Újrakezdtem. Mindent. Hogy egy most, a gazdasági életben divatos szót használjak, a 2017-es év a totális „diszrupció” éve volt számomra. Legegyszerűbben szólva az életem összes területe szanaszét cincálódott, tettünk róla: én, a sors, a végzet, vagy a Jóisten – tetszés szerint beikszelendő –, no meg a körülöttem élő emberek egy része. Év végén szétzúzva, darabokban állt az addigi valóságom.
Majd huszonhárom év után befejeződött a multikultis vezetői létem, átestem egy több mint négy órás műtéten, és egy hét éves párkapcsolatomnak is vége szakadt. Mint amikor egy tornádó végigsöpör a földön.
Totális rombolás – és egyben tiszta lap, vagy üres táj, amire építkezni lehet.
Kétségtelen: készültem rá. így nem kaptam sokkot, amikor bekövetkezett. Amúgy is az a típus vagyok, aki megrázza magát, és megy tovább.
Keménység? Kitartás? Céltudat? Talán.
Életösztön? Optimizmus? Biztosan.
Kitettem az „építés alatt” táblát gondolatban a homlokomra és belevágtam. Újratervezés – mondaná a GPS.Mint mindig, először is kitűztem a céljaimat. Dióhéjban, vagy hatszavas történetben így írnám le:
„Elkezdeni újra ÉLNI. Csillogó szemmel. Hasznosan.”
És mint mindig ilyenkor: érkeztek az emberek, a könyvek, a találkozások, a filmek, a félszavas utalások, amik segítettek előre az utamon, és a megérzéseim, a szerencse, a véletlen, a szerencsés véletlen, vagy a szinkronicitás, mondják. Akármi is legyen ez, biztosan létezik.
Amire rá kellett jönnöm, az az, hogy évtizedeken át nem hallgattam a megérzéseimre. Pedig naponta, mit naponta, óránként, sőt bármely percben rám találhatnak és rám is találtak. Csak én elhessegettem őket, nem figyeltem rájuk, mentem, amerre a racionális énem vitt.
Nem volt az sem rossz út, de amikor végre felvettem a megérzéseim szemüvegét, és azon keresztül kezdtem látni a világot már-már hihetetlen heuréka élményeket éltem meg, és élek meg azóta is.
Hogy a hétköznapi praktikum szintjén maradjunk, elkezdtem lassan mozogni – edzésnek még nem nevezném – egy kis pilates – hála fantasztikus tanáromnak, aki mindvégig odafigyelt arra, hogy nehogy bajom essen –, egy kis túrázás, egy kis futás. Szépen lassan, lépésről lépésre. Addig-addig, hogy áprilisban újra lefutottam a tíz kilométeres távot a Vivicittán. Lassan ugyan, több mint 10 perccel tovább tartott, mint tavaly, de megcsináltam.
Ami a szakmai életemet illeti, két szálon is futtattam az életem újratervezését: kerestem munkát, és tapogatóztam a piacon, vajon működne-e, és ha igen, hogyan, milyen szolgáltatásokkal egy saját cég. Vajon mennyit ér kint, a nyílt piacon az én majd 23 éves szakmai tapasztalatom? Vajon van-e igény arra, amit tudok?
Közben tanultam magamról, a világról, a magyar piacról – vissza kellett jönnöm a közép-kelet-európai környezetből az itthoni piac valóságába.
Ebben felbecsülhetetlen támogatóm volt a coachom, aki több mint egy éves munkánk alatt bámulatos érzékkel tette fel a leglényegretörőbb kérdéseket a legmegfelelőbb pillanatokban. Leírhatatlan az út, a fejlődés, amit vele „kézen fogva” megtettem. Örök hálával tartozom neki. Csakúgy, mint a családomnak, akik fáradhatatlan kitartással és végtelen szeretettel álltak mellettem, a barátaimnak és barátnőimnek, és a volt munkatársaimnak is, akik hívtak és hívnak beszélgetni, kávézni azóta is.
November 2-án volt a születésnapom. Halottak napja. Szoktam mondani: pont ezért leszek hosszú életű. És Skorpió a zodiákus jegyem: az örök főnixmadár. November 4-én féléves a vállalkozásom, a főnixmadár lett a logóm, és gyűlnek, gyarapodnak a megbízásaim. Ma már mások fejlődését, építkezését támogatom. Üzletemberekét, cégekét, multikét, középvállalkozásokét, és több startup cégét is. Hasznosítom az elméleti és gyakorlati tudásom, mindent, amit a marketing-, és kommunikációs szakmában, és a tudásmenedzsment területén az elmúlt 23 év alatt tanultam, tapasztaltam.
Nemrég olvastam Carol Alwill Leyba író, mester coach sorait:
„Nincs annál erőteljesebb, radikálisabb és lélegzetelállítóbb módon gyönyörű, mint az a nő, aki úgy dönt, hogy újraépíti az életét napról napra.”
Néha, mókás pillanataimban azt gondolom, rólam írta. Persze nem, de minden bizonnyal azokról a nőkről, akiknek van elég erejük és életösztönük, és mernek váltani, újba vágni, talpra állni, még egy igen mély válság után is.
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
Kiemelt kép: Dintsér Andrea saját fotótárából
