Minden reggel, amikor bemegy a gyerekek közé érzi, hogy jól döntött. Azt mondja, ez az a hivatás, amit örömmel fog negyven évig csinálni, és én elhiszem neki, annyi szenvedéllyel, olyan csillogó szemmel sorolja, mennyi mindent szeretne még megtudni az autizmusról.
Vajda Kitti orvosnak készült, majd a gimnázium utolsó évében elbizonytalanodott, de az egészségügy iránti érdeklődése megmaradt, így édesanyja javaslatára egy intenzív osztályon helyezkedett el segédnővérként, ami életre szóló tapasztalatnak bizonyult.
− Ezen az osztályon nagyon szigorúan be kellett tartani a látogatási időket, de egyik alkalommal megcsúsztunk, így negyedórával megtoldottuk, tehát nem hatkor, hanem hat tizenötkor lett volna vége. Egy fiatal férfi érkezett egy beteghez, és olyan akkurátus mozdulatokkal mosott kezet, amit addig sosem láttam. Hat órakor pedig felállt, levette a cipővédőt és kiment.
Rohantam utána, hogy maradhat még nyugodtan, mire ő közölte, hogy azt nem lehet, hiszen csak hatig van látogatás.
A folyosón odajött hozzám az édesanyja, aki elmondta, a fia autizmusban érintett.
Ennek a fiatal férfinek az egész lénye olyan hatással volt rám, hogy bementem az orvosi szobába, megnéztem a Google-ben, mit jelent az autizmus, hol lehet erről tanulni, és akkor, ott, elhatároztam, ezzel szeretnék foglalkozni.
Kitti útja az intenzívről az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai karára vezetett, ahol autizmus spektrum pedagógiája és pszichopedagógia szakos gyógypedagógusként végzett.
Öt éve dolgozik óvodás gyerekekkel, és a szülők szavazatai juttatták el a Szikra Tehetséggondozó Egyesület, – ahol atipikus, kiemelten tehetséges és autizmusba érintett gyerekek fejlesztésével foglalkoznak, – az Év gyógypedagógusa díjának jelöltjei közé.
Az egyesület alapítói néhány éve úgy gondolták, ezzel az elismeréssel kívánják megköszönni azoknak a szakembereknek a munkáját, akik az autizmust választották hivatásként.
Nem titok, több anyagban is leírtam már, hogy nekem is van egy érintett fiam, ezért mondtam igent a felkérésre, hogy legyek a díjátadó háziasszonya, így lehetőségem nyílt a jelöltek bemutatkozóinak elolvasására. A sok, figyelemre méltó gyógypedagógusi életpálya mellett, az alig harminc éves Kitti „szakmai múltja” ámulatba ejtett, nem véletlenül került be végül, az öt díjazott közé. Tőle akartam megtudni, honnan ered ez a kimeríthetetlen tudásvágy?
− Csodálatos oktatóim voltak, különösen az autizmus szakirányon, Dr. Stefanik Krisztina, Havasi Ágnes, Őszi Patrícia, akiktől elméletet tanultam, de ők közben a gyakorlatban is naponta helyt állnak. Én is nagyon élvezem a gyerekekkel való munkát, de sokat foglalkoztat, hogy miért működik ennyire másképp az autisták agya fiziológiai és kognitív szinten is, ezért elvégeztem egy mesterképzést a BME-en számítógépes és kognitív idegtudományi kutatóként.
Szeretném még mélyebben megismerni a pragmatikus képességek, a nyelvi-kommunikációs készségek működését, és az ott tanultakat visszakamatoztatni a gyakorlatba, a gyerekekkel való munkámba.
Meg kell ismerni az ismeretlent
Érintett anyaként a saját bőrömön érzem húsz éve, hogy a tipikustól eltérő viselkedésű személyek iránt a társadalom tipikus többsége bizalmatlan, alultájékozott, hárító. Kitti még egyetemistaként hozta létre, több társával együtt, a Társadalmi Szemléletmegalapozó Tréninget, amelynek célja ma is, hogy
saját élményű gyakorlatokon keresztül megismertessék a résztvevőkkel az autizmust, az autisták viselkedését, mert csak így lehet közelebb kerülni a megértésükhöz.
−Ez a tréning még az egyetemen indult, egy külhoni program részeként, aminek az volt a célja, hogy olyan területeken adjuk át a módszertant, ahol a gyógypedagógus képzés nincs olyan színvonalon, mint itthon vagy nagyon más, így Romániába, Szerbiába, Szlovákiába vittük el, és később kezdtük bevinni itthoni tantestületekbe. Fontos, hogy nem szemléletformáló, hanem szemléletmegalapozó program, nem véletlenül.
Hiszen, nem arról van szó, hogy mindenki rosszul gondolkodik az autizmus jelenségéről, hanem inkább arról, hogy nincs kellő információjuk, tudásuk róla. Ezzel a tréninggel épp az volt a cél, hogy ezt a tudást, átadjuk.
