„Néha úgy érzem, szélmalomharcot vívok, de aztán a probléma valahogy mindig átfordul bennem lehetőséggé”, vallja Kiss Fruzsina. A roma közösségekért dolgozó szakember az eddigi legfiatalabb díjazottként vehette át nemrég a hátrányos helyzetű emberek segítőinek létrehozott Kaposvári József-díjat.
A díjat minden évben olyan jószolgálati aktivisták kapják, akik sokat tesznek a hátrányos helyzetű emberek támogatásáért, segítéséért. A történelem-közösségszervező szakon végzett mentor és pedagógus Fruzsi pedig fiatal kora ellenére pontosan tudja, hogy ez az ő útja. Volt honnan hoznia a segítő ösztönt és a szociális érzékenységet: édesapja és édesanyja is mozgássérült, így számára sosem volt kérdés, hogy segíteni kell annak, aki hátrányból indul.
– Már 13 évesen adománygyűjtést szerveztem a fogyatékkal élő gyermekeknek diákönkormányzati elnökként, úgyhogy egyenes út vezetett idáig
– mosolyog Fruzsi.
Amikor megjegyzem, hogy a mentalitásával minden bizonnyal mindig kilógott a sorból, csak annyit mond: „azt mondják, ilyenkor érdemes elgondolkodni, hogy talán nem veled, hanem a sorral van a baj…” Hozzáteszi, a barátai egy része most is túl „píszínek”, afféle terézanyunak tartja, de már nem bánja, hisz „a jó példa ragadós” igazságában.
Annak ellenére, hogy az iskolában csodabogár volt, Fruzsiban mindig megvolt a képesség, hogy mozgósítsa a többieket egy jó cél érdekében. Hol jótékonysági estet szervezett az idősek otthonának, hol adományt gyűjtött, igazán azonban a 2015-ös debreceni U-18-as 3×3 kosárlabda VB-n érzett rá az összefogás ízére.
– Negyven önkéntest toboroztam és koordináltam ezen a város számára is fontos nemzetközi eseményen, és megéreztem, milyen érzés egy közös ügy érdekében egy csapatot mozgatni – mondja Fruzsi.
Onnantól nem volt kérdés számára a közösségi szolgálat, ezért is csatlakozott a Nemzeti Tehetség Központ „Tanítsunk Magyarországért” programjához, ahol a „lehetőségektől távol lévő” – ez a hivatalos megfogalmazás – gyerekek oktatásáért küzdenek.
„Fruzsi, ugye segítünk…?”
Fruzsi négy évig volt mentora azoknak a gyerekeknek, a román határ melletti Bagaméron, akik nélküle és a kollégái nélkül talán elkallódtak volna.
– Hetente jártam hozzájuk, tanultam velük, fejlesztettem az úgynevezett soft skilljeiket, mint a kommunikációs készség vagy a konfliktuskezelési képességek.
De ami a legfontosabb: megmutattam nekik, hogy a világ, amely nem ér véget a falujuk határában, mennyi örömöt és lehetőséget tartogat számukra is – meséli.
Állítja, nem lehet szavakba önteni, mennyit kapott ezektől a gyerekektől. Le sem lehetne törölni az arcáról a széles mosolyt, amikor a személyes sikereiről beszél. Nem a díjról, hanem azokról az apró élményekről, amelyek mutatják, hogy a mag, amit elvetett, termékeny talajba hullott.
– Egyszer a debreceni állatkertbe vittem ezeket a gyerekeket, amikor a villamoson elesett egy idős néni.
A villamosvezető mindenkit leszállított, mire az „én gyerekeimnek” az volt az első reakciójuk, hogy „Fruzsi, ugye segítünk…?” Segítettek a néninek felállni, az egyikük felajánlotta neki a vizét, és tartották benne a lelket, amíg odaért a mentő. Annyira büszke voltam rájuk! Akkor tényleg úgy éreztem, hogy adtam nekik valamit.
„Szeretem tágítani a komfortzónámat”
A helyzetek és feladatok, amelyek elől az átlagember menekül, Fruzsit szinte mágnesként vonzzák. Ahogy fogalmaz, úgy van összerakva, hogy folyamatosan próbálja tágítani a komfortzónáját – ezért is jelentkezett pedagógiai gyakorlatra javítóintézetbe és fogyatékkal élő gyermekekhez.
– Ezek a tapasztalatok mind hozzám tettek valamit, több lettem általuk. Hálásabb vagyok és jobban értékelem a saját életemet, és persze nagyon jó érzés segíteni!
