Műtétek sora már kisgyermekként, állandó kórházi tartózkodás és gyógyszerek: nem ilyen a felhőtlen gyermekkor, ám Katonka Juditnak ez adatott. Ráadásul ezek a beavatkozások felnőttkorára és nőiességére is rányomták a bélyegüket. Amikor pedig végre rászánta magát, hogy korrigáltassa melleit, egy alig ismert szindróma miatt életveszélyes állapotba került. Azért osztotta meg velünk a történetét, hogy segítsen más, hasonló helyzetbe kerülő nőtársain.
Judit szívelégtelenséggel jött világra, már egyévesen, majd később, ötévesen ismét életmentő műtétet kellett végrehajtani rajta. Kilencévesen tüdőembólia miatt kötött ki ismét kórházban, ahova mindennek köszönhetően szinte hazajárt.
A beavatkozások és az azok mellett szedett gyógyszerek azon túl, hogy megmentették életét, jártak egy nem kívánt mellékhatással is: Judit mellei nem úgy fejlődtek, mint ahogyan az általában egy nővel megtörténik.
– Ez tinikorom óta megkeserítette az életem, állandóan csúfoltak az iskolában: én állandóan arra gondoltam, hogyha majd lesz lehetőségem, megcsináltatom – mondta Judit a Női váltónak.
Ezt 36 éves korában, 2023 január 25-én tehette meg, a várva várt beavatkozásból azonban hamar rémálom lett.
Így lett álomból rémálom
Judit nagyon vágyott az implantátumokra, de nem minden áron. A műtétet megelőzően alaposan körbejárta a beavatkozást, kardiológusával is egyeztetett betegsége miatt.
– Hatalmas izgalom volt bennem, azt éreztem, húszéves álmom fog hamarosan valóra válni. Egy csodálatos helyet és doktornőt kaptam ehhez mellé, akinek mai napig nem lehetek elég hálás, mert később megmentette az életem.
Január 25-re mint életem nagy napjára gondoltam. Nagyon féltem és izgultam, de csodálatos emberek vettek körül. Megtörtént a műtét, minden teljesen rendben ment, és bár iszonyú fájdalom volt, ez tény, amikor felébredtem, két gyönyörű mellem volt. Igazából voltak melleim… Egy olyan nőnek, akinek soha nem volt, szokatlan, új, és hatalmas erőt adott, azt éreztem, végre én is nő lettem… – emlékszik vissza az első, euforisztikus napokra. Egy hétig minden rendben is ment, két hét táppénz után pedig vissza is szeretett volna menni dolgozni, kezdetben otthonról.
– Két napra sikerült visszaállnom, ugyanis elkezdett nőni a hasam.
Azt hittem, fel vagyok fújódva, bevettem minden létező gyógyszert rá, de csak nem csökkent a hasam körfogata.
Majd február 19-én reggel ráálltam a mérlegre, ami 7 kilogrammal mutatott többet, mint két napja…
Akkor döbbentem rá, hogy ez víz lehet – mondja Judit, akinek ekkor már olyan nagyra nőtt a hasa, hogy azonnal meg kellett látogatnia a sürgősségit, ahol kismamának nézték.
Embóliára gyanakodtak, ezért CT-vizsgálatot végeztek rajta, de azzal sem megerősíteni, sem kizárni nem tudták ezt.
Vízhajtót kapott, majd másnap kardiológusa elintézte, hogy átszállíthassák hozzá, arra a klinikára, ahol ő dolgozott.
A vizsgálatok megkezdődtek, de itt már szívelégtelenségre gyanakodtak, ezért másik, specialista intézménybe vitték.
– Itt kezdődött az, amit az ember senkinek nem kíván, és nem akar soha megtapasztalni.
Egy napot szállodában töltöttem, mert nem volt hely az osztályon, másnap órákat vártunk az ágyra, miközben már ülni sem tudtam a hasamban felgyűlt víz miatt.
A vizsgálatok kezdetén elmondtuk, hogy nemrég kaptam mellimplantátumot, de azt mondták, annak semmi köze ehhez, csak véletlen egybeesés, hogy pont most mondta fel a szolgálatot a májam, amit a rossz szívem okozott.
Itt beszéltek először a szívtranszplantációról, ráadásul minél hamarabb, mert a májamat teljesen tönkremegy. Megdöbbentem, mert erről eddig szó se volt az alapbetegségem kapcsán.
Vénásan hajtották a vizet, mert a szájon át bevett gyógyszereket a májam már nem tudta feldolgozni, nem volt hatásuk. Nagy dózisban kaptam vízhajtót, amitől fogytam is 7 kilogrammot. Ott azt gondoltam, akkor megvagyunk, kihajtják a vizet és rendben leszek – mondta Judit.