Azt látjuk, hogy szűnnek meg szegregált intézmények és nagyon sok autizmusban érintett gyermek van integrációban, de ezt a gyerekszámot nem követte az az igény, hogy képezzük a pedagógusokat, biztosítsunk olyan személyi feltételeket, hogy ez jól tudjon működni a gyakorlatban.
A programon olyan „mesterséges” helyzeteket teremtünk a résztvevő pedagógusok számára, amiben az autisták nap mint nap élnek, például amikor nem tudják szavakkal kifejezni magukat, az igényeiket vagy nem értik egy-egy közlés vagy szituáció mögöttes tartalmát, ezáltal kirekesztődnek számtalan lehetőségből.
Kitti hozzáteszi, hogy ezekkel a gyakorlatokkal a pedagógus át tudja élni azokat a helyzeteket, amelyekkel az autizmusban érintett gyermekek küzdenek. A korábban ismeretlen területhez közelebb kerülnek, megértik, hogy a gyermek mitől szoronghat, miért feszült, és ez hogyan jelenik meg a viselkedésében, ezáltal jóval nagyobb empátiával és a tanult eszközökkel képes lesz kezelni a felmerülő nehézségeket.
Az autizmusnak nincs receptkönyve
Húsz éve a rendszerben kallódó szülőként elmondom Kittinek, hogy véleményem szerint a fiam gimnáziumi karrierje azért is futott zátonyra, mert amíg az óvodában és az alapszintű oktatásban érzékelhető a pedagógusok tájékoztatása-támogatása, magasabb szinten valamiért, ez nem történik meg, mire ő egyetértően bólogat.
−Mindannyian látjuk az oktatás mai problémáit, tudjuk, hogy a tanárok mennyire túlterheltek, de ezeket a tréningeket nem lehet a munkaidőbe beépíteni, tehát plusz időt kell fordítani rá tantestületileg, akár egy szombatot feláldozni, de hosszútávon mindenki profitál belőle.
A másik nehézség, hogy nem elég csak megtartani ezt a programot, után követésre is szükség lenne, hogy például az integrációban dolgozó tanárt egy gyógypedagógus is tudja támogatni ebben a folyamatban, amikor igyekszik a tanultakat a gyakorlatba átültetni, hiszen ahány autizmussal élő gyermek, annyiféle nehézség merülhet fel az oktató-nevelő munkában.
Én a legfontosabbnak azt tartom, hogy legyen a tanárok mellett folyamatos szakmai támogatás, ami a mentális energiájukat fenntartja, hogy érezzék, amit csinálnak az jó, és ezáltal a kitartásuk is megmarad, a kiégésük megelőzhető.
Úgy érzem, ezek után nekem is szükségem lenne egy szemléletmegalapozó tréningre, hogy a mentális energiámat visszanyerjem, mert szülőként is ki lehet égni, az évek alatt többször is, de az általa alkalmazott „boldogság órára” is beülnék, ami a lelki kondíciómat tartaná karban rendszeresen.
Kitti hozzáteszi, hogy nemcsak a gyógypedagógiai fejlesztések hangsúlyosak a munkájában, de a gyerekek lelki fejlődése, a közös játék átélése is, ezért használja munkájában a „Boldogságóra” elemeit, ami prof. dr. Bagdy Emőke és Bagdy Bella nevével fémjelzett program.
Többek között olyan témákkal is foglalkozik, hogy miként tudjuk a hálát gyakorolni, hogyan tudunk jó cselekedeteket véghez vinni vagy mit jelent például a megbocsátás? Ezen a ponton meg kell állítanom Kittit a felsorolásban, hiszen amit mond, azok a fogalmak épp az autizmussal élő gyerekek, fiatalok befogadási szintjén okozhatnak meg nem értést..
− Igazad van, de minden vizualizálható, így nincs olyan téma, amit egy autistának ne tudnánk lerajzolni.
A boldogság, a hála elvont fogalmak, de a négy-hatéves gyerekek nyelvére lefordítva, az érzés szintjén azt is össze tudjuk gyűjteni, hogy ők mitől boldogok? Vagy vegyük a dicsérő tábla alkalmazását, ami egy autista gyermek önképének fejlesztésében nagy segítség. Ebből ő is megtanulja, hogy mit jelent kedvesnek, figyelmesnek lenni, miért szeretik őt a többiek, és ha ezeket az „én könyvébe” leírjuk, lerajzoljuk velük együtt, az hatalmas büszkeséggel tölti el őket.
A mi óvodánkban nagyon fontos szempont, hogy a gyerekeink, az autizmus miatt ne rekesztődjenek ki olyan programokból, ami életkorilag jár nekik, így az sem jelentett gondot, hogy az egész intézmény elment például táncházba, ahol nyolcvan gyerek táncolt együtt, ami számunkra is hatalmas élmény volt!
