A piros ötszázast már harmadszorra tolja ki magából az automata, pedig gondosan kisimogattam a széleit. Feladom, aprópénz után kutatok, de mindössze egy fénylő kétszázast találok, a többit a gyereknek adtam újságra. A kabát alatt nedvesen rám tapadó rétegektől, és a mögöttem ácsorgóktól egyre ingerültebb vagyok, bedobom a kétszázast és kedvesen közlöm, hogy elszaladok az autóhoz a többiért.
Szinte várom a türelmetlen megjegyzéseket, de csak gyereksírás töri meg a parkolóház délelőtti csendjét. Szerencsére közel vagyok, futok vissza, lihegve szabadkozom, itt az ötvenes, mindenki nyugodjon le. Egy sudár anyuka, a még mindig bömbölő kisdeddel a karján mosolyogva közli, hogy bedobta a hiányzó aprót, itt a parkolójegyem.
Hosszan hálálkodnék, de semmiség, mondja és elillan a babával együtt.
Hazaérek, főzök egy teát, és leülök a listámmal, amit naponta újra írok, mert a hetekkel ezelőtt, gondosan megtervezett, ár stoppos ötleteim pofán röhögtek.
Szeretem, ahogy a gyömbéres-kurkumás tea enyhén csípi a nyelvemet, de az illata még így is kényeztet.
Az ólomszürke égbolt előtt sárgán villódzó fényfűzérszemeket nézem az ablakon át, és eldöntöm, idén leszámolok a mumussal. Nem fogom gyermeki vágyódással, párás tekintettel bámulni a tökéletes rudakat a cukrászdák csillogó üvegpolcain,
idén megsütöm a magam bejglijét.
Persze, tavaly ilyenkor pont ezt gondoltam a zserbóról is, úgy készültem rá, akár egy sebész a nyílt szívműtétre, de három órával később, a sötétbarnán ragyogó csokimáz alatt, szappanosan ragadó tészta a kukában landolt. Nem, nem Borbás Marcsi tehet róla, még akkor sem, ha az ő videóját néztem az okoseszközömön, és naná, hogy nála is szebbet, jobbat, finomabbat akartam, ezért dupla adag baracklekvárral kentem meg a lapokat.
Szétázott mind.
A fiam és a férjem már a készülődés első fázisában elhagyta a lakást, nehogy az ő jelenlétük esetleg megzavarja az elmélyült munkát és annak gyümölcsét, megegyeztünk hogy üzenek, ha kész. Üzentem. Egy szelet Sachert hoztak, a saját biztonságuk érdekében, és hogy megnyugodjak.
Családunkban a karácsonyt az evés szent ünnepének is szoktuk nevezni, és ilyenkor minden lány extrán motivált, készülnek édesek-sósak.
Kilencven éves jó anyánk is kiadja a parancsot, legyen a karácsonyi asztalon hal!
Míg Jézus csak feltekintett az égre, és az üres kosarakba kenyeret és halat teremtett, nekem ehhez a mutatványhoz a giga Tesco-ig kell zarándokolnom. Az akváriumban úszkáló halacskák láttán játszadozom a gondolattal, hogy vajon mi lenne az én szezonális három kívánságom?
Az első mindjárt, hogy
az ausztráliai Gold Coast-on szeretnék rövidnadrágos Mikulásokkal szelfizni, és szanaszét osztani fészbúkon,
de mennyivel családbarátabb, hogy gesztenyemasszára vadászhatok, bár jóval kevesebb like-ot ér. A bevásárlólistás szaunaszenánsz nagyjából egy óra, végre levegőn vagyok, a csomagtartómat hónapok óta csak belülről lehet felnyitni, komótosan bepakolok a hátsóülésre, de a gubának való kiflicsomag kiesik a kezemből.
– Édes, Istenem! – szakad fel belőlem, a következő napok konyhai extrém sportját megelőlegező segélykiáltás, mire azonnal megérkezik a válasz:
– Hölgyem, itt vagyok, szólított? – kérdezi reszelősen egy bariton a közelben. A bevásárlókocsi bázis mellett egy magas, őszes szakállú, sötétkék sapkáját szemébe húzó hajléktalan áll. Találkozik a tekintetünk.
– Oh, ön itt?… bukik ki belőlem a csodálkozás hangja, ő szomorkásan mosolyog.
Mosolyog abban a hiszemben, hogy a szánalom ugyan ingyen van, de a kertvárosi háziasszony szemében talán visszatükröződik. Átadom neki a kocsit, amit precízen bedokkol a helyére és kiveszi a százast. – Áldja meg az Isten. – mondja és biccent.
– Anya, december közepén meg kell sütnünk a mézeskalácsot! – figyelmeztet felnőtt-gyerekem.
– Igen, és már a közepe van, ma begyúrjuk, holnap sütés.
Óvodás kora óta a kínainál vett Mikulás sapkában ügyködünk, mintha ez lenne a süti siker záloga. Gergő feszülten koncentrál a nyújtásnál és a szaggatásnál, én díszítek.
– Gerikém, idén azért megkóstolod? – kérdezem, mint minden évben.
– Nem, nem hinném. – feleli.
– Akkor miért segítesz?
– Mert szeretlek anya.
A családi forródróton egyeztetett forgatókönyv szerint haladunk. Nővérem az XXL méretű, piros, zománcfazékban felteszi a káposztát 22-én, és a megbízható mennyiségből még karácsony után is akad a hűtőben. Az ünnep első napján összeülünk, a fekete csillámos harisnyákra színes rongypapucsokat húzunk és ilyenkor már semmi nem számít, hagyjuk, hogy a szeretet és törődés angyalai tegyék a dolgukat.
Valahol olvastam, hogy karácsony idején nagyon erősen működik a karma, ahogy magaddal és másokkal bánsz, azt kapod vissza a következő esztendőben.
Persze ilyenkor sem tűnnek el varázsütésre a gondok, és javulnak meg kellemetlen vagy olykor terhes kapcsolatok, de talán érdemes azt tenni a környezetünkben élőkkel, amit mi is szeretnénk visszakapni.
Én minden esetre hálát adok, hogy 23-án este már szikrázik a fa, és igen még csengettyűszó is van, a menüsor alig különbözik a tavalyitól, mert így szeretjük, és a gyerek is eljátssza zongorán a csendes éjt, amire anyaként szerfelett büszke vagyok.
A társasjáték parti után egy pohár borral leülünk tévézni, és nincs, ami kizökkenthet minket ebből a kegyelmi állapotból. Mivel minden, amit ezután írnék, csak felesleges közhely volna, így azzal kívánok neked, kedves olvasó boldog ünnepet, amit az 1983-ban bemutatott olasz filmben Fülöp atya mondott a befogadott utcakölyköknek:
Legyetek jók – ha tudtok!
Fotók: Pápai Ildikó
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