Ez azonban nem így volt. Egy hét után mehetett haza, májcirózist is diagnosztizáltak nála, hepatológushoz irányították és visszahívták kontrollra – mindezt azzal, hogy a szívtranszplantáció szinte biztos.
Otthon azonban ülni továbbra sem tudott, csak feküdni, hiába evett, szervezete nem emésztette meg az ételt, ereje fogyott.
Megérzés sugallta, mi lehet a baj
A hepatológusi vizsgálat során a szakember azt mondta neki, májátültetésre is szorul – az orvos kérdőre vonta, hogy sosem mondták még neki, hogy ezzel a szívbetegséggel ez elkerülhetetlen lesz? Judit, aki rendszeresen járt kontrollra, sosem hallott még ilyesmiről, így érthető módon letaglózta, amit hallott.
– Soha nem voltam pánikbeteg, de ezután fuldokoltam, úgy éreztem, szorít a mellkasom és nem kapok levegőt. Visszahívott egy átfogó vizsgálatra azután, hogy felutaztam 200 kilométerről, 5 órát vártam, mikor ülni se tudtam, és meg se vizsgált, csak ezeket oda vágta, majd azt, hogy jöjjek vissza egy hónap múlva…
Közben Juditban ott motoszkált, hogy mégis az implantátum lehet a ludas, úgy érezte ő és édesanyja is, hogy elhunyt nagymamája is erről üzen, és öccse is szintén erre jutott, majd egy internetes keresés után az ASIA szindrómát is megtalálta lehetséges okként.
Ez az állapot implantátumok beültetését követen alakulhat ki, oka az immunrendszer túlzott reakciója az azokban található anyagokra. Szövettani és immunológiai tesztekkel mutatható ki, gyógymódja pedig az implantátum eltávolítása gyógyszerezés mellett. Ritkán alakul csak ki, azonban a Juditot kisgyermekként műtő orvos – akihez végső kétségbeesésükben látogattak el – és egy kollégája is megerősítette, hogy nála ez okozhatja a gondot.
Egykori orvosának volt már tapasztalata ezzel a szindrómával: abban az esetben kerekesszékbe kényszerült a fájdalmak miatt egy páciense, majd miután kivették az implantátumokat, újra járt. Elvégezték nála a szükséges tesztet, amely igazolta az ASIA szindrómát. Azt is elmondták, keresnie kell valakit, aki megszabadítja az implantátumoktól.
Ez nem volt egyszerű. Azon a klinikán, ahova területileg tartozott, senki nem vállalta, a vízhajtás azonban már vénásan sem működött nála. Édesanyja egy személyes ismerőse vállalta végül a beavatkozást, miközben Judit már temetése részleteit írta meg, annyira nem hitt gyógyulásában.
– Van egy 13 éves kislányom, akit örökbe fogadtunk, aki életem igazi ajándéka. Róla is gondoskodtam, leírtam, hogy azt szeretném, ha az apukája nevelné fel, és ha neki nem megy, majd a testvéremék vegyék gondozásba. Mindent elrendeztem, mert minden jel arra mutatott, hogy vége…
36 évesen megírni ilyen dolgokat borzalmas volt. Soha nem gondoltam, hogy nekem ilyet kell tennem ennyi idősen – emlékezett vissza.
Pokoli kín, javulás nélkül
Félelemmel telve indult el a beavatkozásra, hogy eltávolítsák azokat az implantátumokat, amelyektől boldogságot várt, de sosem tudott nekik örülni. Ráadásul azt is megtudta, hogy nem biztos, hogy az orvosok vállalni merik ebben az állapotában az altatást, csak bódítják talán, de mégis vállalta a beavatkozást abban a reményben, hogy majd nem kell szív- és májtranszplantáció, amit egyszerre nem is végeznek el Magyarországon.
– Vártam egy szobában, ugyanott, ahol két hónapja az hittem, az életem megváltozik majd, végre nő leszek.
Most feküdtem és csak sírtam, tolták ki műtőből nőket, és azon járt az agyam: nekik egy álmuk vált ma valóra, én meg azért jöttem, mert amire húsz éven át vágytam és testvérem anyagi támogatásával létrejött, az most konkrétan meg fog ölni.
Januárban az álmok helye volt ez, most meg a pokol vár rám… – idézte fel. Végül helyi érzéstelenítésben, pokoli fájdalmak mellett vették ki az implantátumokat, amit zokogva tűrt, miközben a bent tartózkodó egészségügyi dolgozók vigasztalták.
