A terv, hogy egy tengeri hajóra menjen dolgozni biológusként, nem ijesztette meg a kerekesszékben ülő Adriennt, az anyaság gondolata annál inkább. Végül mégis az utóbbi jött össze.
Kerekesszékben ül, de a hobbija az úszás és a kirándulás, na meg az, hogy közelebb hozza a természetet az emberekhez – épeknek és fogyatékkal élőknek egyaránt. Szilágyi Adrienn, a Roll Natural Egyesület energikus, életvidám vezetője imád a természetben lenni, de tudja, hogy sok sorstársa erről nem is álmodhat…
Adrienn egy gyerekkori agyvelőgyulladás következményeként kényszerült kerekesszékbe, és bár ma már ennek semmi jelét nem látni, voltak komoly hullámvölgyek az életében.
– Gyerekkoromban néha nehezen viseltem az állapotomat, volt mikor depressziós is lettem emiatt. Az is nagy kihívás volt, amikor speciális iskolából integrált gimnáziumba kerültem.
Nehezen zárkóztam fel, de de végül leérettségiztem, és még a főiskolát is elvégeztem, biológia szakon – meséli.
Az álma az volt, hogy tengerbiológus legyen, már akkor, amikor gyerekként a Tudás fája című ismeretterjesztő sorozatot gyűjtögette a könyvespolcán és lelkesen olvasott az orkákról, azaz a kardszárnyú delfinekről.
Egy kis időre közel is került hozzá, hogy a tengeren dolgozzon: a fősuli után lehetőséget kapott, hogy kimenjen egy olasz hajóra ismeretterjesztő előadásokat tartani, de végül az olaszok visszaléptek a kerekesszék miatt… Adrienn nem tagadja, nehéz volt túllépnie a csalódáson.
Ma már nem bánja, hogy így történt, és nemcsak azért, mert nem lett volna biztonságos a tengeri kaland: itthon is megtalálta a célját, amely a természettel és az emberekkel is összeköti. Megalakította a Roll Natural Egyesületet, amelynek programjain, kirándulásain örömmel látnak mindenkit, aki szeretne többet tudni a természeti kincseinkről.
Vállukon vitték az osztálytársai
Látás- és mozgássérültek, autisták előtt is új világ nyílik meg Adrienn és kollégái munkája nyomán. Ők bebizonyítják, hogy a kirándulás, a természet közelsége mindenki számára élvezhető – kinek így, kinek úgy.
– A kerekesszékeseknek megtaláljuk az akadálymentes útvonalakat, a látássérültnek a kezébe adjuk a kőzetet vagy növényt, amiről beszélünk.
A szakvezetéstől még több lesz az élmény, mint egy szimpla kirándulás – magyarázza lelkesen.
Tudja, miről beszél, hiszen gyerekkorában is gyakran kimozdult a család, a szülei azt akarták, hogy Adrienn is megtapasztalhassa azt, amit a többi gyerek.
– Képzeld, amikor a gimivel kirándultunk, volt, hogy a többiek székestül felemeltek, hogy az erdőbe is be tudjak menni! – meséli nevetve. Még barlangban is járt, oda a párja vitte be, de a kisvasutazást is megoldották.
Amúgy sem az a siránkozó típus, életszeretete és optimizmusa ragadta magával egykor a párját, Miklóst is, akivel az interneten ismerkedtek meg.
– Nem volt könnyű összecsiszolódni; ő teljesen egészséges, ki kellett tapasztalnia, mi az, amit meg tudok csinálni és mi az, amit nem.
Vannak nehéz helyzetek, például amikor én határozottan kiállok magamért. Sajnos sokszor van rá szükség, Miklós pedig nehezen viseli, hogy állandóan „harcban kell állni a világgal”. Én nyitott vagyok, ő zárkózottabb típus, miattam azonban néha alaposan ki kell lépnie a komfortzónájából…
Volt, hogy a buszsofőr nem akart felengedni a buszra, ezért összeszólalkoztunk, ilyen helyzetek adódnak időnként.
Szervezés felsőfokon
A természetjárás csodás hobbi, de Adrienn és fogyatékkal élő társai eleve komoly hátránnyal indulnak. A legjobb esetben is segítség és komoly szervezés kell minden kiruccanáshoz. A MÁV-nál például minimum két nappal korábban jelezni kell, ha utazni szeretnének valahova – autó híján így közlekednek -, ráadásul eleve nem minden járat akadálymentes.
Ez azonban nem tartja vissza, és ma már másoknak segít abban, hogy kimozdulhassanak, így jutnak el nemzeti parkokba, vadasparkokba, ökocentrumokba, múzeumokba.
