Lutor Katalin, Kata. Tanárnak készült, szeretett tanítani, de fel kellett adnia ezt a hivatást. Ráment az egészsége, és anyagilag sem bírta. Díjakat nyer slam poetry versenyeken, fotósként üzleti vállalkozásba fogott, miközben őrzi fotós énjének művészei oldalát. Nánási Pál fotós tehetségkutatóján döntőbe került. Foglalkoztatja a környezettudatosság, a fenntartható divat, és a fenntartható fejlődés is. Most ez hivatalosan is a munkájának része.
Tanárnak készültél, majd elhagytad a pályát. Ha jól emlékszem ez nagy trauma volt Neked. Miért akartál tanítani, és miért döntöttél úgy, hogy inkább nem?
Érdekes kérdés, hogy egyáltalán mennyire készültem tanárnak. Anyukám az szeretett volna lenni, de nem volt rá lehetősége. Az egyetemi felvételi előtt a papám azt mondta: „váltsd valóra anyád álmát!” – én pedig így tettem. Az egyetemet nagyon szerettem, de aztán nem tett jót, hogy általános iskolába kerültem, nekem az idősebb korosztály jobban kezelhetőnek tűnt, közelebb álltam hozzájuk.
Nagyon nehéz osztályokat kaptam, nagyon rossz fizetést, nagyon-nagyon sok terhet mind emellé. Mivel másod- (sőt, mondhatni harmad) állásom is volt, így állandóan túlterhelt voltam, fáradt, de muszáj volt dolgozni a jövedelem miatt. Sokszor hajnalokig vendéglátóztam, aztán hazaestem, és még hajnalban dolgozatokat is javítottam.
A kollégák csak azt látták, hogy a testem fogy, a szemem alatti karikák meg nőnek.
Nem tudom meddig lehetett volna feszíteni ezt a húrt, de aztán jelzett a szervezetem.
Közel három évet lehúztam így, éjt nappallá téve, nagyon fiatalon ki is égtem, aztán elveszítettem a hallásom az egyik oldalamra.
Ezt elég nagy százalékban a túlzott stressz, a nonstop talponállás. és túlhajszolás okozta.
A kórházi ágyról mondtam fel a suliban.
Mindezt úgy, hogy egy ösztöndíjprogramban is benne voltam az egyetem alatt, így még jövő júniusig fizetem vissza a fennmaradó összeget, amit nem dolgoztam le.
Megszakadt minden kapcsolat az iskolával?
Volt egy nagyon jó osztályom, velük a mai napig beszélek olykor, de ha bárki megkérdezi, hogy mi a véleményem, akár most, akár az én átélt néhány évemről, sajnos nem a szép szavak jutnak elsőre eszembe.
Akik maradnak, nekik pedig lassan még ennyire sem lesz lehetőségük majd eldönteni, hogy hogyan nyilatkoznak.
Én egyébként szívesen állok ki továbbra is emberek elé előadni különböző témákról, de a közoktatás mókuskereke engem bedarált.
Az egyetem alatt kezdtél el foglalkozni a slam poetryvel. Beszélnél kicsit bővebben arról, hogy Te hogyan látod ezt a műfajt, az értékeit, a jövőjét?
Egyszer egy slammer azt mondta, hogy „ebből nem csinálunk karriert”, és mi ehhez igyekszünk is tartani magunkat. Mindaddig csináljuk, amíg ez szívből jövő, bár most egyesületet is alapítunk, hogy szervezettebben menjen a programok előkészítése, megvalósítása, de senki számára nem az a cél, hogy pénzért írjon szövegeket.
Nekem a színpad kicsi korom óta nagy szerelem, egyszerűen ez éltet, olyan ez nekem, mint a töltés a telefonoknak, a két színpadra lépés közötti időben csak merülök, aztán a színpad újratölt.
A legnagyobb értéke az egészben annak van, hogy ha belegondolunk, ez egy apró kis csoda: hónapról hónapra összejön egy csomó ember, és egymás szavait hallgatja. Ma. 2023-ban.
Sokszor érzem azt, hogy olyan az egész, mintha porcelánon sétálnánk, mert annyira intim dolgot művelünk, hogy kinyílunk a színpadon, hogy átadunk magunkból egy darabot.
És ezzel nagyon óvatosan kell bánni, mert ha valakit bezárunk, elveszíthetjük. Nagyon sokat tanultam a csapat által a közösségszervezésről, a közösségben való létezésről. Annyira nehéz, de annyira szép dolog, ha működik.