A kivét után azonban nem jött várva várt jobbulás, minden értéke romlott, enni nem tudott, de vízhajtás mellett is nőtt a súlya. Kimerült testileg és érzelmileg, lányát hetek óta nem látta.
– Nem maradt hitem senkiben, orvosokban pláne, de már Istenben sem. Teljesen feladtam.
Azt mondták, vasárnap hazamehetek, de pénteken már kezdték mondani, hogy nem megyek, mert egyre több a víz a hasamban és már a tüdőmön is hallják – emlékszik vissza erre az időszakra.
Amikor egy rezidens azt mondta neki, nincs esély, hogy megússza a transzplantációt, pánikroham közeli állapotba került attól, ahogyan közölték vele a hírt. Végül saját felelősségre engedték haza, mert a vízhajtó továbbra sem hatott: Judit szerint az orvosok meghalni engedték el, de neki már ez is mindegy volt, csak a lányát akarta látni.
Meghalni ment haza, meggyógyult
– Ha meg kell haljak, otthon fogok, nem itt.
Négy napja voltam az implantátum nélkül: a sebem fájt, kétszer vágtak ugyanott fel két hónap alatt, de igazából már semmit nem éreztem. Üressé tett az elmúlt hetek hónapok kínzása lelkileg és fizikálisan is.
Vénám már egy se volt, nem tudtam felöltözni se magam – mondja Judit, aki 200 kilométert utazott otthonáig, ahol nagyon megkönnyebbült, és úgy döntött, nem megy be a területileg illetékes klinikára hétfőn, viszont ekkor először hatott nála a szájon át szedett vízhajtó.
Ez végre hatalmas előrelépést jelentett, két kilónyi vizet ki is hajtott szervezetéből a szer, de ekkor aktuálissá vált a hepatológusi kontroll, ahol újra váratták, 13 kémcső vért akartak levenni tőle és teljesen vízszintesen fekve ultrahangozták, amit a hasa miatt nem bírt. Pánikrohamot kapott, és ismét az ítéletet: le fognak állni a szervei.
– Hazajöttünk. És ettem epret raklapszámra, mert az javítja a májat, magokat, mindenféle vitamint. Szedtem a gyógyszereket, amik elkezdtek hatni…
Elkezdtem enni, miután hetekig nem ettem. Most, július 9-én elmondhatom, hogy minden értékem visszaállt a normál értékre.
Egy másik hepatológushoz mentünk el magán úton, aki azt mondta, a korábban kialakult májcirózis megvan, de nyugalmi állapotban, ezzel valaki leéli az egész életét, vigyázni kell rá és kontrollálni sűrűbben, de rendben van nincs teendő vele.
A kardiológusok is a csodájára járnak az esetemnek, egyikük fel szokott hívni, nézi a leleteim és megkérdezte, megengedném-e, hogy orvosi kongresszusokra elvigyék ezt az ügyet, és mennék-e én is.
Ez olyan hihetetlen sztori, amiről beszélni kell minden szempontból. Az én kitartásom, akaraterőm, döntésem mentett meg.
Szentül hiszem, ha bent maradok, tényleg meghalok, mivel mentálisan teljesen tönkre tett a kórházban töltött, tapasztalt idő – mondja Judit, aki már teljesen másként látja a világot, mint az ASIA szindróma kialakulása előtt. Nem érdekli, mekkora melle van, minden apróságnak örül.
– Amikor az embernek azt mondják: meg fog halni, felkészül rá, elfogadja, és mégsem történik meg, tudja, mi következik? Hogy nem tudja, mit kezdjen az életével…
Csodálatos családom van, eddig is tudtam, de ma már biztos is vagyok benne, ahogyan mindenki összetartott segített anyukámnak, lelkileg, anyagilag. Kimondtuk egymásnak sokszor, hogy szeretjük a másikat, olyanokkal is, akikkel régen sose.
A nehéz idő megmutatja, kik a barátaid, a munkahelyem, a főnökasszonyom végig mellettem állt és biztatott, hogy visszavárnak.
Szeretném, ha ez a sok szörnyűség, ami velem történt, segíthetne másokon. Ha már egy nőhöz eljut, hogy van ilyen, és esetleg hasonló cipőben van, már megérte.
A legfontosabb magunkat elfogadni. Én nem műmellet akartam, nekem erre szükségem lett volna. De kit érdekel, hogy van-e mellünk vagy nincs? Egy férfi se azért fog szeretni minket, mert van” – mondja Judit, akire környezete hősként tekint, és aki teljes életét más fényben látja most már. Az ASIA szindróma mindössze 2011 óta ismert, öt év alatt 4000 beteget diagnosztizáltak vele a világon: bár nagyon ritka, de mégis előfordulhat.
Fotó: Katonka Judit
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