Szülők és szakemberek a kétoldalú híd
Kittinek közben meghozzák a melegszendvicsét, így felajánlom, hogy kikapcsolom a felvételt, de határozottan ellenzi, mert imád az autizmusról beszélni, ő ezt sosem fogja megunni, mondja mosolyogva, így azonnal rátérek az én vesszőparipámra, hogy úgy érzem, a fiatal felnőttek autizmus ellátásában tátong egy óriási fekete lyuk.
−Nemrégiben beszélgettem egy pszichiáterrel, aki tizennyolc év felettiekkel foglalkozik, épp a szorongásos tünetek kapcsán, és ő mondta, hogy olyan kérdésekkel, megoldásra váró nehézségekkel fordulnak hozzá fiatalok, ami a párkapcsolat, önállósodás, lakhatás témakörét érinti, és mennyire jó lenne a szakemberek közötti együttműködést elmélyíteni, mert jelenleg nem beszélhetünk felnőtt autista ellátásról.
Én azt látom, hogy legtöbbször a szülőkre hárítjuk az információ hozó galamb szerepét, hogy ők tájékoztassanak bennünket arról, hogy a másik szakember mit mondott.
És ne felejtsük el, hogy az óvodásból iskolás lesz, és az autistáknál épp ezek az átmenetek okoznak komoly töréseket, és éppúgy a szülőknek is, mert gyakran egy-két évig is keresnek megfelelőnek tűnő iskolát a gyerekeiknek.
Nálunk a közelmúltban volt erre példa, amikor már tudtuk, melyik iskolába megy egy apróságunk, megkértük a szülőt, tudja meg, ki lesz az osztályfőnök, és a kollégát meghívtuk egy napra, hogy ismerje meg a gyereket, hogyan működik közösségben, mert ez sokkal eredményesebben, mintha írnék egy 10 oldalas szakvéleményt róla.
Átmenet tervezést egyébként tanítanak az egyetemen, hogy miképpen készítsem fel a gyereket a változásra, de ehhez szükségem van az iskolai kollégára, aki már várja őt a másik oldalon.
Nekünk, szakembereknek úgy kellene működnünk, mintha két oldalról építenénk egy hidat, aminek muszáj összeérnie, hogy a gyerek végig tudjon menni rajta.
Az autista gyerek nő, az intézményi ellátás csökken
Huszonhárom éves autista fiammal az élet akkor is elénk tolt számos kihívást, amikor óvodát kerestem neki, de az általános, majd középiskolák felkutatását is elvittem az őrületig, és szinte biztos, hogy a munka világába való beillesztése is tartogat még meglepetéseket.
A szülők számára élethosszig tartó kihívás mindezek megoldása…
− Az integráció az autista gyerek alapjoga, hogy együtt legyen a kortársaival és közöttük élje az életét, miközben a pedagógus képzés nem helyez elegendő hangsúlyt arra, hogy a tanárok megkapják a megfelelő felkészítést ezeknek a gyerekeknek a fogadására.
Egy autista gyerek bekerülése az intézménybe nem olyan, mintha bomba robbanna, nem kellene tőle azonnal megijedni, hanem képzést, eszközöket, információt kéne kapnia a velük foglalkozó szakembereknek, mert ha nem így történik, akkor csak hideg integrációról beszélhetünk, amelyben mindenki frusztrálódik.
A pedagógus nem érzi magát kompetensnek, hosszabb távon lehet inkább elhagyja a pályát, a gyerek ott marad támogatás nélkül, ami előbb-utóbb regresszióhoz vezethet, az állapota romlik, és a szülők, az utolsó erőtartalékaikat morzsolják fel egy ilyen a helyzetben.
Kitti még hozzáteszi, hogy az ő óvodájukban minden szakember pontosan tudja, hogy
nemcsak a gyerekekkel foglalkoznak, de egy egész családdal is, akiknek a tagjai szintén támogatásra szorulnak, és akikkel együtt kell tudni működni,
ezért az autista gyermeket, fiatalt nevelő szülőknek jóval több segítségre lenne szüksége.
Például diagnózist követően a gyászfeldolgozásban, később az intézmény keresésben, de ezek mind plusz idők a szakemberek részéről, és nehéz beilleszteni a hétköznapokba.
− A legjobb az lenne, ha országos szinten épülne ki olyan szakmai bázis, hogy tudunk hová fordulni akkor, ha például pszichológiai tanácsadás kell a szülőknek, ha a gyereknek plusz logopédiai foglalkozásra van szüksége, ha lakóotthont kellene találni, és az ideális az volna, ha ezek nem magán úton lennének elérhetőek, hiszen a családok anyagi terhei már így is horror magasak.
De, az egész képzési rendszert át kellene alakítani, most néztem utána, hogy három vezető egyetemen, az óvodapedagógus képzésben egy darab kurzus szól inkluzív nevelésről, pedig az eltérő fejlődésű gyerekek szociális jóléte már az óvodában elkezdődik. Nincsnek nagyravágyó terveim, csak ezen a néhány dolgon szeretnék kapásból változtatni.
Fotó: Vajda Kitti
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