Lesz folytatás?
Idén jelentkezem az országos bajnokságra, és mindenképp szeretnék elmenni néhány klubestre Szombathelyen kívül is. Idegen helyen fellépni nagyon jó dolog tud lenni olykor, kicsit kilök a komfortzónából, kinyit.
Szerintem minden területen fontos az életben, hogy kizökkentsük magunkat – ez a művészeti dolgokra meg talán hatványozottan igaz. Kellenek az új ingerek.
Zene már évek óta nincs az estjeinken, de olykor-olykor szeretjük visszahozni. Csak nem könnyű olyan zenészt találni, aki órákon át improvizálni képes a színpadon úgy, hogy valamelyest a közben elhangzó szövegvilágot is le tudja követni.
De egy-egy alkalommal összeszedünk néhány borzasztóan tehetséges embert, hogy adjunk valami különlegeset is a közönségnek. Ebben egyedi a szombathelyi slam, ilyen más városban nincs.
Fotózol, szerintem nagyon jól, vállalsz üzleti fotózásokat is, de a művészi fotók is központi szerepet foglalnak el a munkásságodban. Közben volt egy látványos és sikeres együttműködésed Nánási Pállal.
– Nagyon köszönöm, hogy ezt mondod. A karantén alatt alkottam talán a legaktívabban az elmúlt években, ekkor zajlott a BigShot – fotós tehetségkutató is, amire én persze nem jelentkeztem, mert gondoltam mit csinálnék én egy Nánási Pál mellett.
Hát végül egy röpke 11 hét alatt befotóztam magam a döntőbe.
Annyira intenzív alkotói időszakom szerintem azóta sem volt, de szeretném újra jobban felvenni a fonalat.
Fotózni egyébként az egyetem elején kezdtem el. Írtam online magazinoknak, aztán kaptam a kezembe egy fényképezőgépet. Onnantól elválaszthatatlanok lettünk: a masina, meg én.
Aztán jött Nánási.
Nánási Pál stúdiójában fotózni egy egészen különleges élmény.
A lehetőségek tárháza igazából – nagyon kinyitja a látásmódot, ha vannak lehetőségeid.
Az pedig, hogy megtapasztalhattam, milyen ott a csapatmunka, milyen emberek ők, azt viszem magammal egy életre.
Kihívásokkal teli időszak volt nekem az a tehetségkutató, akkor írtam a tanári portfólióm a minősítésemhez, mondhatni lehetetlen küldetés volt minden színtéren a maximumot teljesíteni.
Idén új irányokat szeretnék kipróbálni. Most a háttérben portfóliót építek, hogy legyen egy látványos anyagom arról, mit is akarok.
Egyre fontosabb számomra, hogy a fotózások során sokkal jobban irányíthassak olyan értelemben, hogy végre fogadjam el, és merjem felvállalni az erősségeim, és ne hagyjam, hogy lehúzzanak a gyengeségek.
Legjobban még mindig akkor érzem magamat, amikor félrevonulok a fényképezőmmel, és önportrézok.
Fontos számodra a környezettudatosság, Hogyan látod, változik-e az emberek hozzáállása, lehet-e ezen a területen eredményeket elérni?
Falusi kislányként elég sok olyan dologgal találkoztam már húsz éve is, ami most, mint egy-egy trend terjed a közösségi médiában – akár a komposztálás, a szelektív gyűjtés, az újrahasznosítás, újrahasználat, szóval nekem ezek nem voltak idegenek, csak nem neveztünk mindent ennyire a nevén.
Csak csináltuk, amit generációk adtak át egymásnak a falvakban.
Aztán amikor Szombathelyre kerültem, kicsit háttérbe szorult mindez. Aztán amikor bekerültem a munka világába, akkor újraindult mindez. Egyrészt tanítottam szemléletformálást a kisebbeknél is, másrészt a saját életemben is hiányoltam a visszanyúlást a lassúbb, hagyományosabb dolgokhoz.
Aztán megkeresett egy csodás nő-csapat, akik azt kérték, hogy írjak és fotózzak nekik, elsősorban divatról, de azon belül is fenntartható divatról.
Számukra ez miért volt fontos?
Egy közösségi ruhaboltot hoztak létre Szombathely belvárosában, ami sokkal több, mint egy szimpla turkáló, ugyanis a ruhákat a helyi, környéken élő nők hozzák be a boltba, itt fordul meg minden textil, szóval ilyen szempontból sincs lábnyoma a földön ennek a tevékenységnek.