Hiszek Christian Morgenstern gondolatában, hogy „minden szép, amire szeretettel nézünk”; ha a rászoruló emberek felé szeretettel fordulunk, azt többszörösen kapjuk vissza; még ha nem is mindig tőlük, de visszakapjuk – mondja Fruzsi.
Hisz benne, hogy a roma közösség értékes és sok erőforrást rejt, de hatalmas a bizalmatlanság, oda-vissza.
– Azt tapasztaltam, hogy ha valaki őszinte érdeklődéssel és bizalommal fordul hozzájuk, tiszteletben tartva a szokásaikat és az értékeiket, teljesen megdöbbennek, de ha megtörik a jég, akkor nagyon tudják értékelni ezt az odafordulást.”
Mindenkiben az értéket keresem
A „Tanítsunk Magyarországért” modellje működőképes, jelenleg 4700 gyerek vesz részt a programban, őket 1100 mentor segíti. Fruzsi a mentorkodást ugyan már abbahagyta – a szerelem két éve Győrbe csábította -, de úgy érzi, a „Tanítsunk Magyarországért” program junior koordinátoraként még többet tehet a hátrányos helyzetű gyerekekért.
– Az a misszióm, hogy példát mutassak és meglássam mindenkiben az értéket. Ha valakit már a születésekor megbélyegeznek, beskatulyáznak, onnan nagyon nehéz kitörni. Ha egy gyerek állandóan azt hallja, hogy „hülye vagy”, akkor úgy is fog viselkedni, de ha biztatják és hisznek benne, akkor az ellenkezője is működik.
Ha a „roma” szitokszó, ők is értéktelen emberekként fognak magukra tekinteni, pedig mindenkiben ott van az érték. Sokan a könnyebb utat választják, és szerintem az a legnagyobb feladatunk, hogy megmutassuk ezeknek az embereknek: ha energiát tesznek bele, akkor megváltoztathatják a sorsukat.
Ha látnak maguk előtt példát, esélyt, lehetőséget a munkára és a tanulásra, ha megérzik, hogy ez mennyire fontos és mennyire előreviheti őket, az hatalmas lendületet adhat ezeknek a gyakran kilátástalan jövőképű gyerekeknek – magyarázza Fruzsi.
Egy kicsit a személyes sikerének is érzi, hogy a roma mentoráltjai közül többen ápolók, pék-cukrászok lettek, de olyan is van, aki rendőrnek, kisgyermek-gondozónak, vagy kőművesnek tanul. Ők már tudják, hogyan kell reális célokat kitűzni, és megtanultak tenni is értük.
A gyerekek egyébként is a gyenge pontjai Fruzsinak. Erőszakosan téríteni, tukmálni nem szeret, de néha feltámad az igazságérzete és ennek határozottan hangot is ad. Különösen akkor, ha gyerekkel szemben követnek el igazságtalanságot.
– Hiszem, hogy a származásától függetlenül minden gyereknek meg kell kapnia a bizalmat. Fájdalmas számomra, amikor valaki egy gyerektől akarja elvenni az esélyt, hogy kiteljesedjen és boldog legyen.
Ha már feladat van, akkor lehet küzdeni érte
Fruzsi bevallja: néha úgy érzi, szélmalomharcot folytat, de valahogy mindig átfordul benne a dolog.
– Hamar elkezdek a nehéz helyzetekre, a problémákra kihívásként és lehetőségként gondolni. Ha meg már feladat van, akkor lehet küzdeni érte! Arra koncentrálok, hogy azt a keveset, amit én meg tudok tenni, azt megtegyem. Egy kicsit olyan ez, mint a tanulás: minél többet tanul az ember, annál inkább érzi, hogy milyen sokat nem tud még…
Én csak egy csepp vagyok a tengerben, de ha csak egy-két embernek jobbá tudom tenni az életét, akkor nyugodt vagyok.
Ha többen állnának így hozzá, és mindenki csak egy-két embernek tudna utat mutatni, jobb lehetne a világunk! – vallja a fiatal szakember.
Hogy mennyire, azt már tizenöt évesen megérezte, amikor egy hároméves, súlyosan autista, Down-kóros, értelmi fogyatékos kislány felkérezkedett az ölébe. Megrázó élmény volt, mondja, hazaérve órákig csak sírt, de nem a kisgyerek állapota döbbentette meg, hanem az, hogy milyen szeretettel és bizalommal képes felé fordulni.
– Mi tanulhatunk tőlük, de a társadalom nem veszi észre, hogy ők is értékesek, még ha mások is, mint mi. A többség nem vesz tudomást róluk, nem akar velük együtt élni, holott a világunkban éppen az a szép, hogy sokszínű!
Fotó: Kiss Fruzsina
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
