, és amikor elejtett mindent, ami benne volt, azonnal felkapta és elszaladt vele…
A célba érve pedig egy tömegrendezvényen rabolták ki, amikor éppen a sierra leonei miniszterelnökkel fényképezkedett, fegyveres őrök gyűrűjében…
Nem ez volt az egyetlen necces helyzet az út során, amikor Eszter feltette magának a kérdést: hogy került ilyen helyzetbe…?
– Egyszer nagyon féltem, hogy egyedül maradunk. A különösen veszélyes Mauritániában lemaradtunk, egy kicsit el is tévedtünk, s tudtuk, hogy ha nem érünk el időben a szenegáli határig, akkor aznapra bezár…
Fogyóban volt a pénzünk, a benzinünk, s bár a helyi katonaság vigyázott a versenyzőkre, a védelem csak aznap estig tartott. Tudtuk, hogy egyedül sátorozni a vadonban nem egy életbiztosítás… Hatalmas kő esett le a szívünkről, amikor mégis sikerült átérnünk, amivel egyben átléptünk az arab világból a fekete Afrikába.
Bajtársiasság minden felett
A fentiekből már lehet következtetni arra, hogy a fizikai nehézségek csak a megpróbáltatások egy részét jelentették. Eszter számára a legkeményebb talán az egymásrautaltság érzése volt.
– Minden nap benne van a pakliban, hogy leáll az autónk az éjszaka közepén, egy híresen rossz közbiztonságú helyen.
Íratlan szabály, hogy ha egy másik versenyző elmegy mellettünk és ezt látja, akkor bevár, még ha ezzel lassítunk is rajta, hogy együtt menjünk tovább. Ilyenkor mindent felülír az, hogy mindannyian épségben beérjünk a következő ellenőrzőpontra, és nem versenytársak vagyunk, a bajtársiasság minden felett áll.
A fiúkkal szerencsére ritka jó egymásra találás volt az övék, Eszter bevallása szerint mindent megbeszéltek, és ha időnként nem is értettek egyet valamiben, az soha nem fajult veszekedéssé.
– Tudtuk előre, hogy ez a része a dolognak nehéz lehet, hiszen egy autóban, egy sátorban, szorosan összezárva és egymásra utalva töltünk több hetet, de jól tudtunk alkalmazkodni egymáshoz.
Ami gond adódott, az külső probléma volt, mi egy napig sem utáltuk egymást. Mással talán ez nem sikerült volna! – vallja.
Pedig stresszhelyzet volt bőven, ami próbára tehette volna a barátságukat – mert a megpróbáltatások igazi baráttá kovácsolták őket -, minden határátlépésnél probléma volt például, hogyan szerezzenek benzint és készpénzt, mindenhol az adott állam pénznemében persze.
Minden országban ugyanazokkal a stresszes helyzetekkel szembesültek, nyolcszor egymás után, ezernyi döntést kellett meghozniuk, gyakran pillanatok alatt.
Eszter közben igyekezett „tábori szakácsként” is gondot viselni a fiúkra, de a szélsőséges klímán ez sem egyszerű. A 40-50 fokban minden tönkremegy, így, ha sikerült is húst vásárolniuk a helyi falvakban – az iszlám országokban ez sem olyan könnyű -, azt szinte azonnal el kellett fogyasztani.
Kis gázrezsójukon főtt a tészta, a halkonzerv, de ennél is fontosabb volt a víz, amit hiába vásároltak ötven literjével, minden nap megdöbbentek, milyen gyorsan elfogyott…
Eszter elárulta, még nem is tudta feldolgozni a vele történteket, olyan intenzív élmény volt ez a közel három hét. Közben sokan tanult, a világról és magáról is.
– Fantasztikus élmény volt megtapasztalni azt a bajtársiasságot és szolidaritást, ami a versenyzők között van, vadidegen emberek éreznek felelősséget egymás iránt, ilyet még sehol nem tapasztaltam.
Megtanultam az út során, hogy nem szabad beleragadni a sztereotípiákba; ahogy például Európa végtelenül sokszínű, úgy a fekete kontinens is sokkal színesebb és változatosabb, mint gondoltam. Magamról pedig megtanultam, hogy sokkal többet bírok, mint gondoltam, tudok például homokviharban autót kiásni a homokból!
Így, visszatekintve egy kicsit túl optimistán vágtam bele az utazásba, de eldöntöttem, hogy rajthoz állok még a Bamakón – és tudom, hogy az megint egy teljesen más élmény lesz!
Fotók: Mészáros Eszter
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