Amikor nem kirándul vagy kirándulást szervez, óvodákba és iskolákba jár előadásokat tartani, a környezeti nevelés ugyanis a másik szívügye. Légszennyezés, klímaváltozás, környezetvédelem – hasznát veszi a biológus diplomájának, ráadásul ilyenkor duplán is érzékenyít, egyrészt a környezetvédelem, másrészt a fogyatékkal élők iránt.
– Egyáltalán nem bánom, ha a gyerekek kérdeznek, sőt! Sokkal jobb, mint amikor a szülők azt tanácsolják a gyereküknek, ha meglát egy kerekesszékest és rákérdez, hogy fordítsa el a fejét… Szívesen válaszolok rá, hogy hogyan öltözködöm, miért van a lábtartóhoz kötve a lábam (egyébként azért, hogy le ne csússzon), megtapogathatják a székemet is.
„Mintha lett volna köztünk egy láthatatlan kötél”
Adrienn bevallja, „tengeri” álmairól már lemondott.
– Imádom a tengert, vágyom vissza, de most itt van feladatom – mondja.
Nem is kicsi, hiszen otthon egy ötéves kisfiú várja. Nem tagadja, amikor megtudta, hogy várandós, először bepánikolt.
– Beszéltünk ugyan a párommal a családalapításról, de későbbre terveztük. Későn vettem észre a terhességet is. Először sokkot kaptam a gondolattól, hogy fogom végigcsinálni… Szerencsére a terhességem alatt nem volt semmi gond, csak a magzatvizem volt egy kicsit sok. Azt is megfejtettem, miért: mivel epilepsziás is vagyok, hajlamos vagyok a hirtelen összeesésekre, és a szervezetem így védte a kicsit… – magyarázza Adrienn.
Ez pedig bármikor előfordulhat, mert szerencsére felállni, kapaszkodva vagy segítséggel, képes, de elég egy hangosabb zaj, hogy összeessen…
Botond, mint aki pontosan tudta, érezte, milyen helyzetben van az anyukája, az első pillanattól alkalmazkodott a helyzethez. Jó csapat ők ketten, még ha a gyakorlati akadályok áthidalása időnként komoly kihívás elé állította is az édesanyát. Egy kívülálló el sem tudja képzelni, milyen lehet ellátni egy kisbabát (főleg egy totyogót) kerekesszékből, de Adrienn rácáfolt az aggodalmakra.
– Na jó, az elég frusztráló volt, hogy nem mindig értem oda időben, ha Boti sírt, és az elején nem volt egyszerű kitalálni, hogyan vigyem át egyik helyről a másikra.
Kitaláltam, hogy ha a lábamra fektetem, a másik kezemmel tudom hajtani a széket, vagy hordozókendőben magamra kötöttem. Még ma is szereti, ha viszem.
Igaz, két éve elektromos székem van, így azért könnyebb, aktív székkel már nem nagyon bírta a hátam – mondja.
– Érdekes, mert amikor Boti járni kezdett, érezte, hogy egymásra vagyunk utalva, és soha nem ment el mellőlem.
Csak néztem a többi, rohangáló gyereket, és ha nem is tudtam mindig fogni a kezét, tudtam, hogy Boti nem fog elfutni. Mintha állandóan össze lettünk volna kötve egy láthatatlan kötéllel.
Pedig sokat voltak, vannak kettesben, de ez nem tartja vissza őket attól, hogy játszótérre vagy vásárolni járjanak. Boti hamar megtanulta azt is, hogyan segíthet az édesanyjának, például felvenni, ha leesik valami. Adrienn megszokta az emberek reakcióit is.
– Volt, hogy rám szóltak, hogy meg kellene fognom a gyerek kezét, de a többségében pozitív visszajelzéseket kapok; akik gyakran látnak, sokszor megszólítanak – mondja.
Ma már ritkán kerül hullámvölgybe, olyankor emlékezteti magát, hogy van munkája, családja, céljai.
– Már nem tekintem átoknak, ami velem történt, rájöttem, hogy talán így segíthetek másoknak. Megtaláltam a célomat, sok embert elérek és hatással lehetek az emberekre.
Azért egy valamiről nem mondtam le a régi álmaim közül: szeretnék kijutni Norvégiába egy „orka szafarira”. Lehet, hogy nem búvárruhában, hanem csónakban fogom megközelíteni az orkákat, de hiszem, hogy ez még sikerülhet!”
Fotók: Szilágyi Adrienn, Roll Natural Egyesület
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
