Fanni 13 éves volt, amikor kiderült, hogy édesanyja előrehaladott stádiumú rákos megbetegedéssel küzd. Hatalmas nyomás nehezedett a vállára, a hirtelen ráöltött gondozói szerepet azonban óriási szeretettel és kitartással vállalta. Később, amikor a szakápolói hivatást választotta, szintén az emberek segítése motiválta. Ápolj otthon! projektjével pedig már nem csak a betegeket, hanem hozzátartozóikat is támogatja.
Széni-Dégi Fanni az Orosházi Dr. László Elek Kórház szakápolója. Első kézből tapasztalja, hogy túlterheltek a kórházak és a szociális otthonok, és hogy milyen – fizikailag és lelkileg is – embert próbáló kihívásokkal találják szembe magukat azok a családtagok, akik szeretteik ápolása mellett döntenek.
Ápolj otthon! elnevezésű projektje egy sokak által feltett kérdésre ad választ: hogyan gondoskodjak valakiről, ha nem vagyok ápoló?
Az Ápolj otthon!, és ahogy az egész projektről mesélsz, azt mutatja, hogy te és az ápolói hivatás elválaszthatatlanok vagytok. Honnan ered mindez?
13 éves voltam, amikor kiderült, hogy édesanyám előrehaladott stádiumú rákos beteg. Előtte rengeteget dolgozott, így a tünetekről azt gondolta, hogy a túlhajszoltság miatt jelentkeztek.
Amikor meglett a diagnózis, nagyon gyorsan elkezdődött a kemoterápiás kezelés. Hatalmas nyomásként éltem meg ezt az időszakot.
Édesanyám otthon volt, a kanapéról sem bírt felkelni, anyai nagymamám pedig átvállalta a családfenntartó szerepet, ezért is költöztünk Budapestről Orosházára. Folyamatosan dolgozott, hogy segíteni tudjon, de kivétel nélkül minden kezelésre elkísérte anyukámat.
A mindennapokban pedig – az iskolában töltött időn túl – én voltam vele a legtöbbet. Sosem engedte a betegség, hogy fellélegezzünk.
Van az emlékeim között egy egyszerre durva és meghitt momentum. Mivel nagyon gyorsan hullani kezdett a haja, és ez feltűnően, foltokban látszódott is, megkért, hogy borotváljam le. A fürdőszobában voltunk, sírtunk és nevettünk egyszerre, hiszen próbáltunk elviccelni egy-egy helyzetet, de mindkettőnkben az motoszkált, hogy nem tudjuk, mi vár ránk, fel fog-e valaha épülni.
Sokat segített, hogy számíthattam a barátaimra, és amikor javulni kezdett anyukám állapota, minden egyre derűsebb lett.
A mellékhatások viszont sokáig megmaradtak. Volt olyan, amikor a kanapéról akartam felsegíteni, de egyszer csak felkiabált a fájdalomtól, hiszen az erei gyakorlatilag szét lettek marva. A borogatás állandó feladatunkká vált.
Hamar egyértelművé vált, hogy felnőttként is a segítés lesz a te utad?
Tinédzser éveim alatt nem tudtam, hogy ápolónő szeretnék majd lenni, csak annyit éreztem, hogy segíteni akarok az embereken. Mielőtt beiratkoztam volna a kórházban meghirdetett szakápolói képzésre, szaunamester voltam, szaunaszeánszokat tartottam Gyopárosfürdőn. Az első gyermekemet nagyon fiatalon szültem, kismama voltam, amikor megpillantottam a kórház felhívását.
Mindig is csodálattal tekintettem az egészségügyi dolgozókra, ám először megkérdőjeleztem önmagam, hogy vajon én is alkalmas lennék-e erre.
A nagymamám biztatott, hogy higgyem el, nekem is menni fog. Eleinte – az elméleti órák miatt – soknak éreztem a vállalást, de hamar beindultak a gyakorlatok, és az ott szerzett tapasztalatok megerősítettek a döntésemben. Legelső gyakorlati helynek a belgyógyászatot választottam, és a mai napig ott dolgozom.
Mit érzel a hivatásod szépségének, illetve nehézségének?
A belgyógyászat az egyik leginkább embert próbáló osztály, nemcsak azért, mert sokfajta betegségtípus előfordul, hanem főként azért, mert nagyon sokszor nálunk végződik az élet.