Tőlem meg ez már rég nem volt idegen, hiszen általános iskolás korom óta turkálókból öltöztem, korábban pedig a család nő tagjairól lemaradó ruhákat hordtam. Ha úgy vesszük a teljes ruhatáram már kiskorom óta fenntartható volt.
De a zöldtrendekkel is óvatosan kell bánni, hiszen sokszor azoknak is az a vége, hogy csak vedd meg, fogyassz. A változást biztosan csak egy hosszabb átmenettel lehet megoldani, hirtelen 180 fokos fordulatot nem fog venni az emberiség. Viszont kérdés, hogy ez a lassú átmenet mire lesz majd elég.
Fiatal korod ellenére, vagy pont azért, gyakran váltasz, változtatsz, próbálkozol új dolgokkal. A váltásaid során mit értékelsz utólag kudarcnak, és mit sikernek? Mit csinálnál ma másként, ha megtehetnéd visszalépve az időben?
Engem bárki lát, azt gondolja, hogy amihez nyúlok, az arannyá válik, ott vagyok mindig mindenhol, bárhova oda állítanak, igazából megoldom. De itt vagyok, a harminchoz most már közelebb, és fogalmam nincs, hogy mi lesz belőle, hogy mivé/kivé akarok válni, milyen területen akarok végre elmélyedni.
Mert persze jól néz ki, hogy a Lutor Kata itt pörög, meg ott pörög, de közben a Lutor Kata egyébként feldarabolódik, és fogalma nincs, mit kellene csinálnia.
Persze nagyon sok apró sikerélményem van, és a váltásokat sem úgy fogom fel, hogy akkor én most megbuktam valamiben. Minden egyes próbálkozásom, mintha egy listát bővítene: az erősségeimről és a gyengeségeimről. Mert nem kell mindenben jónak lenni, senki sem jó mindenben.
És remélem, kirajzolódik egyszer, hogy miben vagyok annyira erős, hogy érdemes rá feltennem az életemet.
Jelenlegi munkád az önkormányzathoz köt. Mivel foglalkozol, és miért érzed kihívásnak az ottani feladatokat?
A fenntartható fejlődésért és klímavédelemért felelős tanácsnok asszisztenseként dolgozom, ráadásul képviselő is a közvetlen főnököm, így egy városrész fejlődésén is munkálkodunk.
A tanácsnok egy városvezetői pozíció, így nagyon érdekes testközelből nézni egy ilyen munkát, szeleteiben egy város működését. Nagyon sokat tanultam mióta itt vagyok, és a legjobb, hogy nincs két egyforma nap.
A téma értelemszerűen közel áll hozzám, és ez meg tényleg a legjobb, hogy városi szinten lehet gondolkodni fenntarthatóságról. Egészen más, mint amikor az otthonodban cseréled le sorra a tisztítószereket, meg kezdesz el komposztálni az ötödik emeleti panelben.
Nagyon érdekes, hogy mennyire globálisan kell gondolkodni egy teljes város életében ahhoz, hogy egy idő után ne csak apró területek apró tüneteit tudd kezelni, hanem tényleg elinduljon egy összetettebb átmenet annak irányába, hogy egy nap tényleg zéró kibocsátású városban élhessünk.
Terveid, elképzeléseid, titkos vágyaid a jövőre nézve?
Ha elmondom a titkos vágyaim, akkor már nem lesznek titkosak. Van persze több minden elrejtve a kis képzeletbeli tarsolyomba, amelyeket babonából még nem mondanék el.
De egyébként úgy néz ki, hogy visszaülök az iskolapadba. Nekilátok egy újabb diplomának, egyszerűen azt érzem, hogy tanulni akarok. És vannak olyan témák, amelyekben úgy érzem, szívesen elmerülnék évekre, aztán talán sikerül annyira beléjük kapaszkodnom, hogy elkísérnek majd egy életen át.
Most másrészt váltás van az életemben ismét, költözöm éppen. Egy új élettér pedig mindig sok újdonságot hoz, és nyitott is vagyok ezekre az újdonságokra. Szóval, hogy mi lesz velem, belőlem, az életemmel – igazából nem tudom. Remélem, ha egy nap ismét beszélünk, már nem csak az örökös váltásaim fognak meghatározni, hanem a sziklaszilárd döntéseim.
Fotó: Lutor Kata
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