Nővérként erős támasznak kell lennünk, és fontos, hogy a betegek magabiztosságot lássanak rajtunk. A kulcs a kommunikációban és a kisugárzásban rejlik, ezzel teremtjük meg azt a légkört és bizalmat, amivel még a legelesettebb, legkiszolgáltatottabb helyzetekben is embernek érezhetik magukat.
Rengeteg mindent az idősebb nővérektől tanultam, amikor elkezdtem dolgozni a kórházban. Igyekszem megfogadni a tanácsaikat, megtartani a szokásaikat. Mindig azt tanították, hogy úgy lássuk el a betegeket és úgy tartsuk rendben a környezetüket, mintha a saját családtagunk feküdne ott.
Mesélj az Ápolj otthon! projektről! Hogyan álltok most, és mik a jövőbeni tervek?
A Richter Anna díj pályázatán egyszemélyes csapatként indultam, de végül fantasztikus támogatói team gyűlt körém. A kórház kommunikációs vezetőjével szoros munkakapcsolatban vagyunk, sok hasznos tanácsot kapok tőle. Ezernyi ötletünk van, a hangsúly a videós tartalmakon lesz, az indulást pedig szeptemberre tervezzük. Mivel mindig lesznek szakmai újítások, aktualitások, ez a weboldal sosem lesz 100 százalékban kész, folyamatosan készülünk majd valamivel.
Célunk, hogy az egész szakma által hitelesített oldal legyen, és hogy segítséget nyújtsunk mindenkinek, aki amellett döntött, hogy otthon ápolja a hozzátartozóját.
Akár lelkileg, akár a munkából vagy a fizikai távolságból kifolyólag, bárkivel előfordulhat, hogy nem tudja vállalni az otthonápolást, vagy menet közben derül ki, hogy külső segítséget kell kérnie. Ezzel semmi probléma nincsen.
Akik viszont úgy döntenek, hogy ezt az utat választják, azoknak szeretnénk minden kérdésükre választ nyújtani a készülendő honlapon.
Melyek a legfőbb motivációid a projekt megvalósításában?
Nem titok, hogy túlterheltek a kórházak és a szociális otthonok – ez egy megoldandó kérdés. Hosszú távon azonban a hatékonyabb otthonápolás akár ebben is segíthet, amellett, hogy a szeretteink élhetőbb életéhez járulunk hozzá, ha minél több információ birtokában nyújtunk segítő kezet (például nem lesznek felfekvéseik, nem száradnak ki).
A betegekkel való kommunikáció titkait is szeretném átadni a nézőknek, hogy a segítés ne merüljön ki abban, hogy sebtiben egyik oldalról a másikra gurítjuk a családtagunkat, hanem kapcsolódjunk is hozzájuk! Ezzel oldhatjuk az azzal kapcsolatos félelmeiket, hogy ők már semmi mások, mint csak terhek számunkra.
Hogyan tudod összeegyeztetni a családban és a munkában vállalt szerepeidet?
Fantasztikusak a gyermekeim, ők ebbe nőttek bele, és – életkornak megfelelően – mindig megosztottam velük, hogy mi történik a kórházban.
Édesanyámtól pedig visszakaptam azt a segítséget, amit én is mindig igyekeztem megadni, szinte be sem tud telni az unokázással. Olyanok, mint a borsó meg a héja.
A kisebbik gyermekemmel 9 hónapig voltam otthon, majd visszatértem dolgozni, és a férjem ment el gyedre. Ő egy igazi anyalelkű apa.
Nem titok, hogy szeretsz nyüzsögni, pörgős életet élni. Mivel töltődsz fel, ha egy kis lelassulásra vágysz?
Az egész család nevében mondhatom, hogy imádjuk a természetet. Karnyújtásnyira van tőlünk Gyopárosfürdő, ahová néha-néha csak átbiciklizünk. Emellett van egy túramotorunk, amire fel szoktunk pattanni, ha egy kicsit ki szeretnénk szellőztetni a fejünket.
A férjemmel minden hónapban tartunk egy randi estét, ami „szent”, legyen szó koncertekről, stand-up estekről – a fő az együtt töltött idő varázsa.
Fotók: Richter Anna díj
Hasonló tartalmakat ITT olvashatsz. Ha tetszett a cikkünk, oszd meg másokkal, és kövess bennünket a Facebook-, valamint Instagram-oldalunkon is.
